Szerző:
Koronkai Zoltán SJ
Ferenc pápa magyarországi látogatására készülve a napokban tartottuk Szólj be a pápának című programunkat. Ezen a Szólj be a papnak rendezvénysorozatból inspirálódva igyekeztünk válaszokat találni a fiatalok kérdéseire. Több mint 150 kérdés érkezett, és legtöbbjük a magyar egyház és az állam kapcsolatát firtatta. Igen összetett témáról van szó. Értékek elismerése és aggodalmak egyaránt megfogalmazódnak bennem, amit így, írásban jobban körbe lehet járni. Talán ismerős a vicc: „Ha láttál egy ferencest, akkor láttad az összes ferencest. Ha láttál egy piaristát, akkor láttad az összes piaristát. Ha láttál egy jezsuitát – akkor láttál egy jezsuitát.” Nos, ami most következik, az egy jezsuita véleménye egyház és állam kapcsolatáról, gyógyszerekről és kockázatokról, mellékhatásokról.
Értékrendi közelség
2010 tavaszán a társadalom nagy részéhez hasonlóan az egyházi emberek többsége is nagyon várta a kormányváltást. A megelőző időszakban ugyanis az állami szervek részéről bizalmatlanságot és akadékoskodást tapasztaltunk. A Vatikánnal kötött szerződések ellenére a normatív támogatások késése vagy megkurtítása volt jellemző, ami feszültségeket szült a közfeladatokat ellátó egyházi szociális és oktatási intézményekben, hiszen a hiányokat valahonnan ki kellett gazdálkodni.
Az egyház kapcsolata történelmileg is terhelt a baloldali és liberális pártokkal, melyek a XIX. század vége óta nemcsak az egyház kritikusai, hanem sokszor az üldözői voltak.
A baloldal a mai napig nem mentes az egyházzal szembeni beidegződésektől, emellett több folyamatot támogat, amelyek olyan alapvető értékeket relativizálnak vagy tagadnak, mint a család, a férfi-női identitás, a nemzeti kötődés.
2010 óta új fejezet nyílt az állammal való kapcsolatokban. Az ország vezetői az egyházakra mint stratégiai partnerre kezdtek tekinteni, számukra a kereszténység értékként jelent meg. Az, amit európai kontextusban még Szent II. János Pál pápa sem tudott elérni, hazánkban megvalósult: az új Alaptörvény preambuluma pozitívan tekint Magyarország keresztény örökségére és egyházaira, elismeri nemzetmegtartó szerepüket. A magyar állami, kormányzati vezetők itthon és külföldön egyaránt hangoztatják a kereszténység fontosságát, és ebben nemzetközi vonatkozásban bizony fehér hollónak számítanak.
A kormány számos törekvése átfedést mutat a katolikus egyház szociális tanításával. Állást foglal a család mellett, támogatja a házasság intézményét és a gyermekvállalást. Fellép a családot bomlasztó ideológiák ellen, és igyekszik őrködni a gyermekek egészséges szexuális fejlődése felett.
Az állam intenzíven támogatja a határon túli magyarságot, a nemzeti összetartozás és hazaszeretet újra érték lett. A kormány sokat tesz azért, hogy a kisebbségi magyarság életminősége javuljon, és csökkenjen az elvándorlás. A Hungary Helps program hatékonyan segít olyan háború sújtotta országokat, mint Irak vagy Szíria, és ezen államok keresztény kisebbségét. Napjaink globális menekültválságának idején azért tesz erőfeszítéseket, hogy az embereknek ne kelljen elhagyni szülőföldjüket. Magyarország vezetői számos módon hívják fel a figyelmet a világban zajló keresztényüldözésre, hangsúlyozva, hogy ma a keresztények jelentik a legüldözöttebb vallási csoportot. Különösen a közel-keleti keresztények tekintenek hálával a kormány támogatására, mely templomok, iskolák újjáépítésében, diákok ösztöndíjazásában is megnyilvánul.
Az elhasználódás veszélye
A magukat kereszténydemokrataként meghatározó kormányzók retorikájában jelentős szerepet kapnak a keresztény fogalmak. Felelevenednek azok, a népünk történetében egykor meghatározó identitásképző elemek, mint például hogy Magyarország a kereszténység pajzsa. Aki viszont a kereszténységre hivatkozik a politikában, az magasra helyezi a mércét, hiszen saját működését is ezen ideálok tükrébe állítja. Ennek fényében különösen kontrasztos mindaz, ami emberi gyarlóságról tanúskodik, vagy ellentétben áll a hangoztatott értékekkel. A politikai hatalom megszerzése és megtartása érdekében használt módszerek pedig nem feltétlenül állnak összhangban a keresztény etikai elvekkel. A politikai valóság gyakori tapasztalata az elhasználódás; a politikai kurzusok nem tartanak örökké, és a keresztény politika is amortizálódhat.
Ebben a tekintetben a két világháború közti keresztény-nemzeti kurzus sorsa is tanulságokkal szolgálhat. Nemcsak a baloldal tekintett ugyanis kritikusan erre az időszakra, de a keresztények jelentős része is. Amikor a magyar kereszténydemokrata mozgalom elindult (1944-45), a keresztény jelzőt épp azért hagyták el a Keresztény Demokrata Néppárt nevéből, mert úgy érezték, sokak szemében lejáratódott.
A Demokrata Néppárt a Horthy-korszak társadalompolitikáját sok tekintetben álkereszténynek tartotta.
Hasonló jelenségeket ma is tapasztalok fiatalok körében, akik nagyon érzékenyek a hitelesség kérdésére. „Tényleg ez volna a keresztény hozzáállás?!” – kérdezik egy-egy politikai jelenség láttán. A keresztény politikából való kiábrándulás pedig rávetülhet az egyházra is, amelyet szerves kapcsolatban állónak látnak az állammal.
Nagyvonalú egyházi támogatások
A történelmi egyházak az állam részéről sok támogatást, segítőkészséget tapasztalhattak az elmúlt években. A normatív támogatásokra lehet számítani, és az egyházi intézmények nagymértékű rendkívüli támogatásokat kaptak infrastrukturális beruházásokra, aminek köszönhetően templomok, iskolák, közösségi és lelkigyakorlatos házak, sportlétesítmények épültek vagy újultak meg. A renovált épületek jelentős része műemlék volt, így különösen is nagy anyagi ráfordítást igényelt.
De a 2021-es Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus felemelő ünnepségeit sem lehetett volna megrendezni a jelentős állami segítség nélkül.
Az állam támogatja a hitéleti tevékenységet is, fizeti a hitoktatókat, és fizetéskiegészítést ad a lelkészeknek, ami főleg a kistelepüléseken dolgozó papságnak jelent sokat.
Jelentősen bővült az egyházi szociális és különösen az oktatási intézményrendszer. Az egyházi iskolák igen keresettek, többnyire túljelentkezést tapasztalni. Színvonaluk jó, működésükben nagy autonómiával rendelkeznek. Ha a fizetések terén a pedagógusoknak nem jut is több, a munkakörülmények általában kedvezőbbek, mint máshol, és az infrastruktúra sokat fejlődött az elmúlt években. A katolikus iskolákba sok nem hívő szülő gyereke is jár. Számukra is hozzáférhető mindaz, amit törődés terén az iskoláink nyújtanak. Miskolci gimnáziumunkban, a Jezsuban például előfordul, hogy egy évfolyamban a szülők akár 30-60 százaléka korábban nem állt élő kapcsolatban valamely keresztény egyházzal. Azért hozzák gyermekeiket hozzánk, mert „ez jó iskola, jól felszerelt, a tanárok kedvesek, többet törődnek a gyerekekkel, és nem annyira követelik meg a templomba járást”. Elmondhatjuk, hogy jelentős számban nem hívők gyermekeit neveljük. Hazánkban az általános légkör is kedvez a keresztény oktatásnak. Külföldi rendtársaink tapasztalata mutatja: ma Nyugat-Európában nem magától értetődő, hogy Jézusról és az egyház erkölcsi tanításáról nyíltan lehet beszélni egy katolikus intézményben. Nálunk lehet.
Kockázatok és mellékhatások
Ahogy a legjobb szándékkal adott orvosságoknak is megvannak kockázatai és mellékhatásai, úgy az egyháztámogatás jelenlegi formájánál is megfigyelhető hasonló jelenség. Érdemes feltenni a kérdést, hogy a bőség szinte példa nélkül álló esztendei hogyan hatottak a közösségeinkre?
Sok minden épült, felújult, az állami támogatás a közösségek fejlődését segítette; talán nem volt történelmünknek olyan évtizede, amikor az egyház ilyen nagyságrendű támogatást kapott volna, de észre kell vennünk az árnyoldalakat is.
Az első a figyelem fókuszának anyagiassá válása. A megnyíló pénzbeli források az egyházakat az építkezés és intézményi bővülés irányába vezették. Papjaink figyelmének jelentős részét az építkezésekkel kapcsolatos ezernyi tennivaló kötötte le. Az építkezés persze látványos, szemben a közösség építésével, amely sok alázatos munkát igényel, és nem olyan gyorsan látszik a gyümölcse. Az egyre több intézmény pedig az öregedő, létszámában csökkenő papságunk számára újabb feladatokat teremt. Érdemes volna megvizsgálnunk, hogy miképp alakult közösségeink vitalitása és papjaink lelki egészsége. Benyomásom szerint ebben nem állunk olyan jól, sőt számos aggodalomra okot adó jelenséget láthatunk.
A könnyen jövő állami támogatások miatt megfigyelhető az is, hogy a hívő közösségek elkényelmesednek, mondván: majd állami pénzből minden megoldódik. Márpedig egy közösség növekedéséhez az is hozzátartozik, hogy mindenki a lehetőségeihez képest hozzájárul a fejlődéshez. Korábban sokkal nagyobb mértékben támogatták a hívek például a templomok felújítását, közösségi házak építését, mint az utóbbi időben. Nyilvánvaló, hogy csak az ő adományaikból nem lehet finanszírozni a komoly fejlesztéseket, de a közösségek jobban magukénak érzik és megbecsülik azt, amiben a saját munkájuk, pénzük is benne van, és nem csak beleülnek a készbe. Érthető módon nehéz volt ellenállni a csábításnak, hogy „most van itt a nagy lehetőség”, de ennek következménye az lett, hogy a fejlesztések gyakran nem szerves módon valósultak meg. A kő sokszor fontosabbá vált, mint a lélek. A bővülő anyagi lehetőségek gyakran elterelték a figyelmet arról, hogy mi is igazából a dolgunk, merre akar Isten vezetni bennünket.
A fakultatív iskolai hitoktatás is felemás helyzetet szült. Egyrészt jó, hogy sok fiatal épp ezáltal kapcsolatba kerülhet az egyházzal, ugyanakkor a hitoktatók egy szekuláris iskolai közegben komoly nehézségeket tapasztalnak. A tantestület perifériáján érzik magukat, és a gyerekekkel sokadik órában, osztálytermi környezetben nem könnyű boldogulni. Vannak, akik nagyon kreatívak, és kiváló evangelizációt végeznek, de úgy tűnik, ez a kisebbség.
A legnagyobb gond az, hogy az iskolai hitoktatás elterjedésével a legtöbb helyen megszűntek a plébániai hittanórák, ahol pedig a közösségépítés folyt, és élő kötődés jött létre a fiatalok és a templom között.
Nyertünk tehát valamit, de sajnos rengeteget veszítettünk. Az élő hit továbbadása szempontjából a jelek szerint nem igazolódtak be az iskolai hitoktatás evangelizációs lehetőségeire vonatkozó várakozások. Ebből a szempontból a fiatalok vallásosságát kutató felmérések is elgondolkodtatók.
Szociális érzék
A kormányzat hangsúlyozza a munkaalapú társadalom jelentőségét, ennek megfelelően a rendszerváltás óta a foglalkoztatottság most a legmagasabb. Az emberi méltóság szempontjából a munka meghatározó jelentőségű, ezért sokkal jobb munkalehetőséget teremteni, mint a rászorulókat a segélyezettség passzív állapotában tartani.
A szociális projektek között nagy jelentőségűnek tartom az elmúlt évek talán legígéretesebb kezdeményezését, a Felzárkózó Települések programot, mely többnyire a cigányságot érinti, de nem kizárólagosan, hiszen a mélyszegénység sokkal szélesebb kört sújt. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat koordinálásával 19 egyházi és civil szervezet vesz rész a munkában. 2020-ban rendtartományunk is bekapcsolódott, és a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Arlón jezsuita romamisszió jött létre.
Állami segítség nélkül biztosan nem lehetne ilyen nagyságrendű a szolgálatunk a legszegényebbek között.
Itt kell megemlíteni a roma szakkollégiumi hálózatot is, amely több mint tíz éve működik, és cigány fiatalok százait segítette már diplomához. Bár sok teendő van még ezen a téren, érdemes megjegyezni, hogy „egész Európában nálunk a legjobbak az iskolázottsági mutatók a roma lakosság körében” – ahogy a 2019-es püspökkari körlevél fogalmaz.
Növekvő egyenlőtlenségek
Ugyanez a körlevél kimondja: „Korlátokat kell szabni annak, hogy a Föld vagyona kevesek kezében koncentrálódjon (...). Megfelelő törvényhozással meg kell fordítani a vagyonkoncentráció jelenlegi irányát”. De nálunk talán nincsenek ilyen jelenségek? Mondjunk neveket, köröket? Vagy miként tekintünk arra, hogy ma a mezőgazdaságban a földbirtokok kevesebb ember kezében koncentrálódnak, mint a 30-as években a félfeudális nagybirtokrendszer korában, amikor a jezsuita Kerkai Jenőék a Quadragesimo anno pápai enciklika alapján a földreformért küzdöttek?
Az oktatás külön tanulmányt érdemelne. A helyzet kezelése, például a bérek kezdetben ígéretesnek mutatkozó, hosszabb távra tervezett rendezésével, jól indult, a kormány és a pedagógusok kapcsolata mára mégis elmérgesedett.
Mi lehet az oka annak, hogy a kabinet nem tekinti stratégiai partnernek a tanárokat?
Látványos jelenség, hogy a kormány főleg nem állami, hanem egyházi fenntartói intézményrendszereket támogat. A felekezeti fenntartóban bízik, de az iskolákban tanító pedagógusokban már nem feltétlenül lát partnert. A fenntartók pedig egyre nehezebb helyzetben találják magukat, mert társadalmi megbecsülés és anyagi biztonság hiányában csak idő kérdése, és az egyházi iskolákban is nagy gond lesz a pedagógusok megtartása, az elkötelezettség pedig gyakran már jelenleg is kérdéses.
Egy másik, szintén a hitelességünket érintő kérdés az arányosság. Az egyháztól távol állókat irritál, amikor az egyházi támogatásokat összevetik a nem felekezeti intézményekével. Ez utóbbiak mintha mostohagyerekek lennének. Mintha nem érvényesülne az „élni és élni hagyni” alapelv. Sok oktatási vagy szociális intézmény éppen ezt tapasztalva fordult az egyházakhoz, abban bízva, hogy náluk élhetőbb keretfeltételekkel működhetne. Állami iskolákban magam is több olyan keresztény iskolaigazgatóval találkoztam, aki így kormányozta közösségét egyházi fennhatóság alá, és hálás az új környezetért. Ismerek olyan, szintén hívő embereket, akik szociális közfeladatokat ellátó nem egyházi intézményt működtetnek, és alig jutnak állami forráshoz. Ez a helyzet joggal veti fel az igazságosság kérdését. Mindez megosztottságot és indulatokat szül azokban, akikre nem mosolyog rá az állam. Hosszú távon ez időzített bomba, amely erős egyházellenességbe torkollhat, és esetleges kormányváltás után az inga az ellenkező irányba lendülhet. Itt is igaz az egyházi tanítás, hogy a békét legjobban az igazságossággal lehet szolgálni.
Kritikák a katolikus társadalmi tanítás alapján
A politikusok gyakran utalnak a kereszténységre – de mi a kereszténység tanítása a társadalomról? Azt hiszem, a fiatalok jogosan jegyzik meg, hogy egyházaink ritkán szólalnak meg társadalmi kérdésekben, és akkor is inkább a kormányzatot támogató módon teszik. Persze nehéz bármit mondani anélkül, hogy azt valamelyik politikai erő ne használja fel puskaporként az ellenfelével szemben, mégis vannak kérdések, amelyekben az egyház erkölcsi iránymutatása segítség volna az egészségesebb társadalom felé vezető úton.
Ilyen például a közbeszéd állapota. Évek óta háborús retorikában élünk, állandóan új ellenségképek tűnnek fel. Mintha csak a velünk vagy ellenünk logikájában lehetne gondolkodni. Ez az egybites gondolkodás éppúgy jellemző a kormányra, mint az ellenzékre és a támogatóik jó részére. Visszaszorulóban vannak a párbeszéd terei, a másik személyének lejáratása, a karaktergyilkolás lett általános. Az egyet nem értőből ellenség lett. Mindez nemcsak a politikusokat érinti, hanem bárkit, aki kritikus véleményt mer megfogalmazni.
Gondolhatunk például Hodász Andrásra, aki fiatalok tízezreit volt képes megszólítani a katolikus ortodoxiát képviselő üzeneteivel. De elég volt néhány politikai tartalmú megnyilvánulása, melyek után a kormányközeli média valósággal szétszedte.
Persze nem csak emiatt adta fel a papi szolgálatot, de nyilván ez is hozzájárult a kríziséhez. Hol van itt az alapvető tisztelet a másik mint ember vagy mint katolikus pap iránt? De miért is csodálkozunk ezen, amikor a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusig Ferenc pápát sem kímélte a sajtó azon része, amely egyébként magát a kereszténység védőjeként tartja számon? Nem arról van szó, hogy ne lehetne kritizálni egy papot vagy akár a pápa valamely megnyilatkozását, de személyének lejáratása odáig fajult, hogy „keresztényellenes”, „ellenpápa” és hasonló jelzőket aggattak rá. Hallottunk-e hivatalos katolikus hangot, mely szóvá tette volna a közbeszéd ilyetén állapotát, és kiállt volna Ferenc pápa mellett?
Végül, mintha nemcsak a vármegyék és főispánok tértek volna vissza, hanem az uram-bátyám világ is, amikor bizonyos dolgokat csak kapcsolatokon keresztül lehet elintézni. Ismét tapasztalható a félelem sokakban, hogy politikai véleményük miatt majd megütik a bokájukat, vagy elesnek valamilyen támogatástól. A jobboldali sajtóban jogosan kritizálják a nyugati politikai korrektség gyakorlatát vagy az amerikai woke ideológia veszélyeit, de más téren, más kérdésekben mintha hasonló jelenségek uralkodnának nálunk is.
A hallgatás okai
Mi, egyháziak miért hallgatunk ezekről a kérdésekről? Egyrészt a nyilvánvaló értékek miatt, amelyekről már írtam. Sok egyházi ember pedig azért nem fogalmaz meg kritikát, mert nem szeretne muníciót adni az ellenzéknek, és hozzájárulni egy olyan politikai fordulathoz, ami esetleg a mostaninál is nagyobb problémákhoz vezetne. Ahogy a jelenlegi ellenzéket elnézem, ez a félelem nem alaptalan. A látványos visszafogottságnak emellett strukturális okai is vannak. Ma az államtól való egyházi függés sokkal erősebb, mint korábban. A kiterjedt intézményhálózat jelentős kormányzati támogatás nélkül nem fenntartható. Sok múlik a politikai szereplők jóindulatán is, a normatív támogatásokon túl viszont a felújítások, extra támogatások átláthatatlanok és kiszámíthatatlanok.
Talán mi, egyháziak is félelmet érzünk, hogy ha kimondanánk, amit látunk, és amit egymás között azért ki is mondunk, akkor lefagy majd az állami arcról a mosoly, és véletlenül pont a mi intézményünkhöz nem érkezik meg időben a felújításhoz szükséges pénz.
Vagy úgy járunk, mint Ferenc pápa 2021 előtt. Ha róla lehetett olyanokat írni, amiket fent említettünk, akkor melyik pap vagy püspök érezheti magát biztonságban, ha kritikus véleményt fogalmaz meg?
Az őszinte beszéd szükségessége
Pedig a fenti kérdésekről nyíltan kellene beszélni, és az egyház társadalmi tanítása alapján irányokat lehetne megfogalmazni, amelyek bizony részben kritikusak a jelenlegi valósággal. Hosszabb távon az államnak is érdeke lenne, hogy az egyháziak ki merjék mondani, amit a közéletben problémának látnak, mert az elfedett bajok beteggé tesznek bennünket. Az egyház hitelessége és evangelizációs küldetése miatt is fontos lenne, hogy indulatok és részrehajlás nélkül hangot adjuk a társadalom állapotát, a közjót érintő kérdéseknek, felülemelkedve a napi politikai csatákon. A nem hívő emberek jobban éreznék, hogy valóban katolikusok vagyunk – nemcsak a saját érdekeink vezérelnek, hanem minden ember egyetemes java.
Merre tovább?
A magunk részéről őszinte szembenézésre van szükség a valós helyzetünkkel. Mi a jövőképünk? Mit kezdünk az egyre égetőbb paphiánnyal? Hogyan lesznek hivatások? Miképp szólítsuk meg a fiatalokat? Hogyan tudunk a legszegényebbek mellé állni? Hogyan kellene jobban képezni papjainkat, munkatársainkat? Mit tehetünk a kiégés ellen? Hogyan mélyíthető el a lelki életünk? Hogyan lehetne fejleszteni a közösségeinket? Vissza kellene találni benső forrásainkhoz – az élő Istenhez és a bennünk lakó Lelkéhez. Jobban kellene törekednünk meghallgatni egymást, és Istenre figyelni. Tulajdonképpen erről szól a szinódusi út, amire Ferenc pápa hív minket, és ami idehaza sajnos kevés visszhangot kapott. Talán mert nem értünk rá, mert vártuk a tetőfedőt…
Jó lenne őszintén kimondani, hogy az állam részéről mi az, ami tényleg segít nekünk, és mi nem. Önmérsékletre is szükségünk volna, mert bár hazánk keresztény hagyományú ország, a keresztények ma kisebbség – ennek megfelelően az erőforrások elosztásában mi is felhívhatnánk a figyelmet arra, hogy másoknak is jusson. Az államnak is önmérsékletre volna szüksége, jobban figyelni arra, hogy az egyházaknak mire van valójában szükségük, és jobban támogatni minden más alulról jövő kezdeményezést is.
Kiegyensúlyozottabb, átláthatóbb, kiszámíthatóbb – végső soron igazságosabb támogatási rendszerre volna szükség, amely még a látszatát is kerüli annak, hogy önkényes adományozás zajlik, amelyért cserébe politikai elvárásokat támasztanak.
Ma az állami, kormányzati szereplők jó része, egyes helyeken talán többsége maga is keresztény, sokan éppen a mi iskoláink növendékei voltak. Ezért nem pusztán az állam és az egyház a két szereplő, hanem azok a világi keresztények, akik jelenleg a politikai hatalmat gyakorolják, valamint a többi keresztény: lelkipásztorok és világi hívek, akik kívül állnak a politika világán – vagy ha politizálnak, akkor ellenzékben teszik.
Ebben a helyzetben várjuk Ferenc pápát, Szent Péter utódát. Bízhatunk abban, hogy az Úr használni tudja a szolgáját, és előre vezető utat mutat a magyar egyháznak és társadalomnak. Ő arról a Jézusról jön tanúságot tenni, aki azt hirdette: „Térjetek meg és higgyetek az evangéliumban!”
Mindnyájunknak fel van adva a lecke.
Koronkai Zoltán SJ
Kedves Testvéreim!
Utolsó kommentek