Minden növekedés szükségessé teszi a kudarcokkal való szembenézést, hogy azokból tanuljunk, és beépítsük fejlődési folyamatunkba. A különféle életszakaszok kihívásokat állítanak elénk, hol újabb képességeket fejlesztenünk ki, melyek segítenek megbirkózni feladatainkkal. Emellett azonban szükségünk van bizonyos védekezési mechanizmusokra, melyekkel határainkat védjük, és az egészséges személyiségfejlődés folyamatát támogatjuk. Az élet a nyitás és a védekezés kettősségét foglalja magába: nyitás a világ másságára és újdonságára, másrészt védekezés annak szorongásával, abszurditásával szemben. Freud szerint a védekezési ösztön az emberben erősebb, mint az életre való nyitottság. Mintha lenne egy mélyen melankolikus hajlam, mely inkább az elszigetelődést és a bezárkózást keresné, mintsem az önmeghaladást és a mássággal szembeni nyitottságot.[1]
Az emberi lélekben jelen van ez a kettősség. Egyrészt vágyunk arra, hogy életünket a maga teljességében éljük, másrészt félünk attól, hogy megsebződünk. Kapcsolatainkban érzékeljük, hogy nehéz sebezhetőnek maradni, és hajlunk arra, hogy azokat egy szűk körre redukáljuk, kik jelenlétében meghittséget és elfogadást tapasztalunk. A nehéz találkozások, személyek gyakran megbéklyóznak, és az elszigetelődésre, keserűségre való tendenciát erősítik bennünk. Ez azonban megosztja szívünket: a szimpatikus emberekhez kedvesen viszonyulunk, az irritáló egyéneket viszont elutasítjuk és levegőnek nézzük. Dietrich Bonhoeffer ehelyett az antropos téleios ideálját állítja elénk, aki az ilyen jellegű konfliktusokat próbálja harmonizálni. Ki kész küzdeni azokért a kapcsolatokért is, ahol esetleg megsebződött; kész újra bizalmat szavazni. A bűnbak keresés helyett oda tud hallgatni saját érzéseire, és dolgozni tud benső világán. Nem elégszik meg az emberek felszínes megítélésével és besorolásával, hanem nyitott arra, hogy mélyebb természetüket és jóságukat keresse. Mint ahogy mi magunk is olykor ellentmondásosan viselkedünk és élünk, az antropos téleios ezeket az ellentmondásokat egyre inkább el tudja fogadni másokban is, és képes az egyént annak pozitív és negatív tulajdonságaival együtt látni.[2]
A sebezhetőség és törékenység elfogadása önmagunkkal szemben a legnagyobb kihívás. Nem könnyű igent mondani azokra a gátakra, melyek a teljességre és önmegvalósításra irányuló vágyunkat akadályozzák. A kortárs társadalom hajlik arra, hogy a szenvedést elfojtsa, letagadja, és a sikeres ember ideálját propagálja. A siker, mely a tökéletes külső, az élmények hajszolása, az anyagi javak birtoklása, az eredetiség, különlegesség eszményében láttatja magát. Ez azonban kétségbeeséshez vezet, mert elég csak tükörbe néznünk, és szembesülünk valóságunkkal, mely másról árulkodik. Többen emiatt a sikernek, a társadalmi elvárásoknak szentelik életüket, ami gyakran krízisbe fullad, mert rájönnek, hogy az igazi boldogság másutt várja őket. Mások viszont depresszióba esnek, és tehetetlenségük mocsarában vergődnek.[3]
A következőkben azt vizsgálom, hogy hivatástörténetünk hogyan kapcsolódik sebezhetőségünkhöz. Hivatásunk ugyanis konkrét élettörténetünkbe gyökerezik, annak fényes és árnyékos oldalával egyaránt. Az Úr miközben szólít, gyakran mintha a sebezhetőségünkön keresztül tenné azt, a törékenységünk által hívna a követésére.[4] A Szentírás történetei arról tanúskodnak, hogy Isten ott toppan be, ahol nem számítunk rá: Ábrahámnak nagy nemzetséget ígér, de sokáig várniuk kell Sárával Izsák születésére; Hágárnak a sivatagi forróságban, a halál torkában adja a hivatását, Mózesnek beszédhibájával együtt kell a választott népet kivezetnie az egyiptomi fogságból stb. Isten látásában a sebezhetőségnek helye van: azon keresztül mintha valami fontosat akarna üzenni. Így a hivatástörténet nem csupán az egyéni sikertörténet szintjén reked, hanem a kegyelem történetévé válik (vö. 1Kor 1,19-25). Az élet teljességét sebezhetőségünk forrása mellett találjuk meg.[5]
A sebzett gyógyító az, ki felfedezi sebeinek üzenetét, és belátja, hogy neki ott feladata és küldetése van. Nem áldozatként nyalogatja sebeit, hanem felelősségteljesen kész arra, hogy a hasonló helyzetben szenvedők iránt együttérzéssel legyen, és saját tapasztalata, előrehaladása által másokat a gyógyulás folyamatában kísérjen.
A szenvedés értelmének keresése
A sebek erejének axiómája, hogy attól függ, amivel azonosítjuk magunkat, és mely dolgokhoz kötjük biztonságunkat, értékességünket.[6] A diák szenved attól, ha a tanára elmarasztalja, mert személyisége alakulóban van, és negatív címkékből nem tud egészséges személyiséget formálni. A nőt kiborítja, ha külső megjelenését kritizálják, mert szépségének imázsát fenyegetik. A hatvanas éveiben járó színész pedig retteg, hogy a színpadon elfelejti a szöveget, mert a karrierje sodródna veszélybe.
A pszichológia több módszert is kifejlesztett, melyek az egyént a sebezhetőségével való szembesülésben segítik. Ebből csak párat emelek ki.
Alfred Adler szerint az embert leginkább az motiválja, hogy kisebbrendűségi érzését legyűrje, és értékesnek élje meg magát munkájában, hivatásában. Adler azt mondja, hogy a legrosszabb, amit tehetünk, ha azzal szembesítjük a beteget, hogy kisebbrendűségi komplexusban szenved, mert az csak erősítené kétségbeesését, és még inkább odaszegezné figyelmét. Jó segítőként abban kell segíteni, hogy megtalálja annak módját, hogy helyzetén javítson: másokat szolgáljon a rendelkezésre álló eszközeivel, és konkrét célok megvalósítása mellett kötelezze el magát.[7]
Jung szerint az okoz fájdalmat, amikor önmagunk korlátjának megtapasztalása az élet értelmetlenségének érzetét kelti, mely megakadályozza, hogy azt „értelem-teljesen” élhessük. Ezért az egyén feladata, hogy a fájdalomból egy mélyebb értelmet ásson ki, mely segít a továbblépésben: az élet ellentmondásait harmonizálva, elfogadván a szenvedés jelenlétét, tekintetét a konkrét célokra irányítva.[8]
Azonban be kell látni, hogy a szenvedés értelmének megtalálása nem történik varázsütésre. Türelemre és időre van szükség. Dorothee Sölle szerint a fájdalom archaikus fázisa után – amikor a fájdalom oly intenzív, hogy elnémulunk, és nem találunk szavakat vagy könnyeket – a folyamat a kifejezés, a kommunikáció szakaszán keresztül vezet, és végül az elfogadásba torkollik. A fájdalomban így a némaságot lassan szavak váltják fel, melyek segítenek tudatosítani az érzéseket, megnevezvén azokat, és kilépvén örvényszerű körforgásukból. Az elfogadás mindig az utolsó lépés, és nem a mi döntésünk, hanem Isten ajándéka és benső munkánk gyümölcse. Egyébként fennállna a veszélye annak, hogy fájdalmunkat elnyomjuk és elmeneküljünk előle.[9]
Két lényeges pontot emelek ki: egyrészt az elfogadást (ami passzív elfogadása a jelen helyzetnek), másrészt a felelősséget, mely új viszonyulás mellett kötelezi el magát. Franco Imoda SJ szerint három alapvető magatartásról beszélhetünk. Az első a múltunk egzisztenciális elfogadása, amikor elfogadjuk, hogy az reális korlátokat szab lehetőségeinknek. Nem mi válogatjuk meg szüleinket, családunk anyagi hátterét, iskolatársainkat stb. A második a lélek önmeghaladó képessége, mely felülemelkedik azokon a feltételeken, melyek megkötöznék vagy összenyomnák. A harmadik a hivatás: amikor az élettörténetünk különböző elemeit integrálni tudjuk, felfedezzük értelmüket, és meghívva érezzük magunkat, hogy tapasztalatunkkal másokat szolgáljunk. A mesék fontos mondanivalója, hogy az akadályok hozzájárulnak a főhős személyiségfejlődéséhez, és hozzásegítik őt végső céljának elérésében.[10]
A fájdalom, a sebezhetőség elöl nem lehet egész életünkben elmenekülni. Előbb vagy utóbb dolgunk lesz velük. Fontos, hogy elfogadjuk a fájdalom jelenlétét, de távolságot is vegyünk tőle, felfedezve mellette azokat a célokat, melyek az előrehaladásban segítenek. Ha ügyesen sáfárkodtunk, akkor érettebben, megerősödve, új tapasztalattal gazdagodva tudjuk életünket folytatni.[11]
A pszichológia egy számomra kedves irányzatát, a logoterápiát emelem ki ezek közül, mely sok mindent megvilágított számomra. A Viktor Frankl által képviselt logoterápia szerint az ember legerősebb hajtóereje az értelemkeresés, és annak beteljesítésének vágya.[12]
A logoterápia nem úgy tekint az emberre, mint akit külső körülményei teljesen meghatároznának. Polcz Alaine-hez hasonlóan azt állítja, hogy az életnek az utolsó lélegzetvételig értelme van, a korlátaival egyaránt. Frankl azt mondja, hogy nem elég megérteni szorongásunk okát és dolgozni azon, hanem az élet értelmét kell keresnünk, mely konkrét célokban, feladatokban nyilvánul meg. Azt mondja, hogy az élet megváltoztathatatlan tényszerűségeivel szemben is (mint pl. a gyógyíthatatlan betegség, a haldoklás, a koncentrációs tábor stb.) az ember mindig szabad arra, hogy benső viszonyulásán változtasson, és értelemre leljen.[13]
Minden logoterapeutikus módszer a személy szabadságán alapszik és az élet lehetséges megvalósulásán. Senki és semmi sem kényszeríthet arra, hogy féljük a fájdalmat, fontosnak véljük, és az alapján rendezzük be életünket. Mindig a személy döntése marad, hogy benső viszonyulását kialakítsa: élve azzal a szabadsággal, hogy elfogadja a kihívást és valami pozitívumot hozzon ki belőle.[14]
Mivel az életnek értelme van minden körülmény közepette, ez azt eredményezi, hogy feladatot rejt. Minél inkább az életet feladatként fogjuk fel, annál értelmesebbnek tűnik. Az egzisztenciális szorongás nem tudatosítja ezt a kötelességet és feladatot. Úgy közelíti meg az életet, mint egyfajta véletlenszerűséget: „Túl kell élni valahogy!” Ezzel szemben minden emberi élet egyedi és megismételhetetlen, mely magával hozza a maga feladatait és kihívásait.[15]
Ha a siker jelentőségét túlhangsúlyozzuk, felmerül a veszélye annak, hogy az értelem szerepe háttérbe szorul. A valóságban azonban a siker hiánya nem jelenti még az értelem hiányát. A törékenység, a sebezhetőség ereje annak tudatosításában áll, hogy az ember életét a szenvedés és a fájdalom tapasztalata gazdagabbá teheti. Ha a sikert abszolutizáljuk, félő, hogy menekülni fogunk saját valóságunktól, és kudarcainkat letagadjuk. Bódulatba esünk, ami azonban nem küszöböli ki kellemetlen érzéseink forrását, és nem teszi semmissé a valóságot, amit épp siratunk.[16]
Frankl alaptézise, hogy minden olyan helyzet, mely arra kényszeríti az embert, hogy a külső körülményektől való függőségét lazítsa (pl. a munkahely elveszítése) és egy nagyobb szabadságra találjon (pl. új álláslehetőségek kutatása), végső soron nagyobb érettséget eredményez.[17]
Ezzel szemben a mai kultúra nagyon csalóka, amikor az önmegvalósítás, a személyes kielégülés eszményét tömjénezi. A fogyasztói társadalom úgy tekint az emberre, mintha csak azért élne, hogy saját szükségleteit kielégítse, és mintha a tárgyak, a személyek egyszerű eszközök lennének célja elérésében. A logoterápia ezzel szemben azt hirdeti, hogy az emberi élet lényege az önmeghaladásában rejlik. Az ember arra van teremtve, hogy önmagát meghaladó értelemért, célért, személyért éljen, hogy szeressen. Ebből következik, hogy oly mértékben marad hű magához, ahogy a másokért való odaadottságban megfeledkezik önmagáról. Csak az látja önmegvalósítását élete egyedüli céljaként, aki még nem talált rá annak igazi értelmére. Így azonban nagyon törékeny marad, és a sikertől teszi függővé önazonosságát.[18]
Viktor Frankl hozzáteszi, hogy a szenvedés egyfajta értelem-többletet adományoz.[19] Csak annak lehetőségéről ír, mert tudja, hogy Nietzsche állítása nem teljesen állja meg a helyét: „Ami nem öl meg, megerősít”. Frankl tudatában van, hogy sokakat maguk alá ásnak a traumák, és a kétségbeesés útvesztőibe vesznek.
Azt is meg kell említeni, hogy Frankl nem csupán a könyvtári dolgozószobájában elmélkedik, hisz maga is megélte a koncentrációs táborok nyomorát. Auschwitzban megfigyelte, hogy csak azok a foglyok vészelték át a tortúrákat, akik rátaláltak létük mélyebb értelmére, és annak hogyanjára, ahogy az elkerülhetetlen szenvedést viselni akarták. Az élet magával hoz olyan eseményeket, amikor lehetetlenné válik, hogy sorsunkat irányítsuk. Ilyenkor csak az számít, hogy miként fogadjuk el és hogyan vesszük azt vállunkra. Ezekben az esetekben a benső viszonyulás kialakítása fontosabb szerepet játszik, mint az, hogy miként cselekszünk (lásd a lebénulás esetében).[20]
A logoterápia az emberben három aspektust különböztet meg, melyeket kis emberekkel szimbolizál. A homo faber, az „alkotó ember” személyiségünk azon oldala, mely a kreatív munkának szenteli magát. Ő a siker embere, kinek szemében két fő kategória létezik: a siker és a kudarc. A homo amans, „a szerető ember” ezzel szemben benső világunk kapcsolati aspektusa: a találkozások, a szeretet, a család, a barátok stb. A homo patiens, „a szenvedő ember” pedig végképp egyedi; az ő kategóriái a kielégülés és a kétségbeesés. A homo patiens még a legnagyobb kudarcban is fel tudja fedezni a reményt (a munkahelyváltásban a megújulás lehetőségét), illetve a siker is okozhat számára kétségbeesést (amikor cselekedeteinek önimádó voltával szembesül). Emiatt a homo faber szemében a homo patiens gyakran szánalmasnak és patetikusnak tűnik (pl. amikor az apa az előléptetés helyett amellett dönt, hogy családjával több időt töltsön). A homo faber szemében a kereszténység már önmagában botrány: Jézus meghal a kereszten, amikor elkerülhette volna azt.[21]
Az ideális állapot, amikor a homo faber, amans és patiens harmonikusan és egyensúlyban tudnak élni. Vannak azonban olyan határhelyzetek, amikor kielégítő, boldogságot nyújtó kapcsolatok és feladatok nélkül maradunk; és krízisbe kerülünk (a gyógyíthatatlan betegség esetében, egy fontos személy elvesztésénél stb.). Ekkor a homo patiensnek kell munkába állnia, hogy olyan benső viszonyulást alakítson ki, mely által mélyebb értelemre és szabadságra találhatunk.
Frankl, amikor értelemről beszél, nem a miértre adott válaszként értelmezi azt. Karl Rahner teológus szerint értelmetlen a szenvedés miértjére keresni a választ. A keresztény ember szenvedéssel szembeni magatartása az Isten titokzatos gondviselésére való ráhagyatkozásban nyilvánul meg: „Nem értelek, Uram, fáj… Ha lehetséges, vedd el tőlem, de legyen úgy, ahogy Te akarod!” A szentek egyöntetű tapasztalata, hogy a lélek sötét éjszakájában az életnek egy mélyebb értelme sejlik fel. Megjelenik egyfajta benső bizonyosság, hogy mindennek értelme van, még akkor is, ha ésszel nem érjük azt fel; és hogy az élet sokkal több annál, mint aminek kívülről látszik. Titokzatos módon az ember rálel arra, hogy a lét szívében valami nagyon fontos rejlik, mégpedig a szeretet: Isten, az emberek és az élet szeretete. A sokféle ellentmondással együtt hisz az élet alapvető jóságában, hogy ott mélyen jó és értékes. Mindez az éj homályában történik, és a tudatos szintet meghaladja.[22]
Rahner folytatja, hogy a szenvedés csak akkor viselhető el, ha szeretjük Istent, és ebben a feltétel nélküli szeretetben ráhagyatkozunk. Az elgondolhatatlan és minden képzeletet felülmúló Isten titka csak akkor válhat megváltásunk eszközévé, ha Máriához hasonlóan ki tudjuk mondani az igent. A szenvedés titok, nem lehet megmagyarázni, csak megtapasztalni, mint ahogy az életet sem lehet megmagyarázni, csak élni. Az egyetlen megoldás az Isten titkaira való ráhagyatkozásban rejlik, bízva az Ő szeretetében és gondviselésében.[23]
Ez azonban nem könnyű, főleg ha gyógyíthatatlan, súlyos betegségben, értelmi, fizikai korlátozottságban szenved valamelyik családtagunk. Hol és hogyan van jelen Isten ilyenkor? Dietrich Bonhoeffer evangélikus lelkész szavai nagyon elevenen hatnak: az Úr Jézus nem csak azért vállalja a szenvedést, hogy megváltson és szabaddá tegyen minket, hanem hogy még közelebb kerüljön a szenvedőkhöz, a szegényekhez és a kirekesztettekhez. Amikor gyakran a kötelékeinktől, nyomorunktól megmentő Istentől várjuk a szabadulást, jó tudni, hogy Jézus jelen van életünk szakadékaiban, sebeiben, hogy vigasztalásunkká váljék. Milyen együtt érző, szerető Istenünk van, aki jelenlétével életet ad azoknak, akik a halál völgyében járnak, Élő vizet ad a szomjazóknak, vagy csak egyszerűen meghallgat, és csendben, érzékenyen jelen van. Dietrich Bonhoeffer a Gestapo börtönéből a következő sorokat írja barátjának, Eberhard Bethgének: „Isten hagyja, hogy a keresztre űzzék; Isten tehetetlen és törékeny a világban, és épp ily módon áll oldalunkon és segít. Teljesen egyértelmű, amint azt Mt 8,17 is leírja (hogy beteljesedjen Izajás jövendölése: „Magára vállalta bajainkat és hordozta betegségeinket.”), hogy Krisztus nem mindenhatósága által segít, hanem gyöngesége és szenvedése révén.”[24]
A világban jelen levő szenvedés az ateisták legnagyobb ellenérve Isten létezéséről. Sokan közömbössé válnak Istennel szemben, mert úgy érzik, hogy magukra hagyja őket megpróbáltatásaikban. Mások azonban Isten új arcát keresik Jóbhoz hasonlóan, ki nem érti szerencsétlenségének forrását, és új válaszokat keres. Nem hiszem, hogy Isten deus ex machina módjára akarna beavatkozni a világtörténelem alakulásába, és villámcsapásszerűen megszüntetné a háborúkat, mert ott az emberi szabadság és felelősség forogna kockán. Amit Isten ígér: az a hűsége és jelenléte. Néha tán azért nem fedezzük fel Őt, mert ragaszkodunk ahhoz az istenképünkhöz, hogy ő bizony be fog robbanni, és megszabadít minden nyomorunktól. Közben pedig nem vesszük észre csendes jelenlétét, közelségét, mellyel szelíden vigaszt nyújt számunkra.
XVI. Benedek pápa „Spe salvi” kezdetű enciklikájában azt írja, hogy az ember oly értékes Isten számára, hogy maga is emberré vált, hogy együtt szenvedjen vele. Jézus vállalta, hogy jelen lesz az emberi szenvedésben. Mivel átélte a kereszt kálváriáját, vigasza épp ebből a közeli, a fájdalomban osztozó szeretet képében jelenik meg.[25] Isten irgalma Krisztusban nyilvánul meg, aki szenvedése, halála, önátadása által intim közelségbe került hozzánk az emberi lét határhelyzeteiben.
Hans Urs von Balthasar azt írja, hogy Krisztus a világ szorongását azért viselte, hogy helyébe békéjét és örömét adja. Ez az öröm azonban mindig a kereszthez kötődik: nincs feltámadás kereszt nélkül. Krisztus megváltása nem oldja fel szorongásunk ürességét. A megváltás Isten teljességét hozza, de az üresség formájában jelenik meg. Jézus, amikor ember lett, kiüresítette önmagát (vö. Fil 2,5-11), és belépett az emberi lét ürességébe, és engedte, hogy Isten jelenléte töltse be. Isten jelenléte nem úgy jelenik meg, mint a paradicsomi állapotban, hanem mint egyfajta csendes, szelíd jelenlét az üresség tapasztalatában. Ez a puszta tapasztalata, amiről a Szentírás is beszél, amikor az ember, a választott nép ürességét megtapasztalva betelik Isten jelenlétének és erejének vigasztalásával.[26]
Ezt a fajta ürességet csak a hit által érthetjük meg. Amikor Jézus titokzatos, szelíd jelenlétét felfedezzük életünkben, az a kegyelem ajándéka. Amikor megtapasztaljuk közelségét életünk sötét óráiban... Hogyha beleengedjük magunkat Isten gyengéd és meghitt jelenlétébe, akkor a világ valahogy a második helyre kerül. Ahogy Avilai Szent Teréz híres költeményében fogalmaz: „Ne aggódj, ne félj. Kié Isten, semmiben sem leli hiányát”. Szent Ignác felajánló imájában pedig így ír: „csak a szeretet maradjon enyém a kegyelemmel, és minden, de minden gazdagság enyém, más semmi nem kell” (Lgy 234). Isten jelenlétének fényében a világ zarándokhelyként jelenik meg, hol úton vagyunk valami szép és jó felé. Vele együtt megtanulhatjuk, hogy valaminek az elvesztése vagy a tehetetlenség tapasztalata még nem a vég. Isten jelenlétében megtanuljuk, hogy a szenvedéssel járó kiüresedés segít az üresség kialakításában, mit igazán csak Isten tölthet be, hajlékra lelve bensőnkben.[27]
A feltámadt Krisztus emberségünk ikonja, és annak biztosítéka, hogy Isten életet fakaszt keresztjeink tapasztalatából. Krisztus reményt ad számunkra, hogy életünket a maga teljességében, annak örömeivel és fájdalmával együtt élhetjük. Nincs többé abszurd univerzum, hanem a hit fényében minden értelmet nyer: „Az Istent szeretőknek minden a javukra válik” (Róm 8,28). Sebeink Krisztusban reményeink forrásává válnak. Sebeinkben egységre találunk Vele, ki „nem a mindenhatósága által segít, hanem a törékenysége és szenvedése által”.[28] Jézus az együttérzésében, az együttszenvedésében a feltámadás örömének hírét is hozza: nehézségeink, szenvedéseink Vele együtt az élet teljességének tapasztalatává válhatnak. E hit nélkül könnyen cinikussá, keserűvé és fásulttá válunk.[29]
A sebzett gyógyító hivatása
Személyes hivatásunk Isten bennünk levő jelenlétének felfedezése. Ez a jelenlét az Atya egyedi és megismételhetetlen hívása minden ember számára, melyet Jézus Krisztus közvetít számunkra (vö. 1 Tim 2,5). Jézus az Atya Igéje (logos, ami értelmet is jelent; vö. Jn 1,1), ki által életünk értelmet nyer.[30] Az élet értelme és a személyes hivatás szorosan Krisztushoz kapcsolódik: „Aki bennem marad, és én őbenne, az bő termést hoz, mert nálam nélkül semmit sem tehettek… Arra rendeltelek benneteket, hogy elmenjetek, gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon” (Jn 15,5.16). Ha a keresztény hivatás Krisztusban gyökerezik, és Ő az együtt szenvedő, sebzett Gyógyító, akkor jogosan következik a kérdés: mire hív minket Krisztus ezen tulajdonsága?
Jézus sebzett gyógyítóként nem csak arra hív, hogy együtt érezzünk a világ szenvedésével, hanem arra is, hogy életünket a maga teljességében éljük: „az én örömöm bennetek legyen, és örömötök teljes legyen” (Jn 5,11). Az Ő jelenlétében sebeink értelmet nyernek: egyrészt saját életünk értelmének felderítésében, másrészt küldetést, feladatot is ad: meghív arra, hogy közel legyünk azokhoz, akik hasonló tapasztalatokon mennek keresztül, kreatívan és odaadóan segítsük őket.
Henri Nouwen „A sebzett gyógyító” című könyvében arról ír, hogy a mai társadalom egy másfajta tekintélyre vágyik, mely az együttérzésben nyilvánul meg. A keresztény arra van hívva, hogy Isten együttérző szeretetének jelévé váljék, ki jelen van, mikor felebarátja örül, gyászol, ünnepel vagy épp sír. A sebzett gyógyító elfogadó és befogadó jelenléte nem ítél, mert önmagában megtapasztalta már benső ellentmondásait és konfliktusait. Tud hallgatni és jelen lenni anélkül, hogy a másikat kényszeresen meg akarná változtatni. Krisztus egyszer már megváltott minket... Akkor is, ha a legjobbat akarja a másikból kihozni, tiszteletben tartja szabadságát. Az együttérzés arra buzdítja őt, hogy ne csak a klinikai szakpszichológus analitikus tekintetével szemléljen, hanem elsősorban testvérként legyen jelen. A sebzett gyógyító rendelkezik azzal a szemlélődő viszonyulással, mely a fájdalmas tünetek mögött segít felfedezni a mögötte megbúvó értékeket. Elsősorban arra emlékeztet, hogy Isten gyermekei vagyunk, az Ő képére és hasonlatosságára vagyunk teremtve. Van bennünk egy halhatatlan gyémánt, mit érdemes kimunkálni. Tudja, hogy a seb önmagában nem ad erőt, hanem csak az, ha benne és mögötte fel tudjuk fedezni az élet értelmének gazdagságát és jóságát, és tudatosítjuk, hogy feladatunk van a világon.
Etty Hillesum (1914-43) a sebzett gyógyító kiemelkedő példája számomra, ki a második világháború borzalmai közepette is rátalált az élet szépségére és jóságára. 1941 márciusától hihetetlen átalakuláson ment keresztül a kezdeti depressziótól a benső szabadságig, mely felszabadította őt, hogy a bujdosás helyett népe sorsában osztozzon és vigaszt nyújtson a westerborki tábor reményvesztett foglyainak.
Etty meg van győződve arról, hogy a szenvedés megváltó erővel rendelkezik, de csak akkor, ha életünkben teret biztosítunk számára. Nem állítja, hogy a szenvedés önmagában jó vagy szép lenne, és nem akarja jóváírni korának terrorját. Tudatában van annak, hogy a fájdalom önmagában rossz. Tán emiatt is érzi annak szükségét, hogy értelmet húzzon ki belőle, oldva ezáltal a fájdalom intenzitásának mértékét. Bensőjében helyet ad a fájdalomnak, ezzel együtt azonban távolságot is vesz tőle, és mintegy kívülről szemléli azt. Tudja, hogy a fájdalom rombolni is képes, ezért nem abszolutizálja azt, hanem visszahelyezi az élet egészének keretébe, hol egy az emberi lét különböző szeletei közül. Mellette képes felfedezni az élet pozitívumát, „az ablak mögött virágzó jázmint”, mely békét és derűt ad számára.[31]
Amit Etty tesz, passzív hallgatása mindannak, ami bensőjében történik. Azt írja, hogy meg kell tanulni a fájdalmat kordában tartani és elviselni, nem tálcán kínálván neki örömtartalékunkat: “A rossz pillanataid közben nem tagadhatod le a jó perceidet”.[32]
Etty tudatában van annak, hogy egyedül nem lehet a fájdalommal szembenézni. A menedéket Istenben találja meg. Nem állítja, hogy mindig tökéletesen fog reagálni, vagy hogy sosem lesz úrrá rajta a kétségbeesés. Azt azonban tudja, hogy ezekkel a fojtogató érzésekkel mindig lesz hova mennie, és Isten karjaiban biztonságra lel:
Nap mint nap Lengyelországban vagyok, az úgynevezett harcmezőkön, és néha elém tárul a méregzölddé vált mezők látványa. Az éhezők, a megkínzottak és a haldoklók mellett állok, minden nap – de közel van hozzám a jázmin, az égnek egy darabja, az ablakom mögött. Az életben mindennek helye van. Az Istenbe vetett hitnek és az egyszer véget érő szenvedésnek is…
Most tudatosul bennem, hogy mennyi mindent adtál viselnem. Sok szép dolgot és sok nehezet is. És a nehezek széppé váltak akárhányszor, amikor kész voltam viselni őket… Elgondolni is nehéz, hogy egy kicsiny emberi szív mennyi mindent kibír, Istenem, szenvedni és szeretni is tud egyszerre. Hálás vagyok, hogy az én szívemet választottad ezekben az időkben, hogy elviseljem mindezt…
A legnagyobb titkaid előtt állok, Uram. Hálás vagyok érte, erőm is van hozzá, hogy szembesüljek velük, tudván, hogy nincs rájuk válasz. El kell viselni a misztériumaidat.
Tán senki sem akar sebzett gyógyító lenni, mert senki sem akar szenvedni. Azonban az is igaz, hogy senki sem akar a szenvedés abszurditásában tehetetlenül és bénultan gyötrődni. Krisztus jelenléte és közelsége vigaszt ad számunkra a kétségbeesés perceiben. A szenvedés megtanít arra, hogy az életben mindennek helye van: „Élet és halál, fájdalom és öröm, a járástól kimerült lábam és a jázmin a ház mögött, az üldöztetések, a megszámlálhatatlan atrocitás, minden, minden olyan bennem, mint egy különleges és erős egyveleg… Igaz, hogy mindent magunkban hordunk: Istent és az eget, a poklot, a földet, az életet és a halált, az évszázadokat, megannyi évszázadot...” [33]
A sebzett gyógyító a feltámadás jeleit közvetíti azoknak, akik még gyászolnak. Vigasztaló jelenlétével segít felfedezni, hogy az élet mély régióiban létezik valami változatlanul jó, és abba belekapaszkodva mindig előre lehet haladni.
Úgy éreztem, mintha az élet mezítelen mellén nyugodnék, érezvén szívének egyenletes lüktetését. Gondoltam: milyen furcsa! Háború van. Koncentrációs táborok vannak! Kis barbárságok gyülemlenek nap mint nap. Az utcát járván tudom, hogy abból a házból a fiút a börtönbe vetették, a másikból az apát elhurcolták, vagy egy tizennyolc éves fiút halálra ítéltek. Mindez két lépésre a házamtól. Tudom, sokan izgatottak, ismerem a nagy emberi fájdalmat, az üldöztetést és az elnyomást, a tehetetlen gyűlöletet és a szadizmust: tudom, hogy mindez létezik, és az ellenséges valóság minden egyes kis darabját szemügyre veszem. Mégis, a ráhagyatkozásban, az élet mezítelen mellén találom magam, melynek karjai oly édesen és védelmezőn átkarolnak; a szívverését le sem tudom írni: oly lassú, egyenletes és oly édes, szinte tompa, mégis hűséges, mintha sosem adná fel, és olyan jó és irgalmas. Így tapasztalom az életet, és nem hiszem, hogy egy háború vagy más emberi kegyetlenség változtatni tudna ezen.
[1] Vö. M. Recalcati, Le nuove melanconie. Destini del desiderio nel tempo ipermoderno, Milano 2019, 48-54.
[2] Vö. A. Gallas, Antropos teleios. L’itinerario di Bonhoeffer nel conflitto tra cristianesimo e modernità, Brescia 1995, 11.
[3] Vö. Ch.A. Bernard, Sofferenza, malattia, morte e vita cristiana, Milano 1990, 33-34.
[4] Vö. R. Capitanio, «Dalle ferite della vita alle feritoie della grazia», Tredimensioni 14 (2017) 144.
[5] Vö. C.W. Dyslin, «The Power of Powerlessness: The Role of Spiritual Surrender and Interpersonal Confession in the Treatment of Addictions», Journal of Psychology and Christianity 27/1 (2008) 43-55.
[6] Vö. R. Capitanio, «Dalle ferite della vita», Tredimensioni 14 (2017) 65-66.
[7] Vö. A. Adler, Cosa la vita dovrebbe significare per voi, Roma 1976, 57-71.
[8] Vö. B. Hannah, Vita e opere di C.G. Jung, Milano 1980, 180.
[9] Vö. D. Sölle, Sofferenza, Brescia 1976, 101-102.
[10] Vö. F. Imoda, Sviluppo umano. Psicologia e mistero, Casale Monferrato 1995, 89-90.
[11] Vö. P. Fisogni, La profondità del bene. Etty Hillesum e la metafisica della vita buona nei tempi bui, Città di Castello 2019, 53-61.
[12] Vö. V.E. Frankl, «Psychiatry and Man’s Quest for Meaning», Journal of Religion and Health 1 (1962) 93.
[13] Vö. P.E. Johnson, «The Challenge of Logotherapy», Journal of Religion and Health 7 (1968) 123.
[14] Vö. E. Lukas, Dare un senso alla sofferenza. Logoterapia e dolore umano, Assisi 1983, 33-34.
[15] Vö. V.E. Frankl, Logoterapia e analisi esistenziale, Brescia 1977, 85-96.
[16] Vö. Uo., 144-149.
[17] Vö. V.E. Frankl, Homo patiens. Interpretazione umanistica della sofferenza, Varese 1972, 105.
[18] Vö. V.E. Frankl, Alla ricerca di un significato della vita, Milano 1974, 121-122.
[19] Vö. Uo., 125.
[20] Vö. Uo., 126-127.
[21] Vö. Uo., 128.
[22] Vö. G.G. May, The Dark Night of the Soul. A Psychiatrist Explores the Connection Between Darkness and Spiritual Growth, New York 2004, 6.
[23] Vö. K. Rahner, «Warum lässt uns Gott leiden?», in K. Rahner, Schriften zur Theologie XIV, Zürich 1980, 450–466; F. Patsch, «Az érett hit iskolája. Karl Rahner szenvedés-értelmezése», Vigilia 4 (2014) 269-276.
[24] D. Bonhoeffer, Resistenza e resa. Lettere e scritti dal carcere, Milano 1988, 467.
[25] Vö. Benedetto XVI, Lettera enciclica Spe salvi (30.11.2007), n. 39.
[26] Vö. Uo., 144
[27] Vö. F. Jalics, Desiderio di Dio. Esercizi di contemplazione, Milano 2000, 136-140.
[28] D. Bonhoeffer, Resistenza e resa. Lettere e scritti dal carcere, 467-468.
[29] Vö. R. Rohr, Immortal Diamond. The Search for Our True Self, San Francisco 2013, 84-85.
[30] Vö. H. Aphonso, La vocazione personale. Trasformazione in profondità per mezzo degli esercizi spirituali, Roma 2014, 13-22.
[31] Vö. P. Fisogni, La profondità del bene. Etty Hillesum e la metafisica della vita buona nei tempi bui, 51-58.
[32] Vö. Uo., 318.
[33] E. Hillesum, Diario 1941-1942, Milano 2012, 675.
Utolsó kommentek