Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Facebook

Címkék

boldogság (8) egyház (52) európa (8) ferencpápa (9) gondolat (9) gondolatébresztő (17) hit (22) ima (13) Isten (8) isten (19) jezsuita (12) jézus (11) katolikus (10) lelkiség (10) orbán (9) pápa (19) politika (25) szabadság (9) szeretet (12) társadalom (10) tudomány (11) vallás (14) vallások (10) Címkefelhő

Friss topikok

Nárcisztikus idők: hogyan határozza meg az ember jövőjét a mai korszellem?

2020.02.17. 09:06 Satori

2_5.jpg

Vajon mivel jellemezhető legtalálóbban a mi korunk? – Lord Jonathan Sacks, a Brit Nemzetközösség nemrégiben leköszönt főrabbija tette fel ezt a kérdést egyik nagy hatású beszédében (TED-talks). Egy ilyen jelentőségű és ennyi mindent magában foglaló kérdést bedobni persze nyilvánvalóan a tévedés kockázatát is magában rejti. Annál is inkább, mert a felvetés a jelenre vonatkozik, tehát nincs meg a szükséges történelmi távolság a megválaszolásához. Mégsem adhatjuk alább! A téma átgondolásához Sacks rabbi mellett az amerikai konzervatív író és gondolkodó, David Books gondolatait is felhasználjuk.

1. Sacks észrevételei

Hogyan fognak tehát kései utódaink visszaemlékezni arra a történelmi időszakra, amelyben ma élünk? Sacks rabbi – aki elismert „public intellectual” az angolszász világban – onnan próbálja megközelíteni a kérdést, hogy megvizsgálja, vajon mit imádnak ma az emberek. Hiszen valamit mindig imádtunk és istenítettünk a történelem során! A korábbi időszakokban, a vallástörténelemből tudjuk, kultikus tisztelettel illették a napot, a csillagokat, a fából, kőből és különböző nemesfémekből készült, emberi kéz alkotta bálványokat. Némely nép sok istent imádott, mások csak egyet – a legutóbbi időkben pedig (s ez viszonylag új kultúrtörténeti jelenség) olyan civilizációt alkottunk, amelyben egyetlen istennek sem maradt hely.

De vajon igaz ez így? A fenti megállapítást alighanem pontosítanunk kell. A XIX-XX. század politikatörténetéből ugyanis bőven hozhatnánk példát arra, hogyan tették egyes társadalmakban imádat tárgyává a nemzet fogalmát, vagy éppen az árja fajt, a kommunista államot stb. Az ideológiák választéka tehát széles. De vajon mi az, amit mi imádunk, XXI. század elején élő emberek?

Lord Sacks ijesztő jóslatokba bocsátkozik, mondván: ha a jövő antropológusai megvizsgálják majd a könyveinket, amelyeket ma olvasunk (például az „önsegítésről”, az „önmegvalósításról” vagy az „önbecsülésről”), és elemezni kezdik, hogyan beszélünk a politikáról (újra és újra az „egyéni szabadságjogokra” hivatkozva), valamint ha akadnak majd, akik emlékezni fognak arra a remek (már-már vallási rituáléval felérő, kultikus) szokásra, amit fényképezéskor űzünk (a „szelfi”-ről van szó, természetesen), akkor kevés kétségük marad afelől, hogy a mi imádunk tárgya manapság leginkább a „szelf”, az „ego”, vagyis az „én”.

De hiszen ez nagyszerűbb! – mondhatnánk lelkesen. Hiszen ez erősíti az önértékelésünket, bátorít, ha elcsüggedünk, támogató (impowering) és felszabadító üzenetet hordoz! És valóban: az erős „én” a mai világcivilizáció alapsejtje. Csakhogy – mint minden apoteózisnak és kritikátlan felmagasztalásnak – az „én” dicsőítésének is megvannak az árnyoldalai. Hiszen biológiai szempontból nyilvánvaló, hogy az egyéniség – bármilyen értékes legyen is – nem emelhető egyedül piedesztálra. Nem lehet abszolút. Alapjában véve ugyanis nem csupán individuumok vagyunk, hanem „társas lények” (social animals) is. Az etológusok pontosan tudják, hogy egész evolúciós történelmünk túlnyomó részét kicsiny, átlátható méretű csoportokban éltük, s lényegében ma is ezek szolgáltatják életünk legfontosabb terét. Nem véletlen, hogy időről időre a legmagányosabb alkatú embereknek is szükségük van a szemtől-szemben való találkozásra, a másokkal való interakcióra. Csakis itt, ebben a közegben tanulhatjuk meg az „altruizmus koreográfiáját”, vagyis azt, hogyan segíthetünk egymáson.

Hogy mi ennek a módja? Sacks szerint az emberi közösség a mindenkori spirituális javak megteremtésének közege. Csakis ilyen környezetben bontakozhatnak ki olyan erények, mint a barátság, a bizalom, a lojalitás vagy a szeretet. Egyúttal ez az egyetlen járható útja annak is, hogy megmeneküljünk saját nyomasztó magányunktól... Ha ugyanis túl sok jut az „én”-ből és túl kevés a „mi”-ből, akkor – alighanem mindannyiunk tapasztalata – törékenynek, sérülékenynek, bizonytalannak éljük meg magunkat, és könnyen be is zárkózhatunk tulajdon elszigeteltségünk börtönébe. Találóan hangzik egy, a közösségi médiáról szóló nemrég megjelent nagy sikerű könyv címe: „Egyedül közösségben” (Sherry Turkle: Alone Together: Why We Expect More from Technology and Less from Each Other, 2011). A jövő „én” megőrzésének legegyszerűbb módja tehát – fogalmaz az egykori főrabbi –, ha megerősítjük a jövő „mi”-t. Így helyreállhat az elveszett egyensúly, újra önmagunkra találhatunk.

Legyen szabad ezzel kapcsolatban (és ennek érdekében) néhány további megfontolást tenni.

2. Brooks nézetei

Hadd hívjak segítségül egy másik jeles amerikai „public intellectual”-t, David Brooks-t, aki a The New York Times konzervatív vezércikkírója. Nem véletlen, hogy katolikusként „szövetségest” láthatunk benne, hiszen – nem mellesleg – maga is gyakorló vallásos ember (zsidó). Brooks két történelmi periódust különböztet meg az elmúlt két emberöltő kultúrtörténetében. A leírás persze elsősorban talán az amerikai kultúrára illik, de – mutatis mutandis – manapság tetten érhető globális világkultúránk minden szegletében (s így – bár némileg más hangsúlyokkal – közép-kelet európai létünket is jelentős mértékben meghatározza). Ha sikerült hiteles látleletet adnunk a közelmúlt kulturális átalakulási folyamatairól, talán arra is fény derülhet, hogy mi az, ami születőben van...

2.1. Egy szinte banális szemléltető példa

Brooks a történelmi analízis szálát nagyjából a II. világháborúval veszi fel. Szerinte a háború utáni korszakot olyan egységesnek tekinthető periódus jellemezte (az 1950-es évektől 1968-ig), amelyet nagyjából-egészében a tekintélyelvűség jellemzett. Egy könnyen elképzelhető jelenettel dramatizálja a régi időket, szembeállítva a mai mentalitással. Elmeséli, hogy egyik este munka után az autójával hazafelé tartott, és szokás szerint a rádiót hallgatta. Éppen egy dokumentumműsort sugároztak. 1945-ről volt szó, arról a történelmi pillanatról, amikor – néhány órával azután, hogy Japán bejelentette a kapitulációt – mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a szövetségesek megnyerték a háborút. Egy korabeli showműsor-vezető, Bing Crosby így kommentálta az eseményeket: igaz ugyan, hogy a háborúban diadalt arattunk, de ez nem az a pillanat, amikor büszkélkedhetnénk a teljesítményünkkel.

A mai fül számára talán meglepőnek – sőt akár megrendítőnek is – hathatnak a szavai. Szerényen, majdhogynem alázatos hangvételben beszélt. Nem azt hangoztatta, hogy az Egyesült Államoknak milyen nagyszerű szövetségesei és milyen remek katonái vannak. Nem is arról áradozott, hogy milyen gazdag ország, amely azért győzhetett, mert nyilvánvalóan mindenki másnál jobban birtokában volt az ehhez szükséges feltételeknek. Ehelyett így fogalmazott: meg kell maradnunk alázatosnak, hogy méltónak bizonyuljunk a békére.

Nem sokkal ezután – meséli Brooks – hazaérkezett és bekapcsolta a tévét. Éppen egy amerikai futballmérkőzést közvetítettek. A meccs vége felé, egy sikeres pontszerzés után, az egyik játékos győzelmi mámorában táncolni kezdett. Így ünnepelte sikerét a pályán. A kontraszt nem lehetett volna élesebb: egyfelől a győzelmi tánc a sikeres egyéni teljesítmény fölött, másrészt a szerény, sőt alázatos nyilatkozat, a II. világháború megnyerésekor. Mindez – véli Brooks – egyúttal szimbolikus kifejezése a kultúrában lezajlott mélyreható változásnak. Magában a nyugati értékrendben történt elmozdulás: a kollektív szerénységtől átcsúsztunk az individualista önteltség irányába. Mármost hogyan jellemezzük ezt változást?  

2.2. A különbség szemléltetése

Hasznos lesz, ha részletezzük a szemben álló ellentéteket. A korábbi kultúra úgy jellemezhető, mint „önmagunk felülmúlásának” kultúrája. Ebben alapvető értéknek számított az „én” háttérbe szorítása (self effacement). Ebben a közegben az alapvető életérzés és törekvés így szólt: „Tudom, hogy nem vagyok jobb másoknál, de igyekszem a tőlem telhető legjobbá válni.” Ez a magatartás- és gondolkodásmód homlokegyenest szemben állt a mai új kultúrával, amely immár az egyéni teljesítmények felmagasztalását tekinti mindenek feletti értéknek. Az emberek egyszerre csak elkezdtek hivalkodóan és büszkén nézni magunkra. Ráadásul az egyéni tehetség nyilvános hangoztatása is divatba jött. Míg a korábbi kultúrára a szerénység tónusa volt jellemző, az új jelige így szól: „Nézd, mire vagyok képes!”

Brooks – aki George W. Bush választási kampánya idején a kormányközeli médiában dolgozott – beszámol egy mókás epizódról. A republikánus elnökjelölt még ebben a korábbi, letűnt kultúrában nőtt fel, vagyis úgy nevelték, hogy sohasem beszéljen magáról, így minden beszédéből kihúzta a „szellemírói” (ghost writers) által egyes szám első személyben fogalmazott részleteket. Csakhogy kampánytanácsadói és az egész team (campaign staff) igyekezett meggyőzni arról, hogy ez így nem mehet tovább: ha Amerikában választásokat akar nyerni, el kell mondania a szavazóknak, miért ő a legalkalmasabb jelölt az elnöki tisztségre. A folyamatos unszolás hatására – legjobb meggyőződése ellenére – G. W. B. egyszer mégis benne hagyott egy személyes bekezdést a beszédében. Mire édesanyja (aki még élt akkoriban) felhívta telefonon és rápirított: „George, te már megint magadról beszéltél!

Ebben a világban tehát még a szerénység étosza dívott. A kulturális háttért az a meggyőződés szolgáltatta, hogy a lelki fejlődés maradandó érték: állandóan tökéletesítened kell magad, hogy egyre jobb és jobb emberré válj! Ennek bevált ősi módszere, hogy azonosítjuk önmagunk leggyengébb részét, majd fáradhatatlanul dolgozunk rajta, hogy kiküszöböljük az ott fellépő jellemhibát. Ezen világkép szerint életünk legfontosabb része voltaképpen saját bűnösségünk titkos drámája, s ha nem vesszük fel a küzdelmet árnyékos oldalunkkal, ez azzal a kockázattal jár, hogy bűneink elnyelnek bennünket. Tehát ha mondjuk a hirtelen harag és a düh a személyiségem Achilles-sarka – az, ahol a leginkább sebezhető vagyok –, akkor haladéktalanul fel kell vennem ellene a harcot. És valóban: a régi éthosz szerint sokan egész életüket azzal töltötték, hogy bizonyos erénygyakorlatok révén legyőzzék önmagukat és bűnös szokásaikat.

2.3. Egy példa a lemondásra

További jellemzője ennek az időszaknak, hogy értéknek tekintették az „önfeladást” (self surrender), az önmagunkról való lemondást. Ezen a téren az egyik legnagyobb példa a szociális aktivista és katolikus misztikus, Dorothy Day (1898-1980). Érzelmileg törékeny személyiség volt: amikor regényeket olvasott, annyira a hatásuk alá került, hogy egészen azonosult, szinte egyé vált a szereplőkkel. Szerencsétlenségére egy időben rengeteg Dosztojevszkij-regény került a kezébe. Ennek következménye két öngyilkossági kísérlet és egy abortusz lett... A fiatal nő élete tehát a csőd szélére került. Ekkor azonban történt valami. Amikor Dorothy megszülte lányát, olyan tapasztalatot élt át, amely megváltoztatta az életét. Egy rövid esszében – aminek nagy része a szülés fájdalmáról szól – így vall: „Ha megfestettem volna a legnagyszerűbb festményt, megalkottam volna a legzseniálisabb szobrot, és megkomponáltam volna a legcsodálatosabb szimfóniát, mindez sohasem léphetett volna a nyomába annak a pillanatnak, amikor a karjaimban tarthattam a gyermekemet. Annyira elárasztott a szeretet, az öröm, hogy imádással akartam a hálámat kifejezni valakinek... Szükségem volt valakire, akinek ezért az örömért kifejezhetem a hálámat...” Dorothy Day 1927-ben katolikussá lett, és élete hátralévő több mint ötven esztendejét a szegények szolgálatára szentelte, olyannyira, hogy egészen azonosult velük (velük is lakott). Ez a radikális önmegtagadás és önmagáról való lemondás tette a XX. század egyik nagyszerűbb személyiségévé.

2.4. Az intézmények megítélése

További jellemző, hogy ebben az időszakban az emberek nagyon hittek az intézményekben. Vegyük példának George Marshallt, aki az Egyesült Államok hadseregének szolgálatában állt, és azt állította, soha életében nem tette személyes érdekeit a hadsereg érdekei elé. 1943-ban valakinek ezt mondta (s bizonyságul egy évvel később részt vett a normandiai partraszállás, a D-day hadműveletében): „Az én személyes ambíciómnak ehhez semmi köze! Másokért teszem.” Eisenhower elnök alig bírta rábeszélni, hogy elfogadja a kitüntetéseket. Egyszerűen ilyen ember volt...; ma azt mondanák róla: párját ritkító jelenség.

Személye azonban nemcsak a hősies helytállás nagyszerű példája, hanem általánosságban is kifejezi a kor mentalitását. Ez a miénket megelőző éra a nagy intézmények korszaka volt: a nagy szakszervezeteké, a nagy kormányoké, a nagy cégeké és vállalkozásoké, melyek közé a hadsereg is beletartozott. Ha akkoriban a szociológiai felmérésekben feltették a kérdést: „Gondolja, hogy a kormány legtöbbször a helyes dolgot teszi?”, az amerikai népesség 80 százaléka igennel felelt. Ma ugyanez az érték csak 19 százalék. Szóval a régi kulturális paradigmában sokkalta nagyobb volt a bizalom az intézményekben. Amiként a szomszédokban is! Ma az amerikaiaknak 30 százaléka bízik a szomszédaiban, és a „millenniumiak” (millennials) közül ez az adat ugyancsak 19 százalék.

1_3.jpg

2.5. Pro és kontra: szempontok a kritikai megkülönböztetéshez

Bizonyos értelemben nagyszerűnek és csodálatra méltónak kell mondanunk ezt a kultúrát; ám nem tagadhatjuk a korlátait, sőt bűneit sem (így talán érthetőbbé lesz az is, miért fordultak el tőle az emberek). Talán a legszembetűnőbb hibák egyike az érzelmi ridegség volt – különösen az apák nem tudtak mit kezdeni a gyerekeikkel... Egy másik hiányosság, hogy ez a világ bizonyos értelemben unalmas volt; és nem csak a konyhaművészet tekintetében... Mai szemmel nézve furcsának tűnik, hogy az emberek mennyire bíztak még a racionalitásban és a világ ésszerű megszervezhetőségében, racionalizálhatóságában! A pozitív adatok, az úgynevezett tények még vitán felülinek számítottak. Ma már jobban tudatában vagyunk, hogy valójában nincsenek puszta tények – csak értelmezett tények léteznek. További, minden eddiginél komolyabb kritikát érdemel, hogy ebben a kultúrában gyakran elnézték vagy egyenesen bátorították a rasszizmust, a szexizmust és általában minden további nélkül elfogadták a kritikátlan tekintélyelvűséget. Ez a mentalitás rángatta bele Amerikát a Vietnám elleni háborúba, jóllehet elég világosan látható volt az aktuális politika igazságtalansága és embertelensége.

Európában ez a kultúra abba a kiábrándulási hullámba fulladt, amely végül az 1968-as diáklázadásokban nyert kifejeződést. Ez az emblematikus esemény a régi hagyományokkal való radikális szakítást (és az „unalmas kötelességteljesítésre” épülő világ végét) jelzi. Az általános szemléletmód gyökerében megváltozott. Ma már senki sem fogalmazna így: „Ne vond magadra a figyelmet, mert a legfőbb érték, ha szótlanul teszed a dolgod, egy gyári melós türelmével és kitartásával, elviselve a monotóniát.” Ehelyett az átlagember új kultúrájának jelmondata a híres amerikai futballcsillag, Joe Willie Namath emlékiratainak címének egy parafrázisa lehet. A memoár 1969-ben jelent meg ezzel a címmel: „Alig bírom kivárni a holnapot, hisz’ minden nap egyre jobban nézek ki” (I Can’t Wait Until Tomorrow ... ’Cause I Get Better-Looking Every Day).

A fenti példa kétségkívül szélsőséges, és voltaképpen anomália. Ám el kell ismerni, hogy az a kulturális eltolódás, amelyet itt David Brooks nyomán elemezni és diagnosztizálni próbálunk, nem csupán hátrányokkal jár. Valójában jelentős értékeket is hordoz. Könnyű észrevenni, hogy az új, kibontakozó kultúra nem csak dekadens és negatív: a mai amerikai (és nyugat-európai) mentalitás például a korábbinál sokkal inkább az érdemekre épít (szakszóval meritokratikus jellegű). Ez azt jelenti, hogy támogatja az egyéni teljesítményeket és jutalmazza az igyekezetet, valamint a közösség számára előnyös adottságokat. Ha a korábbi érában valakinek a szülei mondjuk a Harvard Egyetemre jártak, akkor 90 százalékos eséllyel őt is felvették. Az utóbbi évtizedekben azonban a felvétel sokkal inkább az egyéni érdem és teljesítmény alapján dől el, s ez a korábbinál jóval nagyobb mértékű szociális mobilitást tesz lehetővé. Ennek nyomán a társadalom is jóval sokszínűbbé vált.

Számos területen azonban szembeötlően megmutatkoznak a fejlődésnek árnyoldalai is. A legharsányabban talán abban, hogy a világ sokkal versenyszelleműbb lett. A kompetitivitás ráadásul szinte észrevétlenül beférkőzött a társadalom valamennyi szegmensébe. Mi ebben a rossz? Hiszen nyilvánvalóan ez volt az ára az új társadalmi osztály, a magasan képzett intellektuális elit kialakulásának. Az új tendencia mégis rejteget veszélyeket. Például fokozódott ugyan a társadalmi kérdések iránti érzékenység – ami üdvözlendő –, ám féktelen ambíciók is lábra kaptak. A szülők esztelen teljesítményekbe kezdték belehajszolni gyermekeiket – sőt mintha egy idő után önmagukat is hozzájuk kezdték volna mérni! Így kialakult a szuperemancipált nők (Brooks szavával: „übermamák”) rétege, akik a férfiaknál sokkal keményebben képesek helytállni a munka világában – szülés miatt legfeljebb néhány napot mulasztanak a munkahelyről (sőt lehetőleg maguk vágják el a köldökzsinórt is...), és ma is fiatalabbnak igyekeznek látszani lányaiknál (és lekörözik őket kocogásban). Ezt a meritokratikus új társadalmat röviden – némi leegyszerűsítés árán – úgy is jellemezhetjük, hogy sok pénzzel jutalmazta azokat, akik jók matekból.

Még egyszer, összefoglalóan: David Brooks nyomán az amerikai típusú „szép új világot” (mely a globalizáció nyomán egyre inkább világcivilizációvá válik) úgy jellemeztük, mint ami egyszerre jó és rossz is. Előnyének tudható be, hogy a társadalomban a korábbinál sokkal magasabb a toleranciaszint és a különbözőség elviselése, valamint a korábbinál jobban értékelik a kezdeményezőkészséget, a vállalkozói szellemet és a kreativitást. Ennek hatására robbant be a Szilikon-völgy és vált sikeressé számos amerikai innovatív húzóágazat. Az új kultúrában nagyobb hangsúly esik az egyéni szabadságra, ez azonban kétélű kard: az előnyök mellett ugyanis számos hátránnyal jár. A hiányosságok, sőt bűnök között említhető, hogy virágzik az önközpontúság, és tobzódik a nárcizmust. Az Egyesült Államokban például a népesség ijesztően nagy hányada hajlamos igenlő választ adni az ilyen tesztkérdésekre: „Nem esik nehezemre, hogy manipuláljak másokat, mivel rendkívüli ember vagyok.”; „Szeretek gyönyörködni a testemben.” stb. (A „nárcizmustesztben” az ország polgárainak átlageredménye elmúlt az 20 évben mintegy 20 százalékkal emelkedett, s ezzel az önelégültség terén világelsők lettek. Nota bene, a nárcisztikus öntetszelgés nem azonos az önbizalommal – sőt, bizonyos értelemben annak ellentéte!)

2.6. A metanarratíva megváltozása

Régente sok amerikai egyszerűen úgy érezte, büszke lehet a nemzetére. Létezett egy közös „amerikai történet”: egyfajta „nagy elbeszélés”, amelyet mindenki elismert és önmagára alkalmazott. Könnyű volt azonosulni vele. E narratíva szerint – amely az kivonulás-történetre hajaz – az Egyesült Államok polgárai így tekintettek magukra: „Mi mindannyian az elnyomatásból menekültünk. Átkeltünk az Atlanti-óceánon, és itt új hazára leltünk. Elérkeztünk tehát az Ígéret Göldjére. Mindez a megelőző generációk teljesítménye, mi pedig e hagyományok szerencsés örökösei vagyunk. Sokan az életüket adták, hogy mi itt élhessünk – és úgy, ahogy élünk –, ezért hálával tartozunk nekik. Élvezhetjük az új világ áldásait, és igyekeznünk kell ezt lehetővé tenni az utódaink számára is.”

Ez a korábban uralkodó narratíva emelkedett stílusban beszélt, hősi cselekedeteket és mások iránti felelősséget emlegetett. Mára azonban ez a „nagy elbeszélés” a maga klasszikus formájában nagyrészt eltűnt. Helyette csak néhány más, kisebb narratíva maradt: például a gazdasági („Minél hamarabb gazdagodj meg!”); továbbá a Szilikon-völgy high-tech-narratívája („Az informatika segítségével mindent elérhetünk!”); létezik ezeken kívül egy multikulti narratíva is (amit rendszerint azzal kombinálnak, hogy „mi ennek és ennek az alcsoportnak a tagjai vagyunk, elnyomott, áldozatszerepben”; s minél elnyomottabb, sokak szemében annál vonzóbb...). Eközben azonban egyre többen – különösen az alacsonyabb iskolázottságúak körében – úgy érzik, hogy a közös amerikai metanarratívát elrabolták tőlük. Ők a liberális kozmopolita világrend (és az „ipartalanítás”/deindusztrializáció) kárvallottjai, akik „dühös emberekként” egyre radikálisabb irányba tolják a nyugati világ politikáját.

2.7. A fiatal értelmiségiek válsága

Az eddigi metanarratíva válsága önmagában is elég súlyos, ám ez még mindig nem minden. Létezik egy ennél is átfogóbb krízis, amelyet Brooks az „értelmesség” válságaként nevez meg. Ez megmutatkozik mind a nyugat-európai, mind az amerikai fiatalok életében, akik fokozatosan egyre bizonytalanabbnak mutatkoznak abban, mit is akarnak az élettől. Régebben a célok elég világosak voltak: a fiatalok értelmesen akartak élni, valamely értelmes életfilozófia alapján kívántak eltájékozódni az életben. Mára mindez jórészt megváltozott. Az élettel kapcsolatos elvárások és kívánságok között ma első helyen a „pénzügyi biztonság” áll, közvetlenül az előtt, hogy „híresség/celeb akarok lenni”... Tehát végső soron itt is csak az „ego” túlburjánzását, felpuffadását diagnosztizálhatjuk. Brooks szerint az elmúlt harminc év alighanem a legindividualistább időszak az amerikai történelemben.

Az elbizonytalanodás sokféle formában megmutatkozik. Jellemző például, hogy milyen üzenettel engedik útra az Egyesült Államokban az egyetemek végzős hallgatóit. Az ünnepi beszédek („commencement address”) alkalmával az utóbbi időben rendre azt kötik az elballagó diákok lelkére, hogy éljenek úgy, mintha minden értük lenne. Ezek a vezényszavak: „Kövesd a szenvedélyedet!”, „Táncolj a saját dobod ütemére!” Ezek persze elég buta tanácsok, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a legtöbb végzős ekkor még nemigen tudja, kicsoda is valójában, és voltaképpen milyen „szenvedélyei”, illetve képességei és korlátai vannak. Érdekes kérdés, hogy miért is döntött úgy a megelőző nemzedék, hogy nem ad többé útmutatást az élethez az új generáció számára, akik így jórészt orientáció nélkül maradtak.

További válságmutató a fentebb már említett, és mind szélsőségesebb formában megmutatkozó individualizmus. (E tekintetben egyébként Kelet-Közép Európa történelmi okokból ma világszerte zászlóvivő!) Az individualista életmód hátulütői számos formában megmutatkoznak a társadalomban: mind gyakoribbak a széttöredezett családok (1970-ben az amerikai gyerekek csupán 11 százaléka élt egyszülős családban – ma 40 százalékuk); exponenciálisan nőtt az egyedül élők aránya is (ma több amerikai háztartásban van kutya, mint gyermek); ehhez járul a drogfogyasztás drámai válsága, az ópiumfüggőség (ami voltképpen az öngyilkosság lassított formája), és hasonlóan aggasztó a hangulatjavító gyógyszerek (Prozac stb.) fogyasztásának elterjedése, továbbá az öngyilkossági ráta megugrása. A fenti tényezők mindegyike erős korrelációt mutat az elszigetelődéssel. Egyszóval a nyugati társadalom a korábbinál sokkalta fragmentáltabbá, széttöredezettebbé vált.

Nem mellesleg: ezek mind olyan tényezők, amelyek jelentős szerepet játszottak Donald Trump választási kampányának sikerében. Amikor ugyanis a népesség nagy része elszigetelt individuumként él, sőt egyre inkább úgy érzi, hogy nem kap elég figyelmet és elismerést (csorba esik a személyes méltóságán is), akkor a feltörő düh és frusztráció könnyen rávetül a politikusokra. Ha valaki 20-30 évvel ezelőtt Amerikában mondjuk 35 éves korára mind a szakmai előmenetel, mind fizetés tekintetében a csúcson érezhette magát, és azóta csak csúszik le a lejtőn, bizony könnyen hajlamossá válik a politikai radikalizálódásra.

Persze nem csak a pénzről van szó. Francis Fukuyama politológus és történetfilozófus joggal mutatott rá legutóbbi könyvében, hogy a jelenlegi politikai folyamatokban jelentős szerepet játszik az identitás kérdése is (Francis Fukuyama, Identity. Contemporary Identity Politics and the Struggle for Recognition, Profil, London, 2018). Régebben ugyanis sokan egyszerűen így határozták meg magukat: „Én ugyan nem vagyok a világ leghíresebb vagy leggazdagabb embere, de a szomszédom biztosan számíthat rám!” Ez büszkeséggel töltötte el az embereket és tartást, méltóságot adott nekik. Ma azonban – a „celeb”-ek és a „reality tévéshow”-k kultúrájában – aki nem híres és nem gazdag, gyakran egyszerűen láthatatlannak érzi magát. Ez pedig valódi veszteség!

2.8. Erkölcsi irányvesztés

Miközben – mint fentebb David Brooks nyomán elemeztük – az Egyesült Államokban feltűnően meggyengült vagy elveszett az egységes nemzeti összetartás tudata, az „ipartalanítás” (deindusztrializáció) következtében pedig rengeteg munkahely szűnt meg (ami az alsóbb néposztályok körében okozott identitáskrízist), fokozatosan hiánytünetek jelentkeztek a „jól képzettek társadalmi rétege” (educated class) körében is: eltűnt az az erkölcsi rendszer, amely az emberi méltóság érzetét nyújtotta számukra. „Ugyan miért érdemes áldozatot hozni?!” – kérdezik sokan rezignáltan. Napjainkban számos nyugati országban élő egyetemista átmegy azon, amit Brooks „thelosz-krízisnek” nevez: egyszerűen céltalannak érzik az életüket. Bár esetenként kiváló képességekkel és sokféle adottsággal rendelkeznek, hogy tehetségüket tevékeny és értelmes élettel kibontakoztassák, egyszerre csak váratlanul megtorpannak, elbizonytalanodnak, és nem tudják, mit is kezdjenek magukkal. A válság veleje abban áll, hogy a fiataloknak fogalmuk sincs (senki sem mondja meg nekik, s talán ha megmondaná, sem hinnék el), hogy mit is keresnek itt, mivégre vannak a világon. Mintha beteljesedni látszana az ember Heidegger által tematizált „világba vetettsége” mint sors; sokan riadtan kérdezgetik: „Egyáltalán: mire vagyok hivatva (what is my calling)?”, s nem találják a választ.

Ez valóban nyomasztó hiányosság. Hiszen aki tisztában van a céljaival, csaknem bármit el tud viselni. Aki azonban – s a nyugati kultúrában élő mai egyetemisták nagyrészt ilyenek – nincs felvilágosítva az értelmesség (és értelmetlenség) kérdése felől – mert a felnőttek világa úgy döntött, rájuk bízza a dolgot, és senki sem érzi feladatának a felvilágosítást –, akkor csakugyan nagy a baj! A nemtörődöm hozzáállás, hogy „boldoguljanak maguk, ahogy tudnak!”, „találják fel magukat!”, valójában vaskos felelőtlenség. Persze meglehet, nem szabad a mai felnőttkorúakat hibáztatni: a mai helyzethez az is elvezethetett, hogy már a korábbi generáció szívébe is beférkőzött a bizonytalanság az élet értelmét illetően. Talány már ők sem bíztak egészen abban, hogy képesek lesznek célokat találni, ezért mondtak le a régebbi hagyományok továbbadásáról. Csakhogy minden iránymutatás nélkül hagyni egy 18-23 éves fiatalembert, azzal a felkiáltással, hogy boldoguljon maga az értelemadás feladatával – azt remélve, hogy egyedül is képes lesz megbirkózni vele –, nos ez rendkívüli terheket helyezett egy egész generáció vállára! Nem lehet csodálkozni, ha úgy tűnik, kudarcot vallottak.

2.9. Privilegizált boldogtalanok

Bizony, nehéz ma nyugati fiatalnak lenni! Semmi garancia sincs arra, hogy valaha felnőnek az általunk vállukra rakott terhek cipeléséhez; éppenséggel könnyen össze is omolhatnak túlzott elvárásaink terhe alatt. E veszély egyik tünete az, hogy a mai fiatalok jelentős része – Brooks szavával – „bizonytalan túlteljesítővé” (insecure overachiever) válik. Ők azok, akik belső iránytű nélkül élnek, és egyszerűen saját karrierjük építésébe fektetik minden energiájukat. Márpedig ez a megoldáskísérlet – bibliai kifejezéssel élve – amolyan homokra épített egzisztenciához vezet: lehet, hogy ez a nemzedék határozottan halad majd felfelé a vállalati ranglétrán, ám ettől még egyáltalán nem lesz elégedett. Senecának igaza volt: „Nincs jó szél annak a hajósnak, aki nem tudja, hova akar megérkezni.” Ha nem tudjuk, mit keresünk, miért is vagyunk itt, könnyen belehajszoljuk magunkat olyan dinamikákba, amelyek a kiégéshez vezetnek.  

Bár a nyugati világ fiataljai általában jól elboldogulnak a technológia útvesztőiben, és meglehetősen el vannak eresztve anyagilag is, az értelem kérdésének megválaszolásában mintha (az egész társadalmunkkal együtt) kudarcot vallanának. Kultúránkban általában véve az értelmetlenség, az elbizonytalanodás és az orientációvesztés uralkodik. Egyfajta „gyomortájéki szomorúság” ez, amelyet közvetlen környezetünkben, barátainkon, sőt talán magunkban is tetten érhetünk.

Fontos persze leszögezni: akik szilárd erkölcsi értékek híján élnek, nem feltétlenül rosszak morális szempontból. Csupán össze vannak keveredve. Brooks éles szemű észrevétele szerint Amerikában ma minden „túlpolitizált” (overpoliticised), de „alul van moralizálva” (undermoralized). Ma Amerikában kevesen mernek arról beszélni, hogyan lehet a szenvedést spirituális növekedésre fordítani, mint ahogy a közbeszédben arról is kevés szó esik, hogyan gyakorolható a szeretet, az együttérzés és a megbocsátás erénye. A nyilvános diskurzusból az ilyen életkérdések egyszerűen kiszorultak, illetve – ez aligha szorul bizonyításra – lényegesen ritkábban vetődnek fel, mint a korábbi nemzedékekben még szokás volt. S ha ez igaz az alapvetően vallásos országnak számító Amerikai Egyesült Államokra – ha még ott is jórészt hiányoznak az olyan formátumú teológusok, mint amilyen Reinhold Neibeurt, Abraham Jashua Hashel volt, akik mertek kényes erkölcsi kérdésekkel kapcsolatban is véleményt nyilvánítani a nyilvánosság szférájában is –, akkor mennyivel inkább igaz ez „szűkebb pátriánkra”, Európára (párját ritkító, üdítő kivétel a horvát származású protestáns teológus, Miroslav Volf, aki azonban megint csak a Harvardon volt képes karriert csinálni). Brooks szerencsés szójátéka szerint: kétségkívül ma is léteznek modelljei a „karrierépítésnek”, a „karakterépítés” modelljeinek azonban világszerte híjával vagyunk. Ennek minden súlyos következményével együtt...

2.10. Egy korszak lezárulása

Az 50-es évek ideológiája a 60-as években radikálisan megkérdőjeleződött. Nyugat Európában az 1968-as diáklázadások, az Egyesült Államokban pedig az 1969-es Woodstock-i fesztivállal csúcspontjára érkező hippimozgalom vált szimbólumává ennek a „kultúrharcnak”, vagyis inkább kulturális fordulatnak és paradigmaváltásnak. Érthető, és részben talán jogos is, ami történt. A magam részéről hajlok arra, hogy azt gondoljam: csakugyan véget kellett érnie a régi erkölcsi rendnek, amely a maga idején talán helyénvaló volt, ám túlhaladt rajta az idő. A nyugat-európai fiatalok mindenesetre 1968-ban egy emberként rontottak rá a régi establishment-re, és minden megtettek, hogy megroppantsák a régi rendszert.

S ma mi történik? Elsőként szenteljünk néhány bekezdést a sikertelen kísérleteknek és vakvágányoknak. Az Egyesült Államokban Donald Trump első választási kampányának sikere részben annak köszönhető, hogy új valami újjal állt elő: lerántotta a leplet egy olyan rendszerről, amely úgymond nem „értünk”, közemberekért dolgozott. Azt tűzte ki maga elé, hogy restaurálja a nemzeti identitást, és visszaadja az amerikaiak méltóságát. Azokat szólította meg, akiknek – érthető okokból – elegük lett a politikai korrektségből, amely nem engedte meg, hogy kimondják amit gondolnak. Máig sokan azért szeretik Trumpot, mert úgymond „hiteles személyiség”, aki lerombolja a fennálló álszent rendszert. Persze sajnos mindezt avatatlan, „bemosdatlan” kézzel teszi; kicsit úgy, mint az orvos, aki a műtéti beavatkozás előtt nem készül elő. Trump is jóformán minden héten belenyúl Amerika valamelyik nyílt sebébe; ám ahelyett, hogy kitisztítaná, csak újra feltépi a hegeket; s a végén még egy kis étert is beleönt, amitől a beteg – még ha eddig altatott állapotban volt is (a szórakoztatóipar és a média megteszi a hatását) – fájdalmában feljajdul... Trumpot lehet szeretni vagy nem szeretni – én utóbbi kategóriába tartozom –, de egyvalamit nem lehet elvitatni tőle: egy korszak lezárásának jelképe. Saját személyében testesíti meg ugyanis a korszakváltást: a hagyományos értékeknek Amerikában vége, a „baby boomer” generáció értékeit felváltotta az individualizmus és az önközpontúság mint új kulturális paradigma.

Thomas Kuhn tudománytörténész szerint a tudomány nem egyenes vonalban fejlődik, hanem ugrások, úgynevezett paradigmaváltások mentén. Kuhn elmélete szerint valaha létezett a newtoni fizika, amelyet értettünk, hiszen ezt tanították nekünk az iskolában. Idővel azonban olyan evidenciák jelentkeznek, amelyek néhány ponton ellentmondanak a régi modellnek. Minden korábbi rendszer puhábbá, bizonytalanabbá, törékenyebbé válik, mígnem fellép valaki – a fizika tudománytörténetében legutóbb Albert Einstein –, akinek elegendő megérintenie a kártyavárat, hogy az összeomoljon. Ezután az egymással versengő paradigmák időszaka következik, míg végül kibontakozik egy új, az előzőnél teljesebb és átfogóbb tudományos paradigma.

Mutatis mutandis: Trump is megérintette az addig érvényben lévő kulturális modelleket: a 60-as évek autoriter-tekintélyelvű kultúráját, a 70-es évek féktelen szabadságkultuszát, valamint a 80-as és 90-es évek republikánus paradigmáját. (E helyt nem mehetünk bele, de hasonló paradigmaváltások zajlottak/zajlanak az egyházban is: a II. vatikáni zsinattal az egyház belépett a modern korba; Ferenc pápával pedig ma igyekszik választ keresni a posztindusztriális korszak új kihívásaira.) Egyvalami nyilvánvaló: többé nem folytatódhat minden úgy, mint eddig.

A paradigma, amely ma Nyugaton még mindig fővonalbelinek számít, talán ezekkel a szlogenekkel fejezhető ki leginkább: „Törj ki a konformitásból!”; „Le a nagy intézményekkel!”; „Félre a régi tekintélyekkel”, hiszen ez az ára annak, hogy „azzá válj, aki vagy!” Trump nem számít valódi alternatívának, hiszen az általa meghirdetett „posztmodern tradicionalizmus” vagy „önközpontú kereszténység” (mint maga a politikus is) súlyos ellentmondásokkal terhes. Az egyén felszabadítása (emancipációja és liberalizálása) ma is uralkodó narratíva, mind kulturális (felvilágosodás), mind politikai (liberalizmus) és erkölcsi (szexuális szabadosság) téren. Ezzel azonban a fő nehézség az, hogy ha az egyedüli cél magunk mögött hagyni a régit, akkor nehéz megtalálni, hogyan kapcsolódjunk egymáshoz és hogyan tartozzunk valahová.  Márpedig a feladat éppen abban áll, hogy megtanuljunk kapcsolódni és valahová tartozni.

3_3.jpg

2.11. What’s next? – Mi jön ezután?

Ami a jövőt, az elközelgő új paradigmát illeti, nehéz jóslásokba bocsátkozni... Az időben senki sem lát előre. Sajnos rengeteg negatív tendencia is érzékelhető, ugyanakkor sok reményteljes folyamat is zajlik. A magam részéről nagyjából egyetértek David Brooks-szal, aki szerint azoké a jövő, akik közösségeket hoznak létre, illetve akik a meglevő közösségeket gyógyítják. Ilyenekkel pedig – hál’ Istennek – lépten-nyomon találkozni – Európában éppúgy, mint Észak-Amerikában! Brooks elmeséli, hogy ismer egy házaspárt, akik Minnesotából leköltöztek egy jóval szegényebb államba, New Mexicóba, hogy az ottani indián (navaho) közösség számára drogellenes terápiát és iskola utáni foglalkoztató programokat indítsanak. Tudnivaló, hogy az őslakos amerikai közösségekben rendkívül magas az alkoholizmus és a más függőségek aránya; aki ilyen területen dolgozik, azt is tudja, hogy itt nincsenek „sikertörténetek”: csak folyamatos frusztráció és az érzés, hogy kiskanállal hordunk édesvizet az óceánba, abban a reményben, hogy előbb-utóbb megédesítjük vele a vizét... Ezt azok a német jezsuiták is tudták, akik közösséget alapítottak Berlinben, ahol együtt laknak szerzetesek és hajléktalanok, prostituáltak és bevándorlók, szírek és boszniaiak, arabok és pakisztániak, keresztények és muszlimok. Osztoznak egymás kenyerén, nemzetiségre, bőrszínre és vallásra való tekintet nélkül. Jó pár éve pár nagyon elkötelezett keresztény – rendi támogatással – Budapesten is elindította a Szeretet Iskoláját (ma Lehetőségek Iskolájaként működik), és írni-olvasni tanítottak cigány felnőtteket.

Hadd tegyem hozzá, mert nekem örömhír: a munka, hogy terjesszük a szeretet civilizációját, nem korlátozódik a keresztény kultúrkörre. Ferenc pápa jól látja ezt, amikor arról beszél, hogy „mustármagok” vannak elvetve minden ember szívében, s akkor és ott növekszenek, amikor és ahol nem is várnánk. Néhány éve már, hogy egy önkéntes program keretében egy hétig együtt dolgoztam kínai apácákkal. AIDS-fertőzött gyerekeket gondoztunk. Egy önkéntestárs – nyugdíjas kínai tanár, egykori iskolaigazgató – ekkor már évek óta járt be hozzájuk, hogy írni-olvasni tanítsa a gyerekeket. Mint mesélték, soha semmit sem fogadott el érte.

Szóval ma is vannak még tűzhelyek, amelyek körül összegyűlhet az emberi család. Brooks egy amerikai történet mesél el. Azt mondja, egy ismerős házaspárnál tett látogatása alkalmával földre terített matracokon aludt vagy 30 gyerek, akiket befogadtak a szociális programjukba; a legnagyobbak már vagy 18-20 évesek is voltak. Ám a legmeghatározóbb élménye az ott megtapasztalt légkör maradt: egyfajta fészekmelegség. Persze minden csak a legegyszerűbb, amerikai viszonylatban szegényes formában – ebédre például állandóan csirke volt, mert az olcsó. Hát minden héten azt esznek. Brooks így emlékezett vissza: „Tizenegy éves koromban ültem utoljára ilyen családi asztalnál... Amikor odamentem egy gyerekhez, hogy kezet rázzunk, ő azt mondta: mi itt nem fogunk kezet. Mi itt megöleljük egymást! Pedig hát én ugye nem vagyok annyira ölelkezős típus, mégis... Itt egyszerűen nem tolerálták a társadalmi különbségeket. Ez volt a legmelegebb légkörű hely, ahol valaha megfordultam.”

Minden alkalmas szülő és minden jó pedagógus tudja, hogy egy gyermek életét nem lehet programokkal megváltoztatni. Olyan program nem létezik... Egy gyerek életét egyetlen dolog képes megváltoztatni: a kapcsolat! És a gyógyítók életén ez látszik: nem projektekben gondolkodnak, hanem emberi kapcsolatokban. Kevés technológiát használnak, de művészei a személyességnek.

2.12. Az elköteleződés kihívása

Nyilvánvalónak tűnik, hogy a nyugati civilizáció nem fog visszatérni a tekintélyidőszakba; az is biztos, hogy a féktelen szabadság korszakba sem tartható fenn már hosszan. A múlt visszaálmodása reménytelen: csak előre vezet út. De merre? Nos, elérkezhet valami, amit Brooks nyomán jobb híján az „elköteleződés korszakának” (commitment era) mondhatnánk. Itt újra nagy hangsúlyt kerül majd arra, vajon mi mellett tesszük le a voksunkat az életben. A mai huszonéves fiatalok – azok is, akiket a felsőoktatásban tanítunk – három nagy feladat előtt állnak: el kell szakadniuk otthonról (érzelmileg és anyagilag is); diplomát kell szerezniük (önálló egzisztenciát alapítaniuk) és – jobb előbb, mint később – lehetőleg párt is kell találniuk (olyat, akivel leélhetik az életüket). Ezek egyenként is nagy kihívások. A három dolog azonban egyetlen feladatban is összefoglalható: a fiatalok az elköteleződés nagy kérdése előtt állnak, s életük sikere függ attól, képesek lesznek-e szerencsésen megküzdeni vele. Elköteleződni ennyit tesz: ígéretet teszek, anélkül, hogy bármi viszonzást várnék. Brooks szerencsés meghatározása szerint elköteleződni olyan, mint (1) beleszeretni valakibe vagy valamibe, majd pedig (2) struktúrát, intézményt építeni, amely akkor is megóv, ha idővel megingunk, ha rövidebb-hosszabb időre homályba borul előttünk a régen megtapasztalt első szeretet. Mert hiszen ilyen pillanatok szükségképpen jönni fognak – jobb rájuk, amennyire lehet, már előre felkészülni.

2.13. Egy bibliai példa

Az elköteleződés példái után kutatva érdemes a Szentírásban egészen az Ószövetségig visszalapozni. Ruth könyvében egy idegenbe szakadt asszony történetéről olvasunk, aki végérvényesen elköteleződik anyósa, Naomi mellett. Híres, gyönyörű szavakkal beszél: „Ahová te mégy, oda megyek én is, és ahol te megszállsz, ott szállok meg én is. Néped az én népem, és Istened az én Istenem. Ahol te meghalsz, ott halok meg, ott temessenek el engem is. Úgy tegyen velem az Úr akármit, hogy csak a halál választ el engem tőled” (Ruth, 1,14-17). Az ilyen ígéretekben az a szép, hogy egyúttal önazonosságot adnak: hiszen akinek van identitása, az soha nem sodródik csupán együtt az árral, nem vész el az események forgatagában.

Az elköteleződés emellett sérthetetlenséget és jellemszilárdságot biztosít. Tartást ad, megerősít. Akinek van tartása, az nem omlik össze; olyan, mint a sziklára épített ház: hiába ostromolják az elemek, rendíthetetlen marad. Ami mellett elköteleződtünk, egyúttal értelmet ad az életünknek. Részesít a hiányolt (és olyannyira vágott) értelmességérzésben. Végül, de nem utolsósorban pedig, az elkötelezettség közösséget is teremt. A háború utáni generáció ma szinte elképzelhetetlen teljesítményekre volt képes, és megteremtette a mai Európát. Keresztény alapokon kiforrott az európai identitás, mely – mint maga a kereszténység – nem kizárásra épült, hanem közösségi és befogadó.

3. Facit

„Nem kis feladat áll tehát előttünk: megváltoztatni a közgondolkodást, a cselekvés uralkodó normáit és az egész mentalitást is a társadalomban!” – egy politikusnak talán csakugyan így kellene beszélnie. Ám mi kevesebbel is beérhetjük: elég a magunk dolgát megtenni. A morális kategóriákat nem könnyű visszacsempészni a pragmatikus, haszonelvű kultúrába. Nem lesz egyszerű – mint David Books javasolja – érzelmet vinni a jobbára csak kognitív alapon működő világba. Mégis ez az, ami – akár kicsiben is – forradalmasíthatja mikrokörnyezetünk gondolkodását. Hatásvadászósan hangzik, de igaz: az „ünnepeld függetlenségedet!” szlogen helyett inkább a „függőségünket” kell megpróbálnunk ünnepelni. A szélsőséges autonómia kultusza helyett a kapcsolatainkat lenne fontos ápolni! Nem kell sem passzívnak, sem kezdeményezőnek (a reaktivitás és a proaktivitás valójában hamis alternatívák) lenni. Aki jól él, párbeszédben áll: meghallgatja a másikat, és képes személyesen rezonálni rá. És nemcsak arra, amit mond, de az egész személyére.

A mai politikai gondolkodás szélsőségekben gondolkodik, amikor szembeállítja a neoliberalizmust és a neokonzervativizmust (vagyis vagy a megbízhatóságot és a kemény munkát dicsőíti, vagy a különbözőséget/diverzitást, a toleranciát és a nyitottságot éljenzi). Pedig a valódi alternatíva a jóságban, az érzelmi melegségben és a társadalmi igazságosságban áll. Sem a cél nélküli individualizmus, sem a minden kritikán felül álló „vezérnek” történő behódolás nem alternatíva (nem teheti mindenki azt, amit jónak lát; de nem tűnhet el az egyéniség, az individualitás sem). A jövő útját azok járják – s az új paradigma kidolgozásában azok vesznek részt –, akik képesek elköteleződni, és gyakorolják az önzetlen adakozást. Ők ugyanis tudatában vannak annak, hogy egyedül ez adhat tartós örömet, boldogságot. Hiszen az emberek nem testekre illesztett fejek csupán, hanem szerető és érző lények, akiket nem a státusz és nem a siker (materiális javak: autó, ételek) tesz boldoggá, és nem is csak az „ego”, az én kultusza, vagyis az, ha ők jönnek ki jobban a másokkal való összehasonlításból (elismertség, trófeák, sikerek), hanem a „generativitás”, azaz ha sikerül visszaadniuk valamit magunkból a közösségüknek. Ezért olyan fontos a személyesség és az elköteleződés valamely közösség iránt. Csak az juthat el az életben a spirituális kiteljesedésre, aki rátalált valami önmagánál nagyobbra és fontosabbra. Egyedül az altruizmus nyújt értelmességet, mert – mint Brooks érvel – az „erkölcsi élvezet” (moral joy) az öröm legmagasabb formája.

Jonathan Sacks és David Brooks nyomán fentebb azt akartam sugallni-bizonyítani, hogy a korábban létezett tekintélyelvű kultúrát talán nem kell mindenáron visszasírnunk (annak ellenére sem, hogy vele együtt sok jó is veszendőbe ment). A mai globális (amerikai) neoliberalizmus sem megfelelő alternatíva (mint ahogy a nacionalista populizmus is vakvágány). Ami ma előre mutat, az a kapcsolatról, a szolidaritásról és az elköteleződésről szól. Számomra ez Jézus Krisztus tanításának időszerű életre váltása.

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr9815470536

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.