Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Címkék

boldogság (8) egyház (55) eucharisztia (8) európa (10) feltámadás (8) ferencpápa (9) filozófia (10) gondolat (10) gondolatébresztő (19) hit (25) ima (14) Isten (8) isten (19) jezsuita (16) jézus (11) katolikus (13) lelkiség (10) orbán (9) pápa (19) politika (25) szabadság (10) szeretet (13) társadalom (11) tudomány (12) vallás (16) vallások (10) Címkefelhő

Friss topikok

A „hit szemével” nézni: egy gyönyörű metafora a teológiatörténet és egy hétköznapi elbeszélés fényében

2022.02.14. 12:39 Patsch Ferenc SJ

hitszeme.jpg

A „hit szeme” kifejezés nagyon régi hagyományra tekint vissza a katolikus teológiában. Nemcsak a II. vatikáni zsinat említi, de használták már a nagy patrisztikus és középkori szerzők is, sőt e plasztikus képnek egészen a Szentírásig visszanyúló gyökerei vannak. Nem csoda, hiszen valami lényeges dolgot fejez ki, amit azonban nem könnyű megérteni. Lássuk most röviden a kérdést időrendi sorrendben, a végén egy mai történettel is megvilágítva.

Bibliai alapok

A katolikus újszövetségi Szentírásban arról olvasunk, hogy Pál apostol imádkozik az Efezusban élő hívekért, hogy Urunk Jézus Krisztus Istene „[g]yújtson lelk[ük]ben világosságot, hogy megértsé[...]k, milyen reményre hív[ta] meg [őket]” (Ef 1,18). A katolikus fordítás nagyon szép. Csakhogy a vers első részében az eredeti szövegben valójában nem az áll, hogy a „lelkükben” gyújtson világosságot, hanem az, hogy „a szívetek szemeit világít[s]a meg” (πεφωτισμένους τοὺς ὀφθαλμοὺς τῆς καρδίας)”.

Pál szerint tehát a keresztények arra kaptak meghívást, hogy a „szívükkel” – pontosabban a „szív szemével” – lássanak.

Hasonló kifejezéseket számos más helyen is találunk az Újszövetségben (vö. Jn 8,12; 20,28; 2Kor 4,6; Ef 5,8–14; Zsid 6,4). Ezek a szövegek rendre az Ószövetség két nagy prófétai személyiségére utalnak: ugyanis mind Jeremiásnál (vö. Jer 24,7; 31,31–34; 32,39s), mind pedig Ezekielnél (vö. Ez 11,19s; 18,31; 36,26–28) arról olvasunk, hogy Isten a „szívekkel” kötött új szövetséget. Az evangéliumokban is, például a vakok meggyógyításáról szóló csodaelbeszélésekben, a csoda voltaképpen a „hit szemeinek” megnyílásában áll (különösen János evangéliuma 9. fejezetében, ahol arról olvasunk, hogy a vakon született hite hogyan növekszik és kerül egyre határozottabban kifejezésre).

A szemek megvilágosodása vagy megnyílása (ἀνοίγέιν τοὺς ὀφθαλμούς) tehát voltaképpen a hit alátámasztására való (vö. Jn 9,26; 32; 37; 39). Ugyanez a teológiai mondanivalója az emmauszi tanítványokról szóló jól ismert elbeszélésnek is a Lukács evangéliumában. Itt is a „szemekről” olvasunk, amelyek először „nem ismerték fel” (μὴ ἐπιγνῶναι) (Lk 24,16), majd pedig „felismerték őt” (ἐπέγνωσαν αὐτόν) (Lk 24,31). A látás tehát mindvégig központi szerepet játszik az elbeszélésben.

Ókor és középkor

A látás metaforáját az ókori és a középkori teológiai irodalomban is gyakran a hitre és a kegyelemre alkalmazzák. A legtöbbször előforduló erre vonatkozó kifejezés a „megvilágosodás” (illuminatio) és a „kinyilatkoztatás” (revelatio) volt.

(Nota bene: a reveláció etimológiailag voltaképpen láthatóvá tételt, azaz a „vélum”, a valóságot eltakaró fátyol eltávolítását jelenti.) Ebben az összefüggésben talán Szent Ágoston használja a legerőteljesebb kifejezést, akinek ismert megfogalmazása szerint a hitnek „szemei” vannak (habet fides oculos), amelyek „nagyok, erőteljesek és erősek” (Ps 145,19, in PL 37,1869).

A metaforával a középkorban is élnek: Szent Tamás jóformán megismétli a jellegzetes kifejezést, amikor „szemtanú hit”-ről (oculata fides) beszél. Az Angyali Doktor nem kevesebb, mint öt alkalommal használja egymás után ezt a képet, elsősorban abban az értelemben, hogy ez az oculata fides (amelyet a „auditus fidei” hívott létre: III, q. 55 a. 2 ad 1) motiválta az apostolokat, akik látták a feltámadott Krisztust. Ebben az összefüggésben szerepel az az állítása is, miszerint: „a hit fénye által látják azt, amit hinniük kell” (per lumen fidei vident esse credenda: II–IIae, q. 1 a. 5 ad 1). 

Ennek a megnyílás-megvilágosodás szemléletnek az alapját azok a szövegek tárják fel, amelyek a hitet kifejezetten isteni adománynak mutatják be (például Mk 4,11; Mt 11,25–27; 13,31; Lk 8,10; 10,21s; Fil 1,29; Ef 2,8ss stb.). Ezek között találunk egy híres helyet a János evangéliumból: „Senki sem jön hozzám, ha csak nem hívja az Atya” (Jn 6,44s.65). Ez a vers különösen fontos a későbbi teológiai hagyományban, és gyakran „teológiai helyként” (locus classicus) használták fel, például a pelagianusokkal és a szemipelagianusokkal folytatott vitákban. Ezeket a nézeteket eretnekségnek nyilvánította az egyház, mivel túlzottan hangsúlyozták az emberi szabadságot, ami az isteni kegyelem leértékeléséhez vezetett.

A jánosi szöveghely helyes egzegetikai magyarázata azonban rámutat, hogy a szabadság és a kegyelem két egymástól elválaszthatatlan mozzanat: egyrészt az ember egyfajta „belső érzékkel” (instinctus interior), belülről igenli a magában felismert hívást; másrészt ez a hívás általában kívülről, isteni kegyelemként ér el bennünket, a keresztény prédikáció hatására.

Szent Ágoston éles szemmel veszi észre, hogy ez a jánosi szöveghely a hit kifejezett megvilágítására szolgál, amely „szívvel való hit” (credere corde), mivel „belülről adódik és nyilvánul ki” (In Joh 26,2-7); míg Szent Tamás ezzel kapcsolatban azt hangsúlyozza, hogy a János evangéliuma 6. fejezetének 45b. verse („Mindaz, aki az Atyát hallgatta és elfogadta tanítását, hozzám jön”, vö. Iz 54,13) nem csupán a prédikáció külső megvilágosító erejéről tanít, hanem az „Isten belső illuminációjáról [is], amely előkészíti a szíveket az igazság tanításának befogadására” (III, q. 69 a. 5. ad 2). (Nota bene: ezt az iránymutatást vette át azután a Trentói zsinat is (1545–1563), amely a megigazulás-tan tárgyalása során úgy fogalmaz, hogy „Isten megérinti az ember szívét a Szentlélek megvilágosítása által [tangente Deo cor hominis per Spiritus Sancti illuminationem]” [DH 1525].)

Az augusztinianizmus hatására a XIII. századi teológusok – és különösen Aquinói Szent Tamás – kidolgozták a hit természetfelettiségére vonatkozó rendszeres teológiai traktátust, amelynek mondanivalóját röviden így lehet összefoglalni: Isten belsőleg vonzza az embert az önmagával való teljes közösségre oly módon, hogy belsejébe írta a vele való egyesülés vágyát. Istennek ez az önközlése azt a dinamizmust hívja életre az emberben, amelynek hatására „természetes” törekvéseink semmi másban nem képesek megnyugodni és beteljesedni, csakis a mennyei „boldogító színe látásban” (visio beatifica). Szent Tamás megfogalmazásában ez az „Isten látására irányuló természetes vágy, hogy úgy láthassuk őt, amint van (desiderium naturale videndi Deum ut est in se)” (I–II, q. 3, a. 8).

Az üdvösség tehát – amelyre minden ember vágyakozik (nota bene: ennek bizonyítéka Tamás szerint „természetes” boldogságvágyunk!) – voltaképpen Isten ajándéka, amely mindig túlmutat a pusztán emberi horizontunkon, pontosabban végső soron maga Isten.

A mai problematika kialakulása

A hitnek ezen megvilágító-felvilágosító dimenzióját elsősorban az ágostoni-tomista iskola dolgozta ki és hangsúlyozza mindmáig (ebbe a hagyományba sorolandó Nagy Szent Albert és Szent Bonaventúra tanítása is). Ez az álláspont azonban később az úgynevezett „külsődleges” (extrinszecista) vagy nominalista iskola ellenállásába ütközött.

A nominalisták – akik a középkori ferences, William Ockham filozófiájára építettek –, Duns Scotus és mások megkülönböztetése alapján kiemelték a „belénk öntött hit” (fides infusa) és a „megszerzett hit” (fides acquisita) különbségét. Az előbbi szerint a hitre úgy teszünk szert, hogy azt a (teremtett valóságként értett) kegyelem révén Isten önti bele az emberbe (fides infusa), miközben azonban érintetlenül hagyja az illető személy szellemi képességét és annak aktusait; az utóbbit ezzel szemben úgy kell érteni, hogy természetes képességei által az ember az, aki megszerzi a hitet (fides acquisita), amennyiben elfogadhatja az isteni kinyilatkoztatást beleegyezve a természetfeletti hitaktusba.

Ez a meglehetősen elvont kérdésfelvetés egészen a II. vatikáni zsinatig (1962–1965) uralta a kegyelemtani vitákat, talán azért is, mert a via moderna (nominalizmus) és a via antiqua (augusztiniánus-tomizmus) szembenállását testesítette meg. A fundamentális teológia „klasszikus apologetikai kérdésfelvetését” a kézikönyvekben F. De Lugo, Ch. Pesch, L. Billot, S. Harent, H. Lennerz, A. Gardeil, J. Aldama és mások képviselték. A hitre és a kegyelemtanra vonatkozó teológiai reflexió megújítását pedig főként H. Bouillard és M. Seckler kutatási eredményei tették lehetővé. A megújulást a tomizmus hiteles tanítását feltáró történeti kutatások, valamint a Szentírásra épülő teológiai reflexió együttesen tették lehetővé. Mindez az ágostoni-tomista út újrafelfedezéséhez vezetett, amely elismeri a kegyelem belső megvilágosító funkcióját.

A mai hitmegértés: a II. vatikáni zsinat és tovább...

A II. vatikáni zsinat (1962–65) jelentős újdonságot hozott azáltal, hogy a hitet immár megélt, személyes és kommunikatív iránymutatásként értelmezte. 

A bibliai hitmegértés alapján a belső megvilágosodás tana – amelyet az ágostoni-tomista hagyomány mindvégig megőrzött és amely a II. Vaticanum szövegeiben is több alkalommal megjelenik (vö. DV 5;8; LG 12) – nyilvánvalóan a kegyelem működését jelenti, amelyet az emberi szubjektivitás területén tapasztalunk meg, mint „az értelem szemének megnyitás[át]” (vö. DV 5). A hit tartalma ehhez képest mintegy kívülről jön: a prédikált örömhír (evangélium) üzenetéből származik. A belső kegyelem sajátos fukciója éppen abban áll, hogy megnyissa az ember szívét a keresztény üzenetre és képessé tegye ennek a kívülről jövő tartalomnak, Isten szavának az elfogadására.

Az eddigiekből az is nyilvánvaló, hogy az Istenben való hit a kegyelem ajándéka, s ez a kegyelem belső, megélt és bennfoglalt (gyakran nem is reflektált) irányulást hoz létre az emberben, amely az Istennel való belső életközösségre hív. Ez a közösség egyelőre a hit által áll fenn, később pedig – mint fentebb kifejtettük – a boldogító istenlátásban (visio beatifica) teljesedhet be. Annak érdekében, hogy elérjük ezt a célt – melyre egész lényünk „természetfeletti irányultságal” irányul (a régi teológia nyelvén ez az intentionalitas supernaturale, amely az egyénnek juttatott kegyelem gyümölcse) –, a legközvetlenebb és legbiztosabb út az, ha magából az emberi szubjektum elemzéséből indulunk ki. (Ebben áll a jelenkori teológia sokat vitatott „antropológiai fordulata”).

A szubjektum ugyanis ontológiai alkatánál (teremtettségénél) fogva alapvetően nyitott Istenre, aki egyrészt benne lakik (mint megélt törekvés és belső orientáció), másrészt kívülről érkezik (mint kinyilatkoztatás, amelyet a hallás útján ismerünk meg), tehát immanens és transzcendens is egyben.

Ebben az értelemben – mint láttuk – meghatározó jelentőségűnek bizonyult a hit személyes, perszonalisztikus dimenziójának újrafelfedezése. Ez azt a feladatot rója a teológiára, hogy hűségesen leírja a Jézus Krisztusban megnyilvánuló isteni „tekintéllyel” való személyes találkozás élményét, különösen a perszonalista filozófiában és filozófiai fenomenológiában (vö. M. Buber, G. Marcel, J. Mouroux, E. Mounier, F. Ebner, E. Rosenzweig, E. Stein stb.).

Újabban ehhez a dimenzióhoz járult hozzá az a kommunikatív szempont is – ezt elsősorban a mai pszichológia hangsúlyozza –, amely aláhúzza az emberi cselekvés hatását és jelentőségét. Példa erre egyebek között az egzisztenciaanalízisre épülő logoterápia (vö. V. Frankl), valamint a kognitív pszichológia (vö. J. Piaget), és a szisztémikus pszichológiai megközelítések is (vö, P. Watzlawick).

A hitaktus megértéséhez hasznosnak bizonyulhat még a „kommunikatív aktus” elmélete is, miszerint a hit mozzanata minden egyes emberi cselekvésben benne van. Ezeken az utakon meghaladhatjuk a hitről szóló instrumentális elméleteket és az azokhoz kötődő helytelen lelkipásztori gyakorlatot (vö. J. Haberas, H. Arendt stb.). (Vö. Salvador Pié-Ninot, La teologia fondamentale. «Rendere ragione della speranza» [1 Pt 3,15], Queriniana, Brescia, 20104, 181–184.).

Egy zárótörténet

Legvégül legyen szabad visszatérnem a narratív (lelkipásztori érzékenységű) teológia érthetőbb nyelvezetéhez. Egy külföldi jezsuita barátom mesélte nemrégiben azt a történetet, amely egy másik kontinensen, egy Európától távol fekvő egzotikus ország fővárosában történt. 

A helyi papnevelő intézetben tanuló szeminaristák között szokás volt, hogy némi zsebpénz-kiegészítés reményében (mert hát ugye a képzés arrafelé sincs ingyen!) rendszeresen eljártak esküvőkre, hogy énekeljenek a szertartáson.

Történt egyszer, hogy az egyik esküvőn egy gyönyörűséges menyasszonyon akadt meg a szemük. Úgy mesélték, tényleg lélegzetelállítóan szépséges volt, aki szinte megbabonázta őket. Úgy fogalmaztak, olyan volt, mintha egy angyal szállt volna le a földre. Meglepetésük azonban csak fokozódott, amikor a vőlegényt is megpillantották: ő ugyanis szöges ellentétben állt a menyasszony szépségével: párját ritkítóan csúnya férfi volt ugyanis. A szeminaristák úgy fogalmaztak: ha a lányról az jutott eszükbe, hogy éppen a mennyből szállt alá, akkor a fiút olyannak látták – nem éppen valami udvarias kifejezést találtak! –, mint aki éppen most mászott le a fáról...

Hiába, a klerikusok (és klerikusjelöltek) is hajlamosak egy kicsit a pletykálkodásra. (Talán még jobban is az átlagosnál... :)) Így esett, hogy a szertartás után alaposan kitárgyalták a látottakat: a fura esetet a „szépségről” és a „szörnyetegről”. A beszélgetés során különböző elméletek fogalmazódtak meg. Volt, aki azon a véleményen volt, hogy nagyon sok pénze lehet az illetőnek. Mások inkább arra tippeltek, hogy biztosan teherbe ejtette, azért kellett hozzá mennie, mert nem volt más választása.

Egy kis idő elmúltával azonban – amikor már egy kicsit mindenkinek elege lett a pletykás találgatásokból –, megszólalt az egyikük: „Lehet viszont, hogy egyszerűen csak arról van szó, hogy ez a fiatal nő meglátott abban a férfiban valamit, amit mi nem láttunk meg...” Erre aztán egy kis időre mindenki elhallgatott, kisvártatva pedig egyhangúan igazat adtak a felszólalónak. (Mert a klerikusoknak – és a klerikusjelölteknek is – van azért spirituális érzékenysége, ha első pillantásra ez nem is mindig látszik... :))

Talán az a gyönyörűséges nő tényleg képes volt valami olyasmit is meglátni, olyan oldalát is felismerni a szóban forgó férfinak, ami a felületes szemlélő számára rejtve maradt! Hiszen mindannyiunkban van olyan rész, ami feltáratlan és titkos, ami a felületes szemlélő számára nem nyilvánvaló! Talán az a menyasszony tényleg tudta őt más szemmel nézni, mint a többiek. Talán csak bízott benne. Volt türelme hozzá, hogy kiismerje őt. Meglátta a benne lakozó szépséget.

Kétségkívül sok minden múlik a szemünkön. Azt, hogy milyennek látjuk a valóságot, részben éppenséggel a tekintetünk dönti el. Erre az igazságra érzett rá a fiatalon elhunyt francia jezsuita teológus, Piérre Rousselout is, aki a Hit szeme (Les yeux de la fois, Ad Solem, Paris, 2010) címmel írta meg máig alapvető jelentőségűnek számító tanulmányát.

Az ugyanis, hogy felismerjük-e Isten lábnyomát, rejtjeleit a világban, a pillantásunkon is múlik: a látásunk kiélesedését feltételezi. Jó gyakorlatozást!

Címkék: szerelem szív hit megvilágosodás kegyelem látás teológia kinyilatkoztatás

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr4417083266
süti beállítások módosítása