Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Facebook

Címkék

boldogság (8) egyház (52) európa (8) ferencpápa (9) gondolat (9) gondolatébresztő (17) hit (22) ima (13) isten (19) Isten (8) jezsuita (12) jézus (11) katolikus (10) lelkiség (10) orbán (9) pápa (19) politika (25) szabadság (9) szeretet (12) társadalom (10) tudomány (11) vallás (14) vallások (10) Címkefelhő

Utolsó kommentek

Adalékok a cölibátusvitához, avagy a papság identitásválságáról

2020.01.17. 10:25 SzabóFerencSJ

photo-1562445735-c5ce9f379d7f.jpg

Tíz év telt el azóta, hogy XVI. Benedek pápa meghirdette a Papság Évét, amelynek során világszerte eszmélődtek, konferenciákat tartottak, tanulmányokat közöltek a papság válságáról, annak mély gyökereiről, így a hit és a hűség válságáról. Akkor a Távlatok 85. számát (2009. Magyarok Nagyasszonya) e témakörnek szenteltük Most, hogy heves vita folyik a cölibátusról és vele kapcsolatban a szolgálati papság mivoltáról, megismétlek néhány tényt és megfontolást akkori szerkesztőségi bevezetőmből, valamint vezető tanulmányomból. (Ajánlom e számból még Nemeshegyi Péter SJ és Török Csaba teológusok tanulmányait.)

A következő teológiai megfontolások az ökumenikus párbeszéd (szolgálati papság – Eucharisztia) szempontjából is alapvetőek. (A most kezdődő ökumenikus imahét során megfontolandók.)

Az egyház válsága a papság válságában nyilatkozik meg

Az 1960-as évek végén a  nyugati világban kirobbant tekintélyi és kulturális válság a zsinat utáni egyházban is éreztette hatását: az  1968-as párizsi és európai diáklázadások a társadalomban, a katolikus egyházban pedig a Humanae vitae enciklika körüli viták, a kontesztáló teológusok (Kölni Nyilatkozat). Az egyházi válság különösképpen tükröződött a papság válságában: a papok identitásválsága,  kilépések, hivatások csökkenése. Csak egy példa: a papi szolgálat alóli fölmentések kérése 1964-ben 640 volt, négy évvel később pedig már 2263! Utána világszerte rohamosan növekedett a papi és szerzetesi felmentések száma. 1966 és 1968 között Európa több országában a papi és szerzetesi hivatások csökkenése kb. 40% volt.  Jan Kerkhofs SJ (Des prêtres pour demain, Cerf, 1998) szerint a paphiány általánossá vált Európában a XX. század végére. Ezt számos statisztikával igazolta. Például az egyházmegyés papok száma 1986-ban 159 682 volt, 1995-ben pedig már csak 65 776.

Szakemberek megállapították, hogy a felszentelt papság krízise lényegében kulturális, ami kihat a hit tartalmára és egyháztani problémákra is. A papi identitás kérdéséről tárgyalt az 1971-es püspöki szinódus előkészítéseként a Nemzetközi Teológiai Bizottság, amelynek dokumentációja megjelent a párizsi Cerf kiadónál: Le sacerdoce ministeriel. (A szinódus okmányát magyarul  közzétette a Szent István Társulat.) A papi válsággal foglalkozó irodalom a hetvenes években megkísérelte osztályozni a szolgálatukat elhagyó papok (és szerzetesek) jellegzetes típusait. Egészen vázlatosan a következő csoportokat különböztették meg:

1) Azok, akiknek sohasem volt igazi hivatásuk, vagy nem voltak alkalmasak a papságra, tehát fölszentelésük téves volt.  Ilyen esetek régen is előfordultak, de a hetvenes évek első felében (VI. Pál idején) könnyebben kaptak felmentést, II. János Pál szigorította a gyakorlatot.)

2) Azok a papok, akik nem képesek elviselni az egyház belső feszültségeit, s úgy érzik, két tűz közé szorultak. Egyfelől idejétmúltnak találják a mai egyházi struktúrákat, másfelől szeretnék elkötelezni magukat, hogy elősegítsék a világ fejlődését, osztozzanak az emberek sorsában, szenvedéseikben, alkotómunkájukban, esetleg családot alapító emberekként találják meg helyüket a társadalomban.

3) A harmadik csoportot a bátorságukat vesztett papok alkotják: idegenül érzik magukat a modern világban. Csüggedésük, pesszimizmusuk okai: gyötrelmesen keresik azokat a szavakat, eszközöket, amelyekkel kapcsolatot teremthetnek a szekularizálódó, elkereszténytelenedő,  ateista világgal; eddigi munkájuk eredménytelensége; a magány kemény próbatétele; anyagi nehézségek, létbizonytalanság.

4) Akik nem tudtak ellenállni az eddigi életszemléletüket felforgató elméleti és gyakorlati nehézségeknek. Egyesek elveszítették hitüket; és itt mindjárt jelezzük, hogy a papi identitás mai válságának gyökere a hit válsága. De vannak e negyedik csoportban olyanok is, akiknek Istenbe és Krisztusba vetett hite nem szenvedett csorbát, de nem tudnak hinni a mai egyházban. E csoport tagjai – saját vallomásuk szerint – az őszinteség útját választják. Mivel nem tudják elfogadni a mai intézményes egyházat, tehát összeegyeztetni egyházképüket és papi hivatalukat, inkább elhagyják a papi szolgálatot.

Természetesen ez a tipizálás csak hozzávetőleges. Minden személy „északfok, titok, idegenség” (Ady), minden pap esete egészen sajátos.

Tegyük hozzá: a kötelező papi cölibátus valamiképpen mind a négy csoport döntésébe belejátszik. Továbbá a kilépés minden korosztályban tapasztalható ugyan, de a legtöbb a 35-45 éves fiatal papok körében. Nyugaton a kilépések egyik oka sokaknál a hierarchiával, a püspökkel és a római kúriával való összeütközés. Sokszor politizáló világiak vagy megnősült papok tanúsítanak lázadó, kritikus magatartást, és igyekeznek nyomást gyakorolni a papság többségére is.

A Nemzetközi Teológiai Bizottság említett dokumentuma megállapította: a papság identitásválságát részben az egyház életének mélyreható reformjai, a világgal való új kapcsolatai idézték elő. Végeredményben tehát a papság mai válsága az egyház válságából ered. „Ha a papság jelenlegi megpróbáltatása identitásválság, akkor ez valójában az egész egyház identitásválságát jelzi.” Látjuk majd, hogy a jelenlegi papi és egyházi válság gyökerében a keresztény hit válsága

Hit és hűség a pap életében

Gustave Martelet francia jezsuita háromkötetes monográfiát tett közzé 1984 és 1990 között a papság teológiájának fejlődéséről: Deux Mille ans d’Église en question, Cerf. (Ismertetésem: Mérleg 1991/2, 175–179). Az első kötet címe: A hit válsága: a pap válsága. Martelet központi tételként leszögezi: a papi hivatások krízisének magyarázata mindenekelőtt tanbeli, teológiai síkon keresendő. A keresztény sajátosság eltűnése után az egyházirend (ordo) leértékelése miatt a katolikus papság bizonytalanságban él, elveszítette identitását, önazonosságát. Ezért szükség van a teológiai tisztázásra, a hitvallás megerősítésére.

Martelet hivatkozik Karl Rahnerre is (Knechte Christi, Krisztus szolgái, Herder 1967). Rahner a zsinat másnapján megjelent tanulmánykötetében szintén alapvetően a hit válságában látja a papság válságának mély gyökerét. Manapság a szekularizált társadalom, a vallási közömbösség, az ateizmus próbára teszi a papok hitét is. A hit kegyelmét a keresztény is, a pap és a szerzetes is az imádságban könyörögheti ki. Rahner hangsúlyozza: a Krisztus melletti szabad döntésben egész lényünket el kell köteleznünk; vannak hitre invitáló jelek, hitünk ésszerű hódolat, de nem pusztán értelmi döntés. Kegyelemre van szükségünk tehát, ezért imádkoznunk kell. Csak az imádkozó pap lehet hívő pap, és a hit örömének hirdetője. Az imádság pedig sokszor – sötétségben, kísértésekben – a hit gyakorlása.

Tehát nem pusztán hitigazságok elfogadásáról van szó, bár az egyház hitét meg kell vallanunk. Az egyház nem egyszerűen szabad eszmecserék klubja, ahol mindenki előadja egyéni nézeteit. A papnak ismernie kell a mai teológiát, a keresztény üzenet aggiornamentóját, korszerű kifejtését, amelyet a zsinati tanítás közvetít. Az egyház által megfogalmazott igazságok a katolikus számára itt és most magát az Igazságot közvetítik, Istenre utalnak, aki az üdvösségünk. Az igazságnak van közösségi, intézményes vonatkozása, mert interkommunikáció: mert az Írást az egyház értelmezi hitelesen, tehát a pap, teológus nem terjesztheti saját, kénye-kedve szerint manipulált „igazságát”. A hívő pap ma is kötelezve van arra, hogy a Tanítóhivatal mai értelmezését hirdesse, tanítsa. Világos azonban, hogy a teológusnak konfrontálnia kell a keresztény üzenetet a mai ember problémáival: ez jelenti a korszerűsödést. Persze a vitatott teológiai kérdéseket nem kell diszkréció nélkül a hívek elé vinni az igehirdetésben.

A hit válságával függ össze a hűség mai válsága, akár az emberek mindennapi életéről (házasság), akár a papi és szerzetesi életről (cölibátus, fogadalmak) van szó. A kultúra mai válságán túl a hit mai krízisének alépítményeiben felfedezhetjük – igénybe véve a pszichológia segítségét is –, mennyi éretlenség, rossz nevelésből származó elfojtás táplálja nyugtalanságunkat, befolyásolja ítéletünket, okozza hűtlenségünket, vakvágányra juttatja cselekvésünket. A mai lélekelemzés felfedte azt a tényt, hogy az ember csak akkor válik érett felnőtté, ha megnyílik a másik, mások felé, ha szolgálni képes másokat. Vagyis az igazi szeretetben válik éretté. És ez érvényes a szerelemre-házasságra éppúgy, mint a klerikusok elkötelezettségére. Az önző agglegények képtelenek a házasságra, amely az öröm mellett áldozatokat kíván. (A házasok más területen gyakorolják az áldozatot, amit a papnál-szerzetesnél a cölibátus, a házaséletről való lemondás követel.)

A házaséletben és a papi/szerzetesi életben jelentkező hűtlenséggel kapcsolatban gyakran hangoztatják: a testben élő ember korlátolt szabadsága miatt valójában képtelen a végleges, halálig tartó elkötelezettségre. Manapság egyesek gyakorolják az ideiglenes (egy időre, néhány évre szóló) elkötelezettséget (például ellene vannak az „örök” fogadalomnak). E nehézséget háromfajta meggondolásra vezethetjük vissza: 1) A választás korlátozza szabadságunkat, mondják, egy bizonyos tettet, tapasztalatot választva lemondunk másokról. („Ne mondj le semmiről, minden lemondás egy kis halál!” – írta Babits.) 2) Korlátozza szabadságunkat az is, hogy a végleges elkötelezettséggel elfogadunk egy jogi szabályt (szerződés/eskü, fogadalom) 3) Aki véglegesen elkötelezi magát, előítélettel van a jövővel szemben, hiszen nem ismeri, mit hoz a jövő, a jövő tapasztalatait és erőkészletét.

Az ellenvetésekre röviden az emberi tapasztalatokra hivatkozva válaszolhatunk. Ad 1) Csak a dilettáns vágyik mindig új tapasztalatokra, az érett ember végleges elkötelezettségre szánja el magát. (A „Szakítsd le minden perc virágát” élvhajhász magatartás – illúzió.) Az emberi egzisztencia elmélyítése, a személy érlelődése a hűséges cselekvésből, az elkötelezett szeretetből fakad: tehát a házasságban és a papi/szerzetesi  hivatásban olyan teljes odaadásból, amely visszavonhatatlan. Ad 2) A jogi kötelék megpecsételi, kifejezi a szerető odaadás teljességét. Aki esküszik, fogadalmat tesz, azért teszi, hogy örökre bebiztosítsa elkötelezettségét. Mert tudatában van gyengeségének, törékenységének, ezért – a kért kegyelmen kívül – ilyen kötelékkel is biztosítani akarja hűségét. Ha szeretek, nem egy adott szóhoz, hanem a szeretett személyhez vagyok hűséges. Ad 3) Igaz, hogy jövőmet, jövő választásaimat és energiakészletemet nem ismerhetem. Senki sem lehet teljesen bizonyos jövőjét illetően. De az emberi szabadságot éppen a transzcendencia jellemzi: túlhalad a pillanat töredékein, totalizálja (egyesíti) az emberi időt, a múltat és a jövőt, amikor önmaga teljes odaadásával a szeretetre hagyatkozik.

Tegyük hozzá: ez a szerető hűség csakis a kegyelem erejében lehetséges: Krisztus Szentlelke biztosítja állhatatosságunkat. Tehát a hűség alapvetően összefügg a hittel. Hiszünk a Szeretet-Istenben, hisszük, hogy Isten örök szeretettel szeret, meghívott, és ad is elég kegyelmet, hogy viszontszeressem. Isten hűséges ígéreteihez, mert magát meg nem tagadhatja. Hűséges a mi gyarlóságaink és hűtlenségeink ellenére. Bűneinket bűnbánattal – folytonos megtéréssel – irgalma tengerébe meríthetjük.

A papság teológiájához

Martelet nyomán megemlítek néhány katolikus teológust, akik többé-kevésbé kétségbe vonták a hagyományos (tridentinumi) tanítást: Hans Küng kritikus exegézise és a papi szolgálat apostoliságának kétségbe vonása; Edward Schillebeeckx OP. és P. Grelot francia exegéta vitája a szolgálati és az általános papság kapcsolatáról (vö. ismertetésemet aMérlegben, 1990/3, 292); részben ide tartozik E. Drewermann (Klerikusok) és Bulányi György (Egyházirend) kritikus nézete is. Martelet monográfiájában ismerteti és megvitatja az újabb nézeteket. Anélkül, hogy sorra venném az említett szerzőket, röviden összefoglalom a katolikus tanítást a II. vatikáni zsinat (Lumen gentium, Presbiterorum ordinis) alapján. (A Katolikus Egyház Katekizmusaaz 1536–1600. pontokban foglalkozik az egyházirend szentségével.)

Az egyházi tanítás hangsúlyozza a papság apostoliságát, szemben például Küng nézetével, aki ezt vitatja, minthogy nem tekinti mérvadónak a Pálnak tulajdonított pasztorális leveleket (ezek páli szerzőségét elvitatja). A bibliai alap elvitatásán túl egyesek (a teljes szekularizáció szellemében) a demokratikus és szociológiai szemlélettel szétválasztják az Egyház két arcát (vö. LG 8): Krisztus misztikus Testét és a látható, intézményes oldalt. Egyesek azt hangoztatják, hogy a presbiteri intézmény nem más, mint „eszköz egy transzcendens cél megvalósítására”. Ez a cél megjelenik, mihelyt megkülönböztetjük egyrészt az Evangéliumot hordozó történelmi irányt, másrészt a köréje csoportosuló keresztények társadalmi és közösségi létét. Csakis a második szempont szerint beszélhetünk tulajdonképpeni egyházról, a szó társadalmi-jogi jelentésében.

Martelet szerint (aki Grelot exegézisére támaszkodik) ez a dualista szemlélet idegen az Újszövetségtől. Ha az egyház természete kettőzött is (a megtestesülés analógiájára, LG 8), nem lehet szétválasztani az egyház látható és misztikus „arcát”, „természetét”. Kettős a papi szolgálat is. Az egyik történeti, igeszolgálat, amely a kinyilatkoztatott szóhoz kötött, a másik a közösséghez kapcsolódik. A kritikus vélemények (Küng, Schillebeeckx) szerint az a krisztusi ígéret, hogy az egyháznak sohasem hiányoznak az apostolai, csak az elsőre vonatkozik, míg a második a közösségtől függ, amely magának támaszt szolgákat. Ez a második fajta szolgálat nem tartozik az apostoli folytonossághoz, amire Krisztus ígérete vonatkozik, hanem a közösség „autonóm adminisztrációja” joghatóságát illeti. Másképpen kifejezve: a közösség szolgálata nem az egyházirend (ordo, felszentelés, „szolgálati papság”), hanem a közösség választása, delegálása révén történik. Ez a „horizontális” szemlélet egyben megkérdőjelezi a bűnbocsánat (kiengesztelődés) szentsége és az Eucharisztia krisztusi alapítását is, minthogy a szolgálati papság szerepét kizárólag a közösség szolgálatára fokozza le. Látjuk, hogy visszatértünk a reformáció korához: az ökumenikus párbeszéd egyik neuralgikus pontjánál vagyunk.

A katolikus teológia szerint az Egyházban mint Krisztus testében nem lehet szétválasztani, elszigetelten szemlélni a közösségi szolgálatot Krisztusnak mint Főnek a szerepétől, amelyet a Krisztus személyét képviselő pap biztosít a felszenteléssel kapott „rendelés”, a Szentlélektől kapott lelki hatalom erejében. A pap az Egyház megbízásából a Krisztustól kapott lelki hatalommal, tekintéllyel, az egyházirend szentségének erejében in persona Christi Capitis (Krisztus, a Fő személyében) cselekszik, amikor a szentségeket kiszolgáltatja (vö. LG 10; 28; SC 33; CD 11, PO 6.) Martelet háromkötetes monográfiája végigveszi a papság teológiájának homogén fejlődését a vértanúk egyházától (apostoli atyák, Didaché, Didaszkalia) a II. vatikáni zsinatig. A III. század elején a liturgia már tanúsítja a felszentelt papságot a Római Hippolütosznak tulajdonított Traditio Apostolicá-ban (II, 175–177). Martelet következtetése (II 219–223): Római Hippolütosz idejére az egyház világosan papi közösségnek vallja magát, nemcsak tagjaiban, hanem az apostoloktól örökölt szolgálatban is. Ez a tudat világosan megjelent a liturgiában. A következő századok során a Szentlélek őrködött, hogy érintetlenül megmaradjon ez az egyházi struktúra.

A II. vatikáni zsinat szerint a papi szolgálat teljesen Krisztus küldetésétől és papságától függ, és ezért teljesen az egyház és a világ szolgálatára van (vö. LG 10). Ez a szemlélet hiányzott a trentói zsinat tanításából. Az ökumenikus mozgalom készítette elő ezt a korszerűsödést, illetve a zsinat utáni teológiai párbeszéd a katolikus és más keresztények között jobban kifejtette az egyező és eltérő pontokat. A jelenlegi helyzetben a szolgálatokra vonatkozó ökumenikus párbeszéd sarkpontja, alapkérdése a következő (Martelet III, 213): „Az apostoli szolgálat, a szó szoros értelmében vett, vagyis az apostoloktól örökölt szolgálat, amelyben a felszentelt püspökség és presbitérium folytonossága lényeges szerepet játszik, integráns részét alkotja-e Krisztus misztériumának? Ha igen, addig kell-e tartania, amíg Krisztus maga »tart«, és az egyházban az Úr helyettesíthetetlen eredetiségét kell-e képviselnie? Vagy ellenkezőleg: a püspökök és a papok (presbiterek) felszentelt szolgálata, az apostoloktól kapott formájában, csupán csak Jézus uralmának egy módozata a többi között? Röviden: vajon e szolgálat különleges címen hozzá van-e kötve vagy sem Krisztus önazonosságához, ahhoz az identitáshoz, amelyet Krisztus meg akar őrizni az idők végezetéig.”

Martelet hangsúlyozza: „E lényeges kérdésekhez viszonyítva minden egyéb a papságra vonatkozó kérdés másodlagos. Így az alkalmazkodás a modern világhoz, a papi funkciók jobb elosztása, cölibátus, „demokrácia” az egyházban. Ha a Szentírás és a tradíció, valamint az egyetemes zsinatok alapján a Tanítóhivatal igazolta a felszentelt papság apostoliságát, minden más kérdést szabadon és derűsen lehet vitatni.

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr9615413674

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Imre Zakarias 2020.01.19. 02:51:14

A sok duma, csűrés-csavarás, okoskodás helyett, jobb lett volna ALÁZATOSAN egyszerűen elfogadni a MESTER konkrét ajándékát, amelynek címe: TE TUDOD, HOGY SZERETLEK! Üzenetek Jézustól egy olasz pap, Ottavio Michelini által! Idejében érkeztek, 1975-ben. Minden papnak szívem mélyéből AJÁNLOM!
A másik pedig a Kék Könyv: A Papokhoz, Szűzanyánk szeretett fiaihoz! Emez 1973 július 7. óta állt rendelkezésükre! Két igazgyöngy! És nem mellébeszélni, hogy NINCS POKOL, ÖRDÖG, mert Isten végtelenül irgalmas. Igen, az de IGAZSÁGOS IS! A szellemi gőg és önteltség csúcsáról le kellett volna szállni, még most sem késő, de nemsokára az lesz, mert az ajtó bezárul!
Majdnem hét éve beteljesült a Jel 13, 11. és kussolunk, bókolunk a MAFFIA bandájának!
Urunk, Jézus Krisztus második, dicsőséges eljövetelének nemzedéke vagyunk. Az APOSZTÁZIA, vagyis az igaz hit elvesztése világméretű! Harsogjuk: Apostolokra és Prófétákra alapozott épület - EGYHÁZ - élő tagjai vagyunk, a szegletkő Jézus Krisztus! Vagy legalábbis azok kellene legyünk! Igaz, hogy az Írásoknak be kell teljesülniük.
De az EGYHÁZ prófétai vonásait, ajándékainak csatornáit eltorlaszolta, gáncsolja a farizeusi szemléletmód! Szíveskedjenek meggyőzni egy egyszerű falusi "parasztot", hogy téved, amikor mint KRISZTUS KÖVETŐ, hitének, lelki ajándékainak birtokában kifejti véleményét: A Fatimai utolsó jelenés csodája a Jel 12, 1 beteljesülése! Pár napra rá a bolsevik forradalom kirobbanása, diadala a vörös sárkány belépése az emberi történelembe. Jel 12, 3. Elkezdődik az élet-halál küzdelem, a két tábor közt.! Ateista agymosás áldozatai vagyunk azóta, kivétel nélkül, világszinten az anyagiasság, kényelem, jólét haszolása a "divat". Hetven három évre rá, beérik a termés világszinten, rendszer-váltásnak álcázva megtörténik a hatalomváltás. Jel 13, 1 - 10. Az elvtársak felszívódnak, egyik feje "halálos sebet kap", mert ugyebár kell valakiket feláldozni "a cél szentesíti az eszközt", a beavatottak átvedlettek URAKKÁ! A tengerből feljövő vadállat - szabadkőművesség - páholyai által minden szinten, pártban kulcsembereik segítségével "biztos győztesekként" nyeregbe kerültek. És mivel a "prolinak" szeme, szíve, elméje, és persze teste is megfelelően "preparálva van", mert a "média" legjobb fegyver, jöhet huszonhárom évre rá '89-ben a szárazföldi vadállat - Jel 13, 11. diadalára is koccintani, ünnepelni!
Kérdem Önöktől, megnyilatkozásai, tettei, gyümölcsei alapján nem lehet megítélni, felismerni a konkolyt a tiszta búzában? Politikai, egyházi berkekben? Az egyházi szabadkőműves szellem, a "sátán füstje" még meddig mérgezi az EGYHÁZ tagjait, a világot? Hála Istennek csupán pár évig!
Urunk igazi PÁSZTORAI, NAGYKÖVETEI fogalmazzanak, nyilatkozzanak végre EGYÉRTELMŰEN, VILÁGOSAN, TISZTÁN, követve a MESTER példáját, figyelmeztetését: a Ti szavatok legyen az igen vagy nem, mert a többi a gonosztól van. Csak azon személyek méltók az elismerésre, tiszteletre, megbecsülésre akik az "ősi utakat" követik, mivel Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké UGYANAZ! Hirdessék a színtiszta Evangéliumot, de éljék is, járjanak elől és kövessük!
De a "lecsókat" és lelki moslékból az ökumenizmus, testvériség, szeretet, egyenlőség jegyében NEM KÉRÜNK!
Az EUCHARISZTIKUS KONGRESSZUS nem buli, ahová mindenki tódulhat kénye kedve szerint! Nézőnek igen, hogy elgondolkodjék, magába szálljon és készüljön a TELJES IGAZSÁG befogadására, mert más út nem vezet az EGY AKOLBA, AZ EGY PÁSZTORHOZ!

Varga42 2020.01.20. 14:02:24

Még senki írását, elemzését nem láttam arra vonatkozóan, hogy a 60-70-es években hazánkban milyen hatás érte a fiatal papokat a rendszer valláspolitikája és a 'felnőtt papság" részéről. Hogy volt az az állami eskü, a békemozgalom, a beszervezéssel? Hol volt a'Principálisok" missziós lelkülete? Hány "vértanú pap" mert komolyan, őszintén beszélni a fiatalokkal? Hol volt, /van/ igazi papi közösség?
További sok kérdés merül fel. Alapon az igazi, mély, átélt hit hiányzott. Sürgős volt a felszentelés, kellett a munkaerő ha éretlen is. Hátha bejön, hátha sikerül. Kevés százalékban.