Három héttel ezelőtt a rehabilitációs osztály ebédlőjében megmutatják, hogy hol az asztalom. Lekezelek mindenkivel. A többiek már falják az ételt. Én egy pillanatig állva maradok. Elcsendesülök és keresztet rajzolok magamra.

Semmi fakszni, semmi hosszú ima, és folytatjuk a beszélgetést.

Mindenki Józsinak nevez, hiszen a bemutatkozáskor ebben egyeztünk meg.

Mindenki egy kicsit zavarban van, de úgy tesznek, mintha semmit sem láttak volna.

Két nap után az egyik asztaltársam megjegyzi: hallottuk, hogy szerzetespap vagy.

Honnan tudtátok meg?

Tudod, említettem a nővérnek, hogy itt van ez a Józsi, aki ebéd előtt nem kezdi falni egyből az ételt, csak keresztet rajzol magára, és utána hörpintgeti a levest velünk együtt.

A megjegyzést kérdések követik. Figyelj, Józsikám! Mi a csuda ez a szerzetesség? Tudod, mi mindannyian katolikusok vagyunk, erről nem hallottunk.

Erősködöm, hogy biztos hallották már, hogy vannak ferencesek, bencések. Szóval ők is szerzetesek, közben papként is szolgálnak.

A mai napra ennyi elég a „hittanórából”.

Kérdezgetem őket, mi van a feleségeddel, a gyerekekkel, unokákkal?

A hosszú karantén után mindenki szívesen mesél a családjáról.

Közben egyre többen és gyakrabban próbálnak elcsípni a folyosón, hogy beszélgessenek velem. Egy huncut szemű hölgy mosolyogva megjegyzi, hogy a nagybátyja ferences szerzetes volt Szegeden, az alsóvárosi rendházban.

Az asztalnál ünnepélyesen közli, hogy ő ezután „Dicsértessék a Jézus Krisztus”-sal akar köszönni nekem, mert ez a Józsi neki olyan nehezen megy.

Mondom neki: Drágám! Látom, a mai ebéd megártott neked. Ha jót akarsz, továbbra is Józsi leszek.

Mindenki felszabadul az asztalnál, hogy marad a jó légkör, a csevegés.

A személyes beszélgetésekben egyre inkább előkerülnek a családi történetek, konfliktusok és örömek.

Az asztalnál sokszor nem is veszik észre, de egy közösségi megkülönböztető megbeszélés folyik.

A héten elköszönt tőlünk az egyik asztaltársunk. Este búcsút veszünk egymástól, és kéri, hogy néha imádkozzam a családjáért.

Én is megköszönöm neki, bátor kérdéseivel mennyit segített nekem, hogy újra átgondoljam küldetésemet, hivatásomat.

Látom, hitetlenkedve fogadja, amit mondok, de érzi, hogy komolyan gondolom.

Másnap az ajtóban legszívesebben magamhoz ölelném, de tilos a testi érintés.

Szemünkben ott az öröm, hogy megismerhettük egymást.

Reméljük, hogy a Gondviselés még összehoz bennünket, de nem itt, az intézetben, hanem egy pécsi sörözőben.

Búcsúzáskor összeütjük könyökünket, ahogy a politikusoknál láttuk.

Akkor: Szia, Józsikám!

Szia, Jani bátyám!