Jezsuita bloggerek

Nemrégiben történt, hogy a rendi elöljáróim elérkezettnek látták a pillanatot, hogy engedélyt adjanak a jezsuitáknál szokásos úgynevezett „harmadik próbaév” (tertiatus) elvégzésére. Ez azt jelenti, hogy – miután már egy kicsit (sőt nagyon is… :) beledolgoztam magam egy munkába – újra kivonnak a forgalomból, és fél usque egy évre felszabadítanak arra, hogy kizárólag lelki dolgokkal foglalkozhassam. A program hasonlít a novíciátushoz (ami ekkor már általában 10-15 év távolságra van); ez a „harmadik” a két noviciátusi „próbaév” után. Egyébként program általában egy 8-12 jezsuitából álló csoportban zajlik, jelenleg a világon legalább 15 helyszínen, egy-egy avatott, a rendi hagyományokat és a rendi spiritualitást jól ismerő idősebb atya (a „terciás mester”) vezetése mellett. Az ő szárnyai alatt újra olvassuk az alapvető rendi dokumentumokat, szociális projektekben veszünk részt, valamint újra elvégezzük a 30 napos lelkigyakorlatot; egyszóval igyekszünk élővé tenni, felmelegíteni az elmúlt évek mindennapi rutinjába belefáradt, a lelkipásztori/tudományos stb. élet küzdelmeiben megkérgesedett szerzetesi szíveinket. Az „élő szív” bibliai metaforája nagyon beszédes: a „harmadik probaévet” a rendi hagyomány a „szív iskolájának” nevezi. Ilyenkor gyakran az is előfordul, hogy a jezsuitát még egy újabb kultúrába is belemerítik, még egy nyelvet megtaníttatnak vele. Nálam is így történt: a „terciám” színhelye Kuba lett.

Tudok egy nagyon idős és nagyon derék lengyel jezsuitáról, aki a ’60-as években titokban Magyarországon végezte el a filozófiai és teológiai tanulmányait. Rendi körökben azóta is tréfálkozva meséli, hogy két idegen nyelvet beszél magas szinten, ám a nemzetközi tudományosságban mindkettő tökéletesen haszontalan: a latin és a magyar. Mi tagadás, kicsit kesernyés humor ez egy magyar fülének... Lássuk most, mi igaz belőle.

Mármint házasságkötés előtt vagy után? Persze, hisz mi másra is gondolhattunk volna… ;) Szexualitás, egy örökké visszatérő kérdés és szerintem nincs olyan ember az Egyház környezetében, aki valamilyen módon ne találkozott volna ezzel a sokat vitatott témával. Nem csoda, hiszen ez egyszerűen hozzá tartozik az emberi mivoltunkhoz, mint sok jó dolog, melyeket – első pillantásra úgy tűnhet – az Egyház elég erősen lekorlátoz egy keresztény, hívő ember éltében. „Egyáltalán mi köze az Egyháznak, hogy az embereknek milyen a magánéletük? És manapság már mindegy is, hogy várok-e a házasságig vagy nem” – hallhatjuk sokszor. Igen, ez egy égető kérdés, főleg a fiataloknál; gimnazistáknál és egyetemistáknál, akik fiziológiailag épp eme szép, emberi képességünk csúcsán vannak. …nem ennyire cirádásan megfogalmazva; hogy a másikat ágyba vigyék.

Esett már szó ezen a blogon arról a nehéz kérdésről, hogy hogyan értelmezzük a lelki életben meglévő fokozatosságot. Mivel a témának nagy gyakorlati jelentősége van mind a lelkivezetésben, mind pedig a lelkipásztorkodás számos más területén, most újra nekiveselkedem az alapgondolat kifejtésének – bármennyi félreértésre adhat is okot…

Mit jelent megbocsájtani? Mit jelent újra igent mondani arra az emberre, aki valamivel megbántott, aki valami olyasmit tett, ami megbocsájtás nélkül örökké vérző seb maradhat? Bevallom, ez mindig is nehéz kérdés volt számomra. Megbocsájtás… Talán amiatt is nehezebb ehhez a témához hozzányúlnom, mert eddig – hála Istennek – nem igen történtek velem olyan dolgok, melyek fenekestül felforgatták volna az életemet csak arra várva, hogy mikor bocsájtok meg. Ezt máig nagy kegyelemnek élem meg. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem voltak kisebb „esetek”, mikor mások vagy az én részemről komolyan megfogalmazott bocsánatkérések hangzottak el. De ezek az apróbb viharok az életben igazából teljesen megszokottak. Egy szó, mint száz; az utóbbi időben olyan sokszor találkoztam a megbocsájtással, mint témával, hogy ha nem is tollat, de azért klaviatúrát kellett ragadnom. J Amiről írni szeretnék az inkább egy lelki folyamat lenne. Egy lelki folyamat és egy izgalmas gondolat, mely hónapok észrevétlen munkájának az ajándéka. Nem dogmatikai kérdéseket szeretnék feszegetni és a megbocsájtás pszichológiai megközelítésébe is csak egy csipetnyit kóstolnék bele, mert nem vagyok pszichológus. De miért is volt számomra észrevétlen ez a munka? Egyáltalán nem volt tudatos célkitűzés a részemről, hogy most jobban meg szeretnék valamit érteni. És az imáim során is olyan különböző területekre keveredtem az elmúlt időszak alatt, hogy lehetetlennek tartottam, hogy bármiféle kapcsolat lenne ezek között a területek között. Igazából, nem is gondoltam erre... Végül hónapok után megszületett egy teljesen új felismerés, két szónak egy fantasztikusan izgalmas kapcsolata: önzetlen megbocsájtás.

Hallottatok már Pió atyáról? Ő egy szentéletű olasz kapuccinus szerzetes, akit 2002-ben emelt oltára (vagyis avatott szentté) a katolikus egyház. Fantasztikus személyiség, hihetetlen kisugárzással – ez már abból is nyilvánvaló, hogy máig is milyen eleven tisztelete él Olaszország szerte! Részben talán azért is, mert sokan ma is élnek azok közül, akik ismerték és világosan emlékeznek vele kapcsolatos személyes eseményekre. A minap egy papi-baráti társaságban együtt reggeliztünk (egy belga, egy kubai, egy svájci és egy magyar jezsuita :-), és rá terelődött a szó. Történeteket meséltek, amiből hármat gyorsan meg is osztok veletek.

Alább egy kissé elvont érvelés következik – türelemre lesz szükség. José Casanova spanyol-amerikai szociológus nyomán arról készülök írni, hogy vajon száműzhető-e a közéletből a vallás és az arról való diskurzus; kívánatos (és lehetséges)-e (egyáltalán) egy radikálisan szekuláris állam, és érvényben van-e még a felvilágosodás (s ha igen, milyen értelemben). Kellemes fejtörést, s e nehéz téma felelős (és imádságos) megfontolását kívánom!

Gondolkoztál már azon, hogy amire érdemes rátenned az életedet? Ha a halálos ágyadon visszanéznél az egészre, vajon mitől látnád értelmesnek? Nekem úgy tűnik, az emberek nagy része egyáltalán nem teszi fel ezeket a kérdéseket. Sokak „érdeklődési területén” egyszerűen „kívül esik”, hogy ilyesmin „filózzanak”. Ez persze nem azt jelenti, hogy titkon őket is meg ne legyintené olykor a kérdés: miért élek? Alkalmasint talán kapnának is az alkalmon, ha egyszer nyugodt körülmények között átgondolhatnák a kérdést...

„...kincseiből régit és újat hoz elő.” (Mt 13,51)

Ezen írás előző részében – Gerald O’Collins nyomán – három szempontot soroltunk fel annak bizonyítására, hogy Ferenc pápa tanítása összhangban áll az egyházi hagyományokkal és kreatív módon továbbfejleszti a II. Vatikáni zsinat tanítását. Az eddig felsorolt szempontokat (1. Krisztus a középpontban; 2. Felhívás a bűnbánattartásra; 3. Kollegialitás) az alábbiakban öt további témával egészítem ki (4. Béke és igazságosság; 5. Családi élet; 6. Tanulni a „velünk zarándoklóktól”; 7. A zsidóság nem „idegen vallás”; 8. A szépség útja).

Nem mesélek szaftos történeteket. Azért sem! Ha rajtam múlik, ezen a blogon nem lesz szó olyan esetekről, hogy hogyan éltek vissza bizonyos papok a lelki tekintélyükkel, helyzetükkel mások kárára. Pedig igazán elterrentő (sőt gyomorforgató) esetekről tudok – lehetne rajtuk csámcsogni… Viszont nem szeretnék ilyesmit terjeszteni, mert nem szolgálna senki épülésére. (Az egyetlen pozitív hozadékát pedig már úgyis tudjuk: hogy tudnillik mindenkivel vigyázni kell, az egyházi státusz sem garancia…) Inkább arra érzek indítást, hogy – férfi- és paptársaim nevében – ünnepélyesen bocsánatot kérjek az egyháziak által elkövetett szexuális visszaélésekért. Hadd meséljek azonban most valami ritkábban hallhatót – saját élményből… Mert hogy az is megesik ám, hogy nem egy pap próbál másokat elcsábítani, hanem őt próbálják meg mások. Érdekelnek titeket az ilyen történetek? ;) Mert velem bizony ilyesmi is megesett. Na jó, elmesélem…