Mi, magyarok több alkalommal megtapasztaltuk a (ma már Szent) lengyel pápa irántunk érzett rokonszenvét. Többször kifejezetten is hivatkozott a hagyományos lengyel-magyar barátságra, jól ismerte a történelemből a közös lengyel-magyar királyokat, szenteket. Mindezt személyesen is megtapasztalhattam; többek között amikor 1991-es magyarországi látogatása előtt hetenként találkoztam vele a Vatikánban a szerdai kihallgatások előtt, hogy a magyar zarándoknak szánt magyar szöveg kiejtését gyakoroljuk. Minden alkalommal emlékezetett a lengyel-magyar közös történelem valamelyik mozzanatára.
1991 nyarán, miközben magyarországi beszédei magyar szakaszainak kiejtését gyakoroltuk - dokumentációt is adtam a Szentatyának, hogy tájékozódjék a magyar múltról és jelenről, az egyházi-kulturális helyzetről. A Vatikáni Rádió volt francia munkatársával az előző évben összeállítottuk a Missi c. képes francia folyóirat Magyarországról szóló különszámát. Ezt is átadtam a pápának.
Amikor 1991. augusztus derekán Castel Gandolfóban vele ebédelhettem, láttam: az evést meg-megszakítva forgatta/olvasta a folyóiratot, közben kérdezgetett. Amikor az 1956. októberi magyar forradalom képeihez ért, megjegyezte: ”Emlékszem, lengyel egyetemisták mentek Budapestre vért adni.” Ekkor én megjegyeztem: én 56-ban mint (titokban) jezsuita novícius és egyetemista átéltem a forradalmi eseményeket.. De akkor tőlem hallotta először, hogy a magyar szabadságharc – a poznani eseményekre válaszul - a lengyelekkel való együttérzésünk jeléül szimpátia-tüntetésként kezdődött. Elmondtam, hogy mi egyetemisták a Bem-szoborhoz vonultunk. Nem tudta, hogy ki volt Bem apó, hogy a lengyel és hogy hogyan taposták el a szovjet tankok szabadságharcunkat. Wojtyla pápa figyelte elbeszélésemet, és jól megjegyezte, mert amit tőlem hallott 1956-ról, megismételte egy héttel később a magyar főpásztoroknak.
1991. augusztus 20-án, a magyar püspököknek elköltött búcsúebéd alkalmával - olaszul rögtönzött beszéde tanúsítja ezt. A Vatikáni Rádió olasz technikusa rögzítette e beszédet, aztán leírtuk hangszalagról. Ez a rögtönzés nem szerepel az 1991-es pápalátogatás beszédeinek hivatalos gyűjteményében (csak a püspököknek szóló hivatalos beszéd); most, némi rövidítéssel, ideírom magyar fordításomban.
„…Évek óta vártam erre a magyarországi napra, főleg amikor Lengyelországba látogattam, tudva azt, hogy Lengyelország és Magyarország között századokon át és az utolsó időkben is szorosak voltak a kapcsolatok. Mindig arra gondoltam: vajon mikor nyílik lehetőség arra, hogy Magyarországra menjek, és most ez valóra vált. Köszönetet mondok ezért a lehetőségért az Isteni Gondviselésnek, hogy így irányította a dolgokat annyi emberi tényezőn keresztül, és főleg a Fatimai Szűz révén megnyilvánult irgalmasságáért, mert emberileg szólva ennek a pápának tíz év óta már nem kellett volna élnie. Ha nem élt volna, nem jöhetett volna Magyarországra! (…) Tehát mindez kapcsolódik Magyarországhoz! Számomra a magyar hagyomány átfog ezer évet, de vannak kiváltságos, sajátos mozzanatok. Biztosan ilyen pillanat volt, amikor Lengyelországba jött Nagy Lajos király leánya. Lajos rokonságban volt a Piaszt-családdal, és e család kihalása után Lajos egy ideig Lengyelország királya volt, egyszerre Magyarország és Lengyelország királya. Lengyelországban a trón örököse tizenkét éves leánya, Hedvig lett. Ez a Hedvig kellő pillanatban Krakkóba jött, és Isten nagy áldását hozta magával, nem csupán új országa, új hazája számára, hanem annyi nép, főleg Litvánia számára, továbbá ama népek számára, amelyek ebben a korszakban a mongol, a tatár iga alatt éltek. Biztosan új korszakot nyitott lengyel népünk és Európa számára. Azután meg kell említenünk egy Erdélyből jött királyt, Báthory Istvánt, aki Lengyelország egyik legnagyobb királya volt, de csak tíz évig uralkodott. Az oroszok nem szívesen emlékeznek rá, mivel győzni tudott, és a saját követelményeit szabta ki rájuk. Íme, a történelemnek oly sok mozzanata eleven emlékezetemben, de ezeket nem mondom el nyilvánosan, nehogy túlságosan lengyel pápa legyek, de elmondom barátok között, akik jobban tudják.
A XIX. században volt egy lengyel tábornok, egyike a magyar nemzeti hősöknek. A mi századunkban, 1956-ban történt: előbb az első forradalom, a lengyelországi Poznanban, majd a híres októberi forradalom Magyarországon: nagyon éreztük a kapcsolatot. Jól emlékszem az eseményekre, mert már nemcsak pap voltam, hanem professzor is: a fiatal egyetemisták mentek Magyarországra: vért vittek, hogy segítsék magyar testvéreiket a nehéz helyzetben, a kárházakban vérátömlesztéssel. Nagyon hosszú és gazdag tehát közös múltunk. Az előzményekről, a középkorról beszéltünk. Tegnap láttuk a sportpályán /Népstadionban/ a nagyon szép balettet, amely felidézte a tatárjárást /Szent Margit történetét/ Ugyanabban a történeti időszakban, a XIII. században, Lengyelországot is megszállták a tatárok. Ebben a korszakban a herceg nem volt király; a krakkói Herceg egy magyar lányt vett nőül, Kinga Kunigunsát, aki férje halála után Lengyelországban maradt, és klarissza apáca lett, de a lengyel nép emlékezetében mint anya maradt meg. Ezek a kapcsolatok tehát több századosak, mindig kedvezők, testvériek voltak, ezért igen nagy vágyat éreztem, hogy Magyarországra jöjjek; régóta vágytam erre. Egy kis akadályt jelentett a magyar nyelv.(…)
Ez a nap számotokra Szent István napja, állami ünnep is. A kommunisták ugyan meg akarták szüntetni, de másképpen nevezve megtartották, mert nem tudtak változtatni az erős hagyományon. A hagyomány erősebb volt, mint az ideológia; nem rég óta ismét Szent István ünnepe. Szent István elhozta saját ünnepére a pápát is, előbb Esztergomba, aztán Budapestre. Nem tudom nem csodálni mindezért az Isteni Gondviselést, aki így írja az előre nem láthatókat. Ami nem lehetséges az embernek, lehetséges Istennek. Mondjunk köszönetet az Isteni Gondviselésnek és a Magyarok Nagyasszonyának a mi napért és ezért a találkozásért.”
Utolsó kommentek