Kerkai Jenő jezsuita szerzetes, aki 1935-ben megalapította Magyarország és talán az akkori Európa legnagyobb agrárifjúsági mozgalmát, a KALOT-ot (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete), mindenekelőtt a parasztifjúság körében végzett rendkívül sikeres munkájáról ismert. Kevésbé köztudott, hogy közel három évig gyári munkásként is dolgozott. De facto munkáspap volt. Vajon ezt csak a történelmi idők kényszere alakította így, vagy valamilyen mélyebb kapcsolat is fűzte a munkássághoz?
Kerkai 1959. szeptember 19-én szabadult a börtönből, több mint tíz év után. A magyarországi jezsuiták közül ő töltötte a legtöbb időt „csíkosban” – ahogy maga nevezte ezt az állapotot. A rabság megroppantotta az egészségét; fél szemére vakon, roncsolt idegekkel szabadult, lelkileg azonban továbbra is elszánt volt. Az elhárítás korabeli jelentése szerint:
„A börtönben eltöltött idő nem törte meg. […] Gondolkodásmódjában nem változott meg. Jelenleg is ádáz ellensége a szocialista társadalmi rendszernek. Ezt nemcsak hálózati jelentések bizonyítják, hanem a vele való személyes beszélgetéseken tett kijelentései is. Többek között egy alkalommal azt mondta, hogy annyi változás történt nála gondolkodásmódjában, hogy sokkal határozottabban, céltudatosabban kell ezután tevékenységét folytatni. […] Őt erre tanította a börtön.”
Ezek után nem meglepő, hogy szó sem lehetett arról, hogy papi tevékenységet folytasson, és mivel úgy ítélték, hogy veszélyt jelent a rendszerre, a fővárosban sem maradhatott. Ezért Dunaharasztira költözött, ahol albérletben lakott a Lónyay utcában, és a Mahart-hajógyárban betanított segédmunkásként dolgozott. Az állambiztonság emberei minden lépését figyelték, kapcsolatait szigorúan ellenőrizték. Környezetében több embert is beépítettek. Ekkoriban a barátai is tartottak tőle, hiszen ahol csak megjelent, ott hamarosan a rendőrség is érdeklődni kezdett. Hogy másokat ne sodorjon bajba, a rendi vezetés is parkolópályára helyezte.
Elöljárójától határozott parancsot kapott, „hogy ne csináljon semmit. A parancs szerint még látogatókat sem szabad fogadnia. Félnek ugyanis, hogy ártatlan embereket ránt bele valamilyen szervezkedésbe” − olvashatjuk az egyik róla szóló jelentésben.
Az illegális szervezkedés bizony nem volt idegen Kerkai Jenőtől. 1956-ban, amikor néhány hónapra szabadlábra került, nekiállt létrehozni egy kispapokból és papokból álló titkos szervezetet, amelynek célja az volt, hogy szamizdat kiadványok révén erősítse a papságot és az értelmiséget a katolikus szellemiségben, muníciót adjon nekik az ateista állami propaganda ellensúlyozására. Az egyik csoport Kerkai bebörtönzése után is tovább működött. Szabadulása után a rendi parancsnak megfelelően már nem vállalhatott feladatot ebben, szerepét időközben más jezsuiták vették át, például Mócsy Imre atya. Ugyanakkor éppen ezekben az években kezdte az állambiztonság „antiateisták” néven megfigyelni és felgöngyölíteni a csoportot, melynek több tagját be is börtönözték.
Élte a munkások életét
Mit tehetett Kerkai betegen, elszigetelődve, mindennemű szervezkedéstől eltiltva? Élte a munkások életét, csak kicsit másképp. Az egyik ügynök a szállásadójától, Péntek Ferenc nyugdíjas tanártól a következőt hallhatta:
„Kerkai régen nála lakik, és igen szeretik, mert nagyon jó ember. […] A hajógyárban dolgozik, és minden este otthon misézik. A misére Kerkaihoz nem járnak tudomása szerint. A munkán kívül Kerkai nem foglalkozik semmivel. […] Gyakran adja oda fizetését szegény családoknak.”
Más tanúk szerint is rendkívül egyszerűen élt, fizetésének jelentős részét elküldte az egykori KALOT-munkatársaknak, akik szintén priuszosnak számítottak a szocialista rendszer szemében, és ilyen körülmények között különleges kihívást jelentett számukra sokgyermekes családjaik eltartása. Tudunk viszont arról, hogy Kerkai otthoni miséin olykor mások is részt vettek. Valaki ugyanis feljelentette, és a hatóságok megrótták ezért a „botlásért”.
A rendszerváltás után, 1991-ben Kovács Zoltán újságírónak még sikerült interjút készítenie Kis Lajossal, aki a hajógyárban Kerkai közvetlen főnöke volt. A beszélgetésből kiderül: a gyárban köztudottá vált, hogy Kerkai pap, emiatt akadt, aki kinézte, és igyekezett megkeseríteni az életét, „de ő azzal is türelmesen beszélt”. Egy másik emlékező, Takáts Ágoston szerint:
„Az üzemi párttitkár lépten-nyomon megalázta: munkáját kifogásolta, a művezetői irodából kitiltotta, munkatársait ellene uszította. Kerkai atya mindent szó nélkül elviselt, de a káromkodást senkitől nem tűrte el környezetében. Mikor emiatt a párttitkárral volt komoly összeütközése, munkatársai mellé álltak, és megvédték P. Kerkait, úgyhogy attól az időtől nem mert az Atya jelenlétében káromkodni a párttitkár.”
Később azonban alábbhagyott az ellenségesség. Kerkai szerény stílusával, az emberekhez való közvetlen viszonyával leszerelte őket. Különösen is az egyszerű embereket szerette, nagyon értett a nyelvükön. Kis szerint hamarosan tíz-húsz ember is felkereste Kerkait az üzemből, hogy beszélgessenek vele problémáikról, vagy gyónjanak nála. Később, amikor 1964-ben Pannonhalmára került, többen ott is meglátogatták. Kis Lajos számára sokat jelentett a személye: „Főleg a történelmen, az emberi életvitelén keresztül. A hasonlóság, hogy az emberen segít, és nem csak az Egyházon, ő mindig a KALOT-ból indult ki. Hogy hogyan segítette a szegényeket, ő nekem akkor példázgatott, hogy a pártnak hogyan kell a szegényeket segítenie.”
Beszélgetések egy párttitkárral
Kis Lajos egyébként párttitkár is volt az üzemben – vajon azonos azzal a személlyel, aki korábban Kerkait üldözte? Ha igen, akkor nagyon megváltozott a kapcsolatuk. Elmondása szerint rengeteget beszélgettek történelemről, egyházról, a pártról. Olykor vitatkoztak:
„Ő nagyon jól tudta előadni a történelmet, benne az Egyház és a párt szerepét. A végén addig-addig fejtegette ezt a dolgot, hogy rákényszerített arra, hogy könyveket szedjek elő és olvassak. Maga ez élmény volt. Olyan dolgokra kellett nekem koncentrálni másnapra vagy két nap múlva, hogy tudjak vele vitatkozni. […] Hol igazat adott, hol nem, hol egyetértettünk, hol nem. […] Szellemileg felfrissültem nála.” Valódi párbeszéd alakult ki a két eltérő világnézetű ember között. Kerkai Pannonhalmán is hálával emlékezett egykori főnökére, mert sok segítséget kapott tőle a szabadulás utáni években. Kis Lajos pedig úgy emlékezett rá, mint olyan emberre, aki „csak az Istenben való hitben élt”. Akiben „roppant nagy tanítási szomj volt […]. De nem tudott prédikálni. Nem tudott az emberekkel beszélni annyit, amennyit ő szeretett volna. Mert nem volt rá lehetősége.”
Tanítási vágyát csak az írásban élhette ki. XXIII. János pápa, az Egyház csodája címmel és a magyarság hivatásáról írt tanulmányokat.
De mi is volt Kerkai Jenő munkaköre? Egyik barátja, Szakolczai György emlékei szerint darabolóként dolgozott. Ami a „legegyszerűbb és egyben legnehezebb vasipari munka. Apró, törékeny, bár szívós termetével és megrokkant egészségével többmázsás hengerelt rúdanyagokat kellett csigasorral mozgatnia és körfűrésszel darabokra vágnia.” Munkáját pontosan és alaposan végezte. Főnöke szerint „feddhetetlen volt”, maradéktalanul végrehajtotta a feladatokat, amelyekkel megbízták. A megerőltető fizikai munka nem tett jót az amúgy is gyönge egészségének. Ez volt az egyik ok, amiért 1962 tavaszától Püspökszentlászlóra került. A másik ok azonban az volt, hogy új vezető került az üzembe, aki a távozását követelte, hiába volt nagyon elégedett a munkájával a közvetlen főnöke. Az állambiztonsági iratokból viszont az is kiderül, hogy a belügyi szervek már korábban elhatározták, hogy Kerkainak mennie kell. Noha semmi konkrét bizonyítékot nem találtak ellene, veszélyesnek ítélték jelenlétét a fővároshoz közeli üzemben. Tehát nem sokáig lehetett munkáspap…
A keresztény munkásmozgalom szószólója
Ha Kerkai Jenő harmincas évekbeli tevékenységét nézzük, meg kell állapítanunk, hogy bár legfőbb küldetésének a parasztifjúság felemelését tekintette, a munkások problémái sem nem álltak tőle távol. A városi munkásság apostolával, Varga László rendtársával és barátjával segítették egymást. Varga időnként bedolgozott a KALOT-ba, Kerkai pedig a Vargáék által szervezett munkásgyűléseken szólalt fel. Sőt, a keresztény munkásság szervezete, az úgynevezett Hivatásszervezet éppen a két KALOT-os jezsuita, Kerkai Jenő és Nagy Töhötöm közreműködésével indult el Szegeden, 1936-ban.
Arról, hogy Kerkai hogyan tudott hatni a munkásokra, ízelítőt adhat a Szegedi Új Nemzedék 1938. február 8-i száma, amely így tudósított a szeged-rókusi Katolikus Ház nagytermében megtartott munkás-nagygyűlésről, ahol Kerkai volt az utolsó szónok:
„Zúgó tapsvihar, percekig tartó ováció közben lépett a lelkes hallgatóság elé a szegedi keresztény ifjúság atyja és vezére, P. Kerkai Jenő SJ, hogy néhány szóval bezárja a gyönyörű gyűlést. A Kolping-munkásifjúság − mondotta − felébredt a tespedésből, és ma este belekiáltjuk Szeged város éjszakájába: Vagyunk! A munkásfiatalságnak hit kell! Hit az Istenben! Aki az Ő kezét nem fogja, az a föld sarába fullad. De higgyen a munkásifjúság önmagában is, mert aki nem hisz magában, az a kenyérmezei csatában elesett (tapsvihar). A munkásfiatalságnak tudás kell! Általános műveltség és szaktudás. Ebben igyekszünk őket segíteni. Sokan lemosolyogják a mi mozgalmunkat. Nem baj. Ezeknek csak azt válaszolhatjuk: Aki nem hiszi, hogy vagyunk, majd meglátja, hogy: leszünk! Egymás után rendezzük meg a különböző szaktanfolyamokat és kultúresteket. Minden tettünket izzó magyar érzés hatja át, és mi jó reklámjai akarunk lenni a krisztusi világnézetnek. Ami pedig a régi közmondást illeti, hogy nyelvében él a nemzet, ezt mi úgy módosítjuk: népében él a nemzet. Percekig tartó ovációban részesítette a zsúfolt nagyterem közönsége a bátor szavú pátert.”
Valóban, a szegedi keresztény munkásmozgalom néhány hónap múlva komoly tényező lett a városban, és 1938-ban már egy sikeres sztrájkot is szervezett. Az Új Magyarság 1938. május 4-i száma így számolt be erről az eseményről:
„Reggel 8 órakor valamennyien elmentek a Fogadalmi templomba szentmisére, innen átvonultak szervezeti központjuk helyiségeibe, s ott szociális vonatkozású előadásokat hallgattak. Megjelent körükben Kerkai Jenő páter, egyesületi elnök, aki előtt kifejtették álláspontjukat. Hangoztatták, hogy az engedékenység legvégső határáig elmentek, és még a létfenntartásra szükséges legkisebb fizetést sem tudták elérni. Kerkai Jenő válaszában kifejtette, hogy igaz a cél, az eszköz és az alap, tehát munkamegszüntetésük jogos.”
A munkaadók először ellenálltak a követelésekkel szemben, a katolikus egyetemisták és számos más csoport viszont támogatásukról biztosította a sztrájkolókat. Hamarosan a fővárosi minisztériumból is kiszálltak az események hatására. Végül Kerkai közvetítésével sikerült a munkásoknak és a munkaadóknak megegyezniük, és a munkások komoly béremelést kaptak. Kerkai szerepét a Szegedi Új Nemzedék újság a következőképpen kommentálta:
„Nagy lelkesedést keltett a munkásság körében P. Kerkai Jenő jézustársasági atya szerető és áthidaló fellépése. Személyes közbenjárása a munkaadóknál is jelentékenyen közrejátszott a sikeres befejezéshez” (1938. május 8.).
A keresztény munkásmozgalom tehát bátran kiállt a munkavállalók érdekeiért. Ahogy más alkalommal fogalmazott Kerkai, a Hivatásszervezet egyik fő célja az volt, „hogy a munkásság megkapja életének fenntartásához a megfelelő anyagi javakat”. Ebben a fellépésben új hang mutatkozott meg, a korábbi keresztény szakszervezeti mozgalmak ugyanis nem vállalták a konfliktust a munkáltatókkal a munkások érdekeiért, ezért még a keresztény munkások is inkább a szociáldemokratákhoz pártoltak. A Hivatásszervezet hatékony fellépése azt eredményezte, hogy a szegedi munkásság kilencven százaléka tagja lett a szervezetnek, és Szegeden a baloldali munkásszervezetek elvesztették tömegbázisukat.
A harmincas évek végén voltak olyan katolikus körök a városban, amelyek „veszedelmesnek és beláthatatlan következményűnek” minősítették Kerkaiék merész fellépését. A háború után a magát a munkáshatalom megvalósítójának hirdető rendszer is veszélyesnek tartotta Kerkait. „Reakciós”, „fanatikusan ellenséges beállítottságú” – mondták róla. Még az emlékezetből is igyekeztek kitörölni, hogy létezett egy nem ateista alapokon szerveződő, komoly keresztény munkás-érdekképviselet, amelynek egyik vezéralakja Kerkai Jenő volt.
1959-ben Kerkai Jenő tudatosan vállalta a munkássorsot. Más üldözött jezsuitákhoz hasonlóan lehetett volna harangozó, sekrestyés, de ő a munkások világát választotta, mint ahogy Mócsy Imre atya is tette. 1959 novemberében Nagy Töhötömnek írt levelében a következőkről számolt be: „A Gondviselés úgy adta, hogy az egyik Pest környéki hajógyári részlegben alkalmaznak segédmunkási minőségben. Nagy boldogsággal tölt el ez a tudat, mert nem kell jóbarátaim szívességére támaszkodva élni; továbbá a fizikai munka előnyös az idegzetre, s még mélyebben mérve így érzem a szolidaritást a néppel és azzal, Akinek egyedül hiszek a földön lelkem gyökeréig…” Kerkai számára a munkáséletmód a Krisztussal és a magyar néppel való együttérzés megélése volt. Méltán nevezhetjük őt munkáspapnak is.
Koronkai Zoltán SJ írása Kerkai Jenő, a munkáspap címmel megjelent A Szív 2022 májusi számában.
Források:
Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára
- 3.1.5. O–18891/3
- 3.1.5. O–12372/1
- 3.1.2. M–24450
Arcanum Digitális Tudománytár
Keresztes András (szerk.): Kerkai Jenő és Nagy Töhötöm levelezése (1939−1969), EFO, Budapest, 2019.
Varga Lajos: A Váci Egyházmegyét érintő szamizdat irodalom (1945–1989), https://leveltar.jezsuita.hu/?p=1816
Korabeli újságok: Arcanum Digitális Tudománytár
Utolsó kommentek