Nemrégiben néhány barátommal egy elhagyott remeteséget látogattunk meg Olaszországban. A szerzetesek ezen ősi lakhelye Abruzzóban, egy festői szépségű völgyben, egy hatalmas sziklafal tövében húzódott meg, amely egyszerre nyújtott védelmet az időjárás viszontagságai ellen és emlékeztetett arra, hogy életünk egy hajszálon függ. Lenyűgözött – ahogy mondani szokás – a „hely szelleme”: akaratlanul is mindenki átérezte, hogy a természet ölén a lélek szinte automatikusan békésebbé, derűsebbé, kiegyensúlyozottabbá válik. A többi turistával együtt mi, jezsuita papok is csendben üldögéltünk egy darabig a sziklába vájt remetecellák előterében, mielőtt útnak indultunk volna hazafelé. A néhány kilométeres gyalogtúra után aztán autóba szálltunk, útközben pedig még egy vendéglőben is megálltunk, hogy az éhségünket elverjük. Ebéd közben aztán többek között arról beszélgettünk, vajon mit tudhattak azok a szerzetesek, akik nemcsak egy derűs júliusi délelőttön, hanem télen-nyáron, éjjel-nappal, gyakran étlen-szomjan azokban a cellákban éltek, dacolva az időjárás viszontagságaival, folyamatosan keresve az Istennel való bensőséges kapcsolatot.

Merész dolog ilyesmit állítani, mégsem kerülhetem el: úgy vélem, hogy a hit fejlődése fokozatokra osztható. Volt is már szó erről ezen a blogon, ám valahányszor megpendítettem ezt a témát, azonnal erős ellenállásba ütköztem: arroganciát, felsőbbrendűségi érzést, elitizmust róttak fel nekem, és számos érvet is felhoztak a hit fejlődésének koncepciója ellen. Talán új fényt vet valamelyest a kérdésre, ha most néhány konkrét példán keresztül próbálom megvilágítani, mire is gondolok. Az egyszerűség kedvéért három szintet fogok megkülönböztetni: az utca emberének (hétköznapi) szintjét (A); a keresztény igehirdetés (teológiai-intellektuális) szintjét (B); végül pedig a szemlélődés (misztika) szintjét (C). Nem várom, hogy mindenki egyetértsen velem ebben a kérdésben. Bizonnyal lesznek, akik most is félreértik majd a mondanivalómat, esetleg fel is háborodnak rajta. Elfogadom a kritikát – mindannyian úton vagyunk! Tanulni szeretnék abból, amit írtok – és persze talán valamit tanítani is. Ahhoz a belátáshoz szeretném hozzásegíteni az Olvasót, hogy a vallási életnek vannak olyan dimenziói, amelyek nem automatikusan és nem azonnal nyílnak meg előttünk, bármilyen határozottan köteleződtünk is el Krisztus követése mellett. A lelki élet érési folyamat. Jálics Ferenc Fejlődik a hitünk című könyve (Korda, 2018) sok szempontból ihletül szolgált az alábbiakhoz.

Ami engem illet, nem gondolom, hogy ugyanúgy látnék néhány teológiai kérdést, mint az, aki egész életét az imádságnak és kontemplációnak szentelte. A vallási igazságok megértése nem csak intellektuális képességek és szellemi belátás kérdése. Tapasztalatokra van szükség. Ráadásul ezen a téren – bármilyen antipatikusan hangozzék is – fokozatok vannak! Valahogy úgy, ahogy a Gödel-tétel magas matematikai belátásainak megértése sem várható el azonnal azoktól, akik Arisztotelész logikáján nevelkedtek, vagy akik csak közép- vagy általános iskolás szinten tanulták a számtant. Hát, akkor vágjunk bele.

Az alábbiakban röviden elemzem a boldogság (1.), az aszkézis (2.), a bűn (3.), az életszentség (4.), az üdvösség (5.), a megbocsátás (6.), az ima (7.), az elégtétel (8.), a csoda (9.) a kommunikáció (10.), az ideálok (11.), valamint a lelki mesterek és tekintélyek (12.) példáját.

1. Elsőként lássuk tehát a boldogság különböző szintjeit. (1.A) A lelki dolgokban éretlen ember boldogságfogalma kimerül a testi élvezetek, a hatalom és birtoklás örömében. Természetesen nagyon is reális „boldogság”-ról van szó, amelyre sokan ráteszik az életüket, vagy ha a kísértésének nem tudnak ellenállni, időről-időre visszacsúsznak erre a szintre. Ám a lelki fejlődésben ez korántsem a végső állapot. (1.B) Vannak, akik a boldogságot az ember természetes kiteljesedésének harmonikus kibontakozásában látják. Képzeljünk el egy üzletembert (vagy üzletasszonyt), akinek jól megy a vállalkozása, az egészsége is rendben van, kiegyensúlyozottan él (talál időt pihenésre is: a nyári és a téli szünnapokat kihasználva beutazza a világot), ráadásul a családi kapcsolatai is alapvetően jól működnek. Tehát nincs különösebb problémája: boldognak tartja magát. Nem lebecsülendő ez az állapot – bár még mindig nem minden! (1.C) A boldogság végső foka ugyanis független a pénztől, az egészségtől és a problémamentes személyes kapcsolatoktól is. Ennek az állapotnak a teljességét Assisi Szent Ferenc írja le a Fioretti „tökéletes boldogságról” mondott példázatában. Ferenc példája szerint – ha szabad parafrazeálnom – a tökéletes boldogság nem abban áll, ha ázva-fázva, mezítláb vándorolva szállást kérünk, és végre befogadnak bennünket egy fűtött szállásra, sokkal inkább abban, amikor ázva-fázva, hosszú idő óta vándorolva megérkezünk valahová, szállást kérünk, ám a kapus érzéketlenül, bottal a kezében vár, durván elkerget bennünket, miközben válogatott gorombaságokat vág a fejünkhöz, a botját is jócskán használja, és mi mégis dicsőítjük Istent az ő nagysága és jósága miatt. Egy további példa a lelki érettség legfelsőbb fokára az az athoszi szerzetes, aki súlyos betegen feküdt, és már hetek óta nem jött ki a kalyibájából. Amikor azután egyik aggódó társa bement hozzá, nincs-e szüksége valamire, az idős és beteg szerzetes, bár testi szenvedések között, egyszerre csak felriadt az isteni jelenlét gyönyörűségének szemléléséből, s némileg szemrehányóan fordult látogatójához: „Most elkergetted szobámból az angyalt...!” (Nacsinák Gergely Adrás, Áthosz, a Szent Hegy, Kairosz, Budapest, 2004). (Ugye, megmondtam, hogy nem fogja mindenki érteni?! ;)

2. Lássuk most az aszkézis esetét. (2.A) A lelki élet kezdetén az aszketikus gyakorlatok sokak számára teljesen értelmetlennek hatnak. Illetve legjobb esetben is csak arra szolgálnak, hogy (egyfajta mágikus praktikaképpen) általuk Istent saját akaratunk megtételére próbáljuk rávenni. Csakhogy ez – még ha ítélkezőn hangzik is – lényegében önközpontúság és az éretlen hitű ember szemlélete. Az aszketikus gyakorlatok mélyebb értelme egyáltalán nem az, hogy befolyásoljuk és a magunk szolgálatába állítsuk a természetfeletti erőket. (2.B) Idővel a lemondás megtalálhatja a helyét a lelki életben, és indítékai is lényeges tisztuláson eshetnek át. Ez történik akkor, ha a lemondás egyre inkább arra kezd szolgálni, hogy általa alkalmasabbakká váljunk Isten akaratának megtételére. Bizonyos mértékű aszkézis nélkül nyilvánvalóan senki sem képes rendezni az életét, megszabadulni rendezetlen hajlamaitól és berendezkedni egy fenntartható és egészséges, Isten szándékai szerint berendezett életre – márpedig ezek elengedhetetlen feltételei annak, hogy hosszú távon szolgálni tudjuk Istent és az embereket. Idővel tehát megszülethet a belátás, miszerint az aszketikus gyakorlatoknak nagyon is van értelmük: például mert általuk jutunk nagyobb önuralomra, és életünket egyre inkább képesek vagyunk Isten tízparancsolatához szabni. (2.C) A lelki élet utolsó szakaszában azonban lényeges fordulat történik. Köztudomású, hogy a szentek némely aszketikus gyakorlata messze túlment a józan ész diktálta határokon (túlzott böjt, önostorozás, a felebarát önérdek nélküli szolgálata stb.). Ezekben az esetekben nem feltétlenül pszichotikus megnyilvánulásokról van szó! Ugyanakkor az is világos, hogy az önsanyargatás bizonyos foka nem illeszthető be „az ember egészséges életszemléletének” keretei közé. Ilyen például azt a mozzanatot, amikor Szent Ignác kilyukasztotta cipőjének talpát, hogy télvíz idején is jóformán mezítláb járhasson. Társai, az első jezsuiták közül is sokan próbálták lebeszélni az ilyen „értelmetlenségekről”, „felelőtlen túlzásokról”, ám a józan észre való hivatkozás nem járt sikerrel: ő hajthatatlanul kitartott esztelen aszketikus gyakorlatai mellett. Talán csak maga látta, hogy Istentől kapott személyes élethivatásának elárulása lett volna, ha megelégszik a szokványos és mindenki által elfogadott gyakorlatokkal.

Az is az igazsághoz tartozik, hogy később erről az időszakról úgy beszél, mint amikor még nem ismerte a mértéket. A fenti példa mégis találó annak szemléltetésére, hogy Krisztus radikális követésének vágya túlvezet a racionalitás szféráján. Máshol ugyanis Ignác arról ír, hogy ha a böjtölés során csak a feleslegestől tartóztatjuk meg magunkat, az még nem vezeklés, hanem mértékletesség; a valódi böjt akkor kezdődik, ha a „szükségest” is megvonjuk magunktól (vö. Lelkigyakorlatok 83). Az egész rendtörténet is arról tanúskodik, hogy az alapító nyomába szegődő jezsuiták, akik a lelki élet utolsó szakaszában jártak, hihetetlen nehézségekre voltak képesek vállalkozni Krisztus iránti szeretetből (lásd például a kanadai vértanúk élete és halála), és vágyakoztak arra, hogy ebben az értelemben az ő „öltözetét viseljék” (vö. Rendalkotmány 101). Hiszen, hogy egy néhány nemzedékkel előttünk élt öreg jezsuita spirituálist idézzek, „a keresztre feszítés sem volt éppen egészséges...

3. A bűn megítélése is jó például szolgálhat a lelkiéletben való növekedés és érés szemléltetésére. (3.A) Az utca embere számára nem létezik a bűn. Minden a bűnről szóló beszédben legfeljebb pszichésen megnyomorító, elnyomó ideológiát lát, amit a papok találtak ki, hogy másokat nyomorgassanak és biztosítsák fölöttük a hatalmukat. A bűntudat eszerint minden esetben káros dolog volna, amelytől meg kell szabadulnunk. Ehhez szolgáltat eszközt a pszichológia, amely az ember felszabadulását segíti elő. Ugyan mi lehet ennél Istennek tetszőbb dolog? – gondolja az a keresztény is, aki hitében éretlen szinten áll. (3.B) Az egyház általában véve jóval mélyebben értelmezi az életet és a valóságot, ezért van, hogy gyakran szót emel a bűn tagadását hangoztató felületes szemlélet ellen. A papok joggal hangsúlyozzák, hogy a bűnösnek el kell ismernie tettét (bűnbánat), hátat kell fordítania a korábbi gyakorlatnak (meg kell térnie), csakis így van esélye rendezett keresztény életre. Hittanórán és más kateketikus alkalmakkor azt szoktuk mondani, hogy aki nem veszi figyelembe a bűn tényét, az ahhoz az emberhez hasonlatos, aki mosógépet vásárol, de nem tartja be a használati utasítást: ha a gépet a 220 V-os hálózati feszültség helyett az ipari áram 380 V-jához csatlakoztatjuk, akkor menthetetlenül elromlik: kiég a motorja. Ugyanígy ég ki az ember élete is, ha nem vesszük figyelembe az isteni parancsokat! (3.C) Egy még mélyebb (misztikus) szinten azonban (például egy komoly életgyónásban vagy lelkivezetésben), ha az már nem szorul bizonyításra, hogy a bűn romboló hatású, egy lépéssel még tovább lehet menni. Egy avatott lelkivezető vagy gyóntató ugyanis azt is tudja, hogy a bűneink valójában kegyelmi forrásokká is válhatnak. Mindez nem jelent igazolást rájuk, sem pedig automatikus felmentést! Ám bízvást hihetünk abban, hogy a bűnt nem véletlenül engedélyezi Isten: Ő ugyanis még abból képes jót kihozni, és azt is javunkra tudja fordítani, ami egyébként botrányos és megengedhetetlen. Nagy örömhír ez: nincs végérvényesen elrontott élet! Gondoljunk csak az Anonim Alkoholisták mozgalmának alapítóira, akiknek alkoholbetegsége nélkül nyilvánvalóan nem jöhetett volna létre a tízezrek életére gyógyulást és áldást hozó program. Vagy éppen utalhatok arra a szentéletű öreg jezsuita esetére is (akit magam csak felületesen ismertem egy római idősek otthonából), akiről az a hír járta, hogy öt testvére van, akik szintén jezsuiták, valamint egy nővére, aki apáca. De akinek még ez sem elég, indiszkrét forrásokból azt is tudtam róla, hogy az édesapja is jezsuita volt, az anyja pedig valaha apáca...

Még egyszer és minden félreértése elkerülése végett: mindezzel nem akarom igazolni a bűnt, sem felmenteni a bűnöst! Távol álljon tőlem! A gyilkosságot sem igazolja, hogy látványos megtérésekhez vezethet (mint például az Ostov/A sziget című film főszereplője esetében), ahogy a bordélyházba járás sem vált megengedetté azáltal, hogy közvetve alighanem szerepet játszott a tékozló fiú megtérésében (vö. Lk 15,30). Számtalan ember élete szolgál azonban bizonyítékul arra, hogy olykor – paradox módon – a bűn is hozzájárulhat ahhoz, hogy valakinek az élete jó irányba forduljon (mint ahogy a bűn hiánya sem részesül automatikusan az Atya általi jóváhagyásban – vö. a tékozló fiú idősebb testvére...). Nemrégiben egy szerzetesnövendék arról mesélt, hogy életének bizonyos időszakában – még azelőtt, hogy komolyan megtért volna – bizony a vasárnapi szentmisékre sem járt egy darabig... Miközben hallgattam, magamban az a kérdés fogalmazódott meg, hogy ha mindvégig az Anyaszentegyház hű fiaként élt volna, vajon ugyanilyen érett, elfogadó és jóindulatú felnőtt kereszténnyé és kiváló szerzetessé vált volna, mint ezen tapasztalatok birtokában? Talán Isten tervei több titkot rejtegetnek, mint hajlamosak vagyunk feltételezni...

A fenti érzékeny téma talán megér egy újabb kísérletet, hogy jobban megpróbáljam elmagyarázni. Létezik ugyanis a bűnnel való kapcsolatnak egy személyesebb változata is, ahol – szerintem – a fentiek ugyanúgy érvényesek. (3.A’) A bűnnel való szembesüléskor ugyanis általában először mások bűnét vesszük észre. Ezen a naiv szinten mozgunk például akkor, amikor az Egyházon belül gyakran ostorozzuk a „bűnös világot” (ti. azt ott, rajtunk kívül...). Némi (elismert) arroganciával a magam részéről „éretlennek” nevezhető ez a hozzáállás, amennyiben világos hasítást tartalmaz az „ők” és a „mi” között. A probléma ugyanis az, hogy ilyenkor – bár elvileg esetleg elismerjük a minden embert érintő „eredeti bűn” tényét és azt, hogy emiatt a személyes bűntől senki sem mentes – lényegében vakok maradunk a saját bűnösségünkre. (3.B’) Fájdalmas tapasztalat (és rendszerint hosszú érési folyamat eredménye), amikor – gyakran bizonyos kényszerítő élmények hatására – lassan elkezdjük fel- és elismerni, hogy mi magunk sem vagyunk mentesek a bűn hatásaitól, és hozzáadjuk a magunk részét annak megvalósulásához. Ilyenkor már a saját egyházunkat sem igyekszünk bűntelennek feltüntetni, és nem tartjuk azt (mint az újskolasztikus teológia előszeretettel fogalmazott) societas perfecta (tökéletes társaság)-nak. Ennek eredményeképpen a megváltás rendjében helyet kap a bűn teológiája is. (3.C’) A valóban érett álláspont jele pedig az, amikor már nem tartjuk sem magunkat erkölcsi szempontból jobbnak másoknál, sem egyházunkat kitűnőbbnek más laikus szervezeteknél és intézményeknél. Mindez csak akkor lehetséges, ha már valóban képesek vagyunk fel- és elismerni, hogy tetteink motívumait is figyelembe véve erkölcsi szempontból nincs lényegi különbség. Mindez azonban nem akadályoz meg abban, hogy érvényesnek és értelmesnek tekintsük a világot jobbítani igyekvő és mások megtérítését célzó tevékenységet, amelyen alázatosan és együttérzéssel alkalmasint magunk is fáradozhatunk.

4. Ide kívánkozik még az életszentség megítélésével kapcsolatosan beazonosítható háromféle szint is. (4.A) Az utca embere a „szentséget” az erkölcsi tökéletességgel (azaz lényegében a bűntelenséggel) azonosítja. Ha egyáltalán érdekli a kérdés, magát a szentségre alkalmatlannak ítéli, és így nem törekszik különösebben az elérésére. Az egyházzal kapcsolatban leginkább a médiából tájékozódik, és szívesen botránkozik az egyház bűnösségén. Mindez alapjában véve helyes erkölcsi érzékről tanúskodik. A hitében éretlen ember az egyházat általában maradéktalanul „szentnek” képzeli, és ha ilyen irányú elvárásai nem teljesülnek, mélységesen csalatkozik: megbotránkozik, ha azzal kell szembesülnie, hogy ez az általa „szentnek” tartott egyház semmivel sem kevésbé bűnös más szervezeteknél. (4.B) A teológiai reflexiót végző ember már tud az egyház bűnös voltáról. A sajtó és a szociológiai tények hatása alatt kénytelen szembenézni a valósággal, miszerint a vallásos emberek nem jobbak (erkölcsi szempontból nem kifogástalanabbak) a vallástalanoknál, legfeljebb az ideáljaik magasabbak. A Biblia tanítása is támogatja azt a nézetet, miszerint az egyház nem mentes a bűnöktől, és az életszentség elsősorban – minden hajlamunk és elesésünk ellenére – újra és úja az Isten felé fordulásban áll. (4.C) Misztikusok közelében a szentségbe vetett hitünk rendszerint újra megerősödik, rehabilitálódik. Maguk a szentek arról vallanak, hogy a szentség nem jogi értelemben vett határozmány, tehát nem birtokolható, hanem – a hithez hasonlóan – törékeny cserépedényben őrizzük. Minden pillanatban újra és újra döntenünk kell mellette. Az életszentség e tekintetben gyertyalánghoz hasonlít: őrizni tartozunk, hiszen egyetlen lenge szellő is kiolthatja; vagy olyan, mint a költő ihlete: nincs garancia arra, hogy ma is, ahogyan tegnap, részesülhetünk belőle. Kegyelem. Az életszentségnek tehát ajándék jellege van; egyfelől világos, hogy az Istennel való egyesülés nincs erkölcsi tökéletesség nélkül, ám az is nyilvánvaló, hogy elérésében nekünk voltaképpen semmi érdemük sincs.

5. Az üdvösségről is különböző szinten beszélhetünk. (5.A) Ez az utca emberét az üdvösség általában nem foglalkoztatja. Nincs érkezése gondolni rá, hiszen teljes mértékig (vagy nagyrészt) csak a mának él, Pascal szavával a „szórakozásba/szórakozottságba” (divertissement) feledkezik, és nagyjából-egészében csak egyéni érdekeinek kielégítését tekinti élete fő céljának (vagy ha mégsem, hiszen önzetlenségre bizonyos fokig mindenki kapható, akkor ennek feltételeit általában nem tudatosítja). (5.B) Az egyházi-teológia szóhasználatban ezzel szemben gyakori fordulat, hogy az üdvösségre törekedni kell, mert az a legfőbb érték. A hit például nem önmagáért van, hanem „szoteriológiai funkciót” tölt be: azért kell hinnünk, mert az üdvösséghez erre van szükség! (Vö. R. Fisichella, „Credibilità”, in Dizionario della Teologia Fondamentale, Cittadella, Assisi 1990). (5.C) A misztikus nézőpontjából tekintve azonban (amit sokszor meglepő módon olyanok is megsejtenek, akiktől ezt aligha várnánk) világos, hogy aki még csak azért hisz, mert üdvözülni akar, annak nincs sok köze Istenhez. Hiszen ő még csak Isten ajándékait keresi (belső öröm, béke, örök üdvösség stb.), nem pedig magát Istent. A valódi hit ott kezdődik, ahol önös érdekeink helyett Isten kezd a középpontba kerülni.

6. A megbocsátás is a hit fejlettségének (érettségének) többféle szintjén értelmezhető. (6.A) A legelemibb szinten a megbocsátás jobbára csak akkor és azokkal szemben lehetséges, akik bocsánatot kérnek tőlünk. Ha valaki vétett ellenem, és kezdeményezi a kibékülést – vagyis elnézést kér az ellenem elkövetett vétség miatt –, esetleg fontolóra veszem, hogy megbocsássak-e neki. Ez a – lényegében önközpontú – szemlélet nagyon elterjedt és (remélem, nem hat sértően, ha ideírom) jobbára az általános iskolás szintet jelenti a lelki életben. (6.B) A megbocsátás fejlettebb formája az, amikor hajlunk a kisebb bűnök megbocsátására, de a nagy bűnösöknek nem tudunk vagy nem akarunk megbocsátani. A lelki érettség ezen fokozatán állók általában elismerik, hogy törekedni kell a bűnössel való kiengesztelődésre, de elképzelhetetlennek tűnik számukra, hogyan lehetne megbocsátani az olyan léptékű bűnöket, mint (hogy a nyugati kultúrában a bűn egyik „paradigmáját” idézzem) például holokauszt. Hiszen – szól a logikus és minden szempontból jogos érvelés – ha társadalmi szintre emelnénk a „mindent meg kell bocsátani” elvet, nyilvánvalóan dugába dőlne a közrend, működésképtelenné válna az emberi társadalom, sőt meginogna az Egyház is. (6.C) A misztikusok számára nem létezik megbocsáthatatlan bűn. A kontemplatív életet élők általában nem vágynak arra, hogy Hitler vagy Sztálin elnyerje bűnei jól megérdemelt büntetését. Ennek a gondolkodásnak a leghíresebb irodalmi példái – nem véletlen, hogy Dosztojevszkij olyan mélyen gyökerezett az ortodox-keleti keresztény hagyományba – Szonja, a prostituált, aki a Bűn és bűnhődésben megmenti a gyilkosságtól Raszkolnyikovot; Miskin, az elszegényedett epilepsziás herceg Az idiótában, aki az embertelen társadalomban is a jót és csakis a jót akarja tenni; valamint Aljósa, a fiatal szerzetes a Karamazov testvérekben, aki megváltja családja erőszakos, bolond és nyomorult tagjait. Az ő cselekedeteik motívuma az a hit (amit csendes reménységgel magam is osztok), hogy az utolsó ítéleten nem egy engesztelhetetlenül igazságos bíró vár majd bennünket, aki előtt valamiféle jogi eljárás során kell bizonyítanunk, hogy kiérdemeltük-e az örök boldogságot, hanem a gyógyító és könyörületes Isten, akinek jósága meghaladja valamennyi jogi kategóriáinkat és legmerészebb elképzeléseinket is, és aki öröktől vágyik a velünk való kiengesztelődésre.

7. Imádkozni is többféle szinten lehetséges, hiszen az ima is – mint minden, ami él – változik. Nem árt ezt is figyelembe venni, ha ténylegesen meg akarjuk érteni mások lelki életét és ítéleteit. (7.A) Alighanem semmi kivetnivaló sincs abban, ha például valaki tizen-huszonéves korában megtér a karizmatikus mozgalomban, és kitárt kézzel dicsőíti Isten. Ám ha ugyanő még 20-25 év elteltével is – mondjuk 50 évesen – ugyanúgy „csápol” az összejöveteleken, mint a megtérése után, akkor joggal vetődik fel a gyanú, hogy vajon nem akadt-e el valahol a vallásossága érlelődésének útján… (7.B) A későbbi fázishoz ugyanis mintha jobban „illenék” az a forma, ahol az erős érzelmi lángolás már némiképp alábbhagy, és átadja helyét egy rendszeres és elkötelezett imaéletnek. (7.C) Az imaélet ugyanis – ha hűségesen végzik és így szervesen fejlődhet – általában mélyülni és egyszerűsödni szokott. E mélyülés iránya rendszerint a mind nagyobb csend felé vezet. Katolikus körökben ennek klasszikus formája a rózsafüzér és – talán még inkább – a szentségimádás. A szemlélődés útját a mások számára való figyelmes és türelmes jelenlét, a feltétel nélküli elfogadás és az Istennel való belső egyesülés (szeretet) szokta jellemezni. Mivel azonban ez az út a végtelenbe vezet, az imaélet fejlődésének nincsenek végső korlátai.

És vajon mi a helyzet azokkal a szerzetesekkel, akik az ima kontemplatív fokozatának gyakorlására vannak meghívva? Lássuk röviden a fenti kérdés ezen alfaját. Az a véleményem, hogy az itt tárgyalt fokozatok rájuk is vonatkoznak. (7.A’) Aki például belép egy szemlélődő szerzetesrendbe, az első időben hihetetlenül sokat fog meríteni a kórusimából. A zsoltárok egészen átjárják (hisz’ hallja őket épp eleget :-); egy-egy szó vagy mondatrész (rendszerint a dallammal együtt) egészen beleivódik a lelkébe, áthatja a szívét, elkíséri őt napokra, hetekre. Gyakran egészen elragadja őt Isten közelségének érezhető tapasztalata, szeretetének lángoló tüze. (7.B’) Idővel azonban a lobogó érzelmek itt is csökkenni fognak; átveszi a helyüket valami csendesebb: a figyelmesség és a mélység. Az ima szárazabb lesz, ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy kevésbé lenne fontos vagy intenzív. (7.C’) Az utolsó fokozat, amikor valaki – sok más nagy szenttel együtt Loyolai Ignác is ilyen ember volt! – már minden pillanatban, s egyre nagyobb könnyebbséggel képes megtalálni Istent. Mindenben. Az imádságban Isten által lefoglalt emberek legfőbb jellegzetessége, hogy már csak szeretet és alázatosság sugárzik belőlük.

8. A lelkipásztori életben is figyelembe kell venni a hit mélyülését. Például a gyónás utáni elégtétel kiszabásakor. (8.A) A hit útján éppen csak hogy elindult emberpalánta, például egy elsőáldozó gyermek számára fontos, hogy a feloldozás fejében konkrét és könnyen elvégezhető penitenciát kapjon. Számára ennek elvégzése lélektani biztonságot nyújt, megnyugtatást afelől, hogy a jó úton halad. (8.B) A hitében felnőtt ember számára azonban csaknem halálos vétek a gyermekeknél szokásos (és abban a helyzetben teljesen helyénvaló) „egy Miatyánk, két Üdvözlégy” típusú penitencia kiszabása. Itt sokkal inkább párbeszédbe érdemes bocsátkozni a gyónóval, és például tőle magától megkérdezni, hogy milyen elégtétel segítené leginkább. Hiszen egy felnőtt ember képes a tetteiért felelősséget vállalni, és általában reálisan méri fel a saját szükségleteit. (8.C) Az érett hitű ember számára elégtételképpen – ha egyáltalán szükség van rá – lehet egyszerűen a Miatyánk egy-egy sorának elismétlését ajánlani. Például azt javasolni, hogy a templomból hazafelé menet csendesen, befelé figyelve, esetleg a légzése ütemében ismételje el kétszer-háromszor: „Legyen meg a te akaratod...”, vagy „Jöjjön el a te országod...” Egy szemlélődő ember számára alighanem ez számít életet adó penitenciának.

9. Evezzünk most a teológia vizeire! A csoda értelmezése is többféle szinten történhet, amelyek érettség tekintetében különbséget mutatnak. A tudományhoz való viszonyunk a hit érésével változik, s tézisem szerint a hívő ember tudományhoz való viszonyában is legalább három szint vagy fokozat különböztethető meg. (9.A) A naiv hitű ember számára hit és tudomány nem állnak egymással ellentétben, hiszen két különböző világhoz tartoznak. Az ilyen ember rendszerint semmi ellentmondást nem talál abban, hogy Jézus számos csodát vitt végbe, miközben ilyenek a mi korunkban ritkán történnek vagy teljesen hiányoznak. Hiszen Jézus Isten volt, így mi sem természetesebb annál, hogy képes volt vízen járni, csodálatos módon megszaporítani a kenyeret, vagy borrá változtatni a vizet stb. (9.B) Érettebb hittel az ember számára problematikussá válnak a bibliai csodaleírások. Ebben a fázisban az ember már vonakodik elvitatni a természettudományos törvények érvényét, és nem szívesen tekinti Jézus korát radikálisan különbözőnek a sajátjától. Előáll tehát a felvilágosult, természettudományos világkép és a gyermeki hit konfliktusa, amelynek nyugvópontra jutását az is nehezíti, hogy ritkán tematizálódik. Ez az ellentét esetenként a hit bennfoglalt feladásával végződik: az érlelődő hitű ember úgy dönt, hogy radikálisan érvényesnek fogadja el a természettudományos módszert, és zárójelbe teszi a hitét. Ezt szokás úgy megfogalmazni, hogy a tudósnak – amikor a tudományát műveli – úgymond elvileg ateistává kell válnia. Hiszen egy hívő csillagász/biológus/fizikus stb. matematikai kalkulációi nyilvánvalóan semmiben sem vezethetnek más eredményre, mint egy hitetlen kollégájáé! (9.C) Az érett hitű ember megőrzi a természettudományos világképet, ugyanakkor már nem tartja abszolútnak és meghaladhatatlannak. Nemcsak a hitét ismeri el (a fenti értelemben) időben kibontakozó valóságként, de tudományos nézeteire is képes ugyanezzel a szemmel tekinteni. Ezen az érett szinten „a tudomány elvileg ateista” tézis is árnyalásra szorul. A teljes embert tekintetbe véve azt kell mondanunk, hogy a tudomány érvényességi köre nagyon is korlátozásra szorul, például erkölcsi vonatkozásban, hiszen nyilvánvalóan nem szabad támogatni azt a tudományt, amely önmaga (és az az emberiség) megsemmisítésére tör. A hit így visszanyeri korábban elveszített szerepét, és gyakran a megelőzőnél is jóval nagyobb jelentőségre tesz szert, mint a tudomány lehetséges korrekciója és kiegészítése.

Talán a fenti tétel („a csoda is többféle szinten értelmezhető”) szemléltetésére nem lesz felesleges konkrét példát is hoznom. Egy kollégám elmeséléséből értesültem az esetről, akinek egy olasz pap ismerőse személyesen mesélte el hivatása történetét. A dolog az ’50-as évek elején történt Olaszországban. Egy plébániáról zarándokcsoportot szerveztek a közeli Pietrelcinába, ahol az akkor már nagyhírű kapucinus gyóntató, Pió atya működött. A kapucinus pátert akkoriban már sokan keresték fel, mert köztudomású volt, hogy rendkívüli képességekkel rendelkezik (például a gyóntatószékben ráolvasta az emberekre az elhallgatott bűnöket is, belelátott az emberek lelkébe, esetenként pedig megmondta a jövőjüket is stb.). Ez alkalommal sokan a fiatalok közül is részt vettek a zarándoklaton. Ahogy azután az emberek hosszú sorban Pió atya elé járultak, ő egyszerre csak rámutatott két fiatalra: „Ti össze fogtok házasodni, és lesz egy pap fiatok” – mondta. Nem részletezem, de pontosan így történt – maga az illető pap mesélte el a szüleinek szóló próféciát a barátomnak.

Mármost milyen értelmezési lehetőségei vannak ennek az esetnek? (9.A’) Az első, naiv szint az, ha valaki azonnal és kritikátlanul „csodát” kiált – hát hiszen nem nyilvánvaló, hogy Pió atya előre látta, mi fog történni, előre tudta azt, ami Isten terveiben „öröktől fogva meg volt írva”? (9.B) Itt persze alighanem joggal szólnak közbe a pszichológusok és fogalmaznak meg (alkalmasint a józan ész és a korrekt szakmaiság nevében) ellenvetéseket az esetre vonatkozóan. Hiszen nyilvánvaló, hogy egy ilyen „prófécia” hihetetlen hatással lehet az érintettekre (csakugyan, az elmondás szerint csak utána kezdtek egymás iránt érdeklődni és együtt járni...), és nyilván nem közömbös egy gyermek jövője szempontjából az sem, hogy a szülei milyen (alkalmasint tudattalan) elvárásokat támasztanak vele szemben. Vagyis amolyan „önbeteljesítő jóslatként” is értelmezhető Pió atya fenti próféciája. Hagyjuk ki tehát ebből a csodát! – mondhatja bármely lélektani szakember vagy felnőtt hitű keresztény, éspedig teljes joggal, hiszen a szaktudományoknak a teológiával szemben megvan a maguk jogos autonómiája (vö. Gaudium et spes 36). (9.C) Csakhogy – és itt lépünk az érett hit területére – semmi akadálya annak, hogy ezzel együtt elismerjük a páter mondatában Isten csodálatos közbelépését az emberek életében – azaz a természetfeletti csodát –; hiszen a különböző értelmezési síkok (pszichológiai, teológiai) nem kizárják, hanem éppenséggel kiegészítik egymást.  

Vegyünk még egy csaknem banálisan kézenfekvő, nagyon is hétköznapi példát a dolog további szemléltetésére. (9.A’’) Ha valakinek a gyermekeihez való viszonya fejletlen szinten áll, alighanem foggal-körömmel fogja befolyásolni akarni őket a pálya- vagy éppen a párválasztásban. Elképzelhetetlennek tartja, hogy más elképzelések jobbak lehetnének az övénél. (9.B’’) Amikor azonban az illetőnek a gyermekeihez való viszonya érni kezd, egyszeriben megengedőbbé válik mások véleményével szemben. Esetleg egyenesen úgymond a lovak közé dobja a gyeplőt, és teljesen lemond arról, hogy befolyásolja a nézeteiket: hagyja, hogy a saját életüket élhessék. (9.C’’) Kevesek jutnak el arra az érettségi szintre, amikor egyszerre képesek fenntartani saját ideáljaikat és egyúttal szabaddá tenni a másik embert (adott esetben a gyermeküket vagy unokájukat), és a különbözőségükben is szeretni fogják őket.

10. Hadd térjek még vissza a hit változásának, érlelődésének lelkipásztori vonatkozásaihoz. Az a meggyőződésem, hogy a blogunkon való kommunikációnak is vannak fokozatai. Az érettség talán egyik legmélyebb indikátora a különbségek elviselésére való készség. (10.A) Az ebből a sajátos szempontból éretlen ember általában nem képes együtt élni a különbségekkel. Mindenáron helyre akarja utasítani az övétől eltérő vélemények vallóit, dühíti a kognitív disszonancia, és mindent megtesz az elkerülésére. Képtelen veszíteni egy vitában és adott esetben elismerni a másik igazát: csak az övé lehet az utolsó szó. Ennek érdekében nem riad vissza az extrém, durva, sőt erőszakos reakcióktól sem. (10.B) Ha az ember személyisége és hite érettebbé válik, fokozatosan toleránsabbá lesz mások nézetei iránt. Már nemcsak azért igyekszik kiengesztelődni az övétől eltérő véleményekkel, mert nem képes megszüntetni őket, hanem pozitív indokból is: felfedezi, hogy gazdagíthatják eddigi nézeteit, és tanulhat belőlük. A keresztények toleranciaszintje azonban általában nem végtelen, hanem határokba ütközik. Itt is érvényesül az intézmények logikája: a rend megőrzése (és az „igazság”) érdekében korlátokat kell kijelölni, ahogy például egy adott „kritikus tömegen” túl egy keresztény iskola sem vállalhat fel deviáns diákokat, mert ezzel kockára teszi az egész rendszer működőképességét. Az „igazság” tehát egy ponton túl fontosabbá válik a kapcsolatnál. (10.C) A teljesség és lelki érettség legmagasabb fokozatára jutott személy képes elfogadni a legszélsőségesebb magatartást is, mivel képes meglátni a legbűnösebb emberi szívben is ott lakó jót. Mindez persze nem jelenthet langyos békülékenységet (irénizmust), sem konfliktuskerülést. Az egyháztörténelem nagy szentjei nem voltak simulékony emberek: mesterük, Jézus Krisztus nyomán ki tudtak állni az igazuk mellett, és nem mentegették farizeusi koruk bűneit, képmutatását. És mégis, talán nem túlzás feltételezni, hogy a szentek mindig igyekeztek megőrizni a belső szeretetkapcsolatot, ami megakadályozta, hogy sebeket ejtsenek. Jézustól senki sem távozott megszégyenülve.

Van egy történetem is ezzel kapcsolatban is; bár olyan sajátos környezetben játszódik, hogy nem vagyok biztos benne, hogy segíteni fogja a megértést. (Az egyetértést pedig változatlanul nem várom el!). Történt egyszer, hogy az egyik papnevelő intézetben éjszaka ricsajoztak a kispapok. Lehet ezen megbotránkozni, de hát ott is csak emberek élnek, olykor ki kell ereszteni a gőzt. Szóval, az egyik szobában éjfél után is szólt a zene, a fegyelmi elöljárók pedig valahogy nem hallották (talán éppen nem voltak otthon). Egyszerre csak kopogtak az ajtón és – láss csodát! – a spirituális atya, a szeminárium idős, szentéletű lelki vezetője állt a küszöbön. Persze egy pillanat alatt megfagyott a hangulat: most mi lesz, lebuktak, kész a botrány! A jóságos atya azonban jókedvűen letelepedett és biztatta őket: végre valami élet ezek között a rideg falak között, hála Istennek, hogy ilyen életvidám fiatalemberek laknak itt! És persze másnap sem szólt senkinek az esetről... (Arról már nem szól a fáma, hogy belső fórumon elbeszélgetett-e az érintett papnövendékekkel arról, hogyan is áll a hivatásuk...) Hát ezt nevezem én egy szeretetben megérlelődött lelkületű ember reakciójának. (Azzal persze én is tisztában vagyok, hogy ebből nem lehet egyetemes törvényt alkotni; ahogy a nyolc boldogságra sem lehet társadalmat építeni...)

11. Az ideálokat (az egyházon belül és kívül is) szintén különböző mélységi szinten lehet szemlélni. (11.A) Az éretlen embernek általában világos ideálokra és hősökre van szüksége, ahogy egy gyermek is a mesék világában érzi otthon magát, ahol rendszerint világos, ki a jó és ki a rossz. Aki még gyenge, nem engedheti meg magának, hogy ne a legerősebb csapatnak drukkoljon, hiszen vereség esetén az egész önbecsülése összeomlana! Az egyházon belül ez a szemlélet azt jelenti, hogy csak a szentekkel – a legjobbakkal, legtökéletesebbekkel, a makulátlanokkal – azonosulhatunk. (11.B) Idővel a szentek mintegy leszállnak az oltár magasáról: kicsit emberibbekké, elérhetőbbekké válnak. Már kevésbé idealizáljuk őket, jobban el merjük ismerni a hibáikat és koruk ellentmondásait is, melyek helyenként visszatükröződnek nézeteiken (vö. a katonaszentek erőszakossága, Aquinói Szent Tamás antiszemitizmusa stb.). Ideáljaink ezáltal talán kissé frusztrálódnak, ám reálisabbakká lesznek. Ez a tekintélyek elleni lázadás és azok leleplezésének időszaka. Fontos lerántani a leplet és néven nevezni a dolgokat (még akkor is, ha a „király meztelen”). Ám még ez sem a végső állomás! (11.C) A tekintélyekkel és ideálokkal szemben érett hozzáállásra jutott ember nem könnyen idealizál már bárkit is (a papokban az oltárnál is meglátja az embert), de fel- és elismeri az emberi nagyságot, illetve az isteni kegyelem hatását mások életében (így a hétköznapi környezet is meglátja és tiszteli a papban a papot).

12. Végül hadd utaljak arra, hogy – véleményem szerint – a lelki életben a tekintélyekhez, a tanítókhoz (a „mesterekhez”) való viszony is három különböző szinten élhető meg. (12.A) A lelki életben kezdő ember rendszerint csak távolról és többé-kevésbé érdektelenül szemléli a lelki tanítókat és más tekintélyi személyeket. Nem látja szerepüket és fontosságukat a lelki életben (amely gyakran önmagában sem érdekli túlságosan). Ítélőképessége is bizonytalan ezen a téren, ami abban mutatkozik meg, hogy könnyen esik híressé vált guruk, áltanítók csapdájába. (12.B) A lelkiéletben előrehaladottabb személy gyakran követ mestereket. Esetenként teljesen a hatásuk alá kerül, és könnyen függő viszonyba keveredik: keresi a társaságukat, és igyekszik mindenben utánozni a szavaikat éppúgy, mint a tetteiket. Már érzi a fontosságát, hogy olyanokra találjon, akik képesek útmutatást adni a lelki élet meredek ösvényén, kritikai érzéke azonban még bizonytalan. (12.C) A hitében érett ember megszabadul a mesterek követésének kényszerétől. Egyre magabiztosabban mer önmagára, saját belső iránytűjére támaszkodni, anélkül, hogy külső segítségre szorulna. Belülről irányított emberré válik, aki keresztényként úgy követi Jézus Krisztust, hogy már egészen egyé vált vele.

Hadd tegyek hozzá még két utolsó gondolatot, kicsit talán a saját mentségemre is. Az első, hogy magam is ódzkodom az ilyen „kategorizálásoktól”. Értelmetlen és teljességgel haszontalan dolog például annak latolgatását, hogy vajon én hol tartok (a „tesztkérdések” közül hány alkalommal sorolhatom magam a „C típusba” stb.). Ugyan mi következnék ebből? A „milyen fokon állok a lelki életben?” jellegű kérdések megszűnése, paradox módon, éppenséggel az érés jele, azt hiszem. Szóval, nem képzelem magam „gurunak”, aki „megmondhatná a tutit”; amit leírtam, nem feltételezi, hogy én már úgymond egy „legmagasabb szintről” képes volnék „átfogni” a valóságot, és tanácsokat osztogathatnék. Mi sem áll távolabb tőlem! Bizonyos értelemben mégis fontos számomra ez az evolutív szemlélet, és keresem, hogyan lehetne róla értelmesen beszélni anélkül, hogy sok jó érzésű ember vallásos érzületét megsérteném. Újabban hajlok arra, hogy sehogy... – lehetetlen vállalkozás! Túlzott elvárás volna azt remélni, hogy egy ilyen delikát kérdésben – a hit érésére vonatkozóan – egyezségre juthatnánk. Mégis van valami a fenti meglátásokban, ami segít megérteni a véleménykülönbségeket – ez a meglátásom. Sapienti sat! A párbeszéd lehetőségét pedig amiatt keresem, mert tanulni szeretnék tőletek. Vagy egyszerűen csak érdekel (de őszintén!) ti hogy látjátok.

Végezetül még egy reflexiókkal megtűzdelt történet. Nemrégiben néhány szerzetesnőnek tartottam lelkigyakorlatot. Van már tapasztalatom arról, mit jelent olyanokhoz beszélni, tanítói szerepben lenni olyanok előtt, akik sokkal előttem járnak a lelki úton. Most azonban egészen világosan ez volt a helyzet: ezek a szemlélődő szerzetesnővérek az imaélet és a tapasztalati teológia terén sokkal, de sokkal jártasabbak voltak nálam. Mégis egytől-egyig és egymástól függetlenül arról beszéltek, hogy kezdőnek érzik magukat, hogy jóformán még el sem indultak a lelki életben. Alázatos önértékelésük látszólag éles ellentétben állt azzal, ahogy órákon keresztül ültek a kápolnában, Isten jelenlétében, teljes összeszedettségben, mozdulatlanul. Nem tartották magukat senkinél sem „előrehaladottabbnak” – sőt! Éppenséggel saját önközpontúságuk miatt szenvedtek – bűneik ugyanis sokkal világosabban álltak a szemük előtt, mint – ha szabad ilyet mondanom – az átlagos keresztényeknek. Vagy talán éppen ez a tisztánlátás az egyik legfőbb ismertetőjegye a lelki érettségnek? Hiszen nemde a pszichológiailag érett személyiség is arról ismerszik meg, hogy már látja saját korlátait, amikről korábban fogalma sem volt, nem is lehetett?

A szeretet gyengeségénél, úgy tűnik, nincs nagyobb erő az univerzumban. A szentek életén ez fénylik fel.