Jezsuita bloggerek

Ha közelebbről megvizsgáljuk Loyolai Szent Ignác, a Jézus Társaság alapítójának viselkedését, meglepő és olykor egészen ijesztő viselkedésformákkal találkozhatunk. Egy szent ember, egy rendalapító és mégis fellelhetők a rá vonatkozó visszaemlékezésekben olyan reakciók vagy olyan kérések az engedelmességre hivatkozva, melyek józan paraszti ésszel kissé elvetemültnek tűnhetnek. Mikor elkezdtem Ignác atyánkkal ismerkedni, bennem is felmerült egy egyszerű, de azért sokat mondó és számomra sokkoló kérdés: Ez az ember egyáltalán normális volt? Igen ez így történt, de most már nagy bátorsággal ki merem mondani, hogy Szent Ignác nem csak misztikus, de teljesen normális és talpra esett ember is volt. Bár a gondolkodásmódja olykor azért tényleg szokatlanként hatott. Ahhoz pedig, hogy jobban megértsük őt, milyen alapmotivációk mozgatták a viselkedését, elkerülhetetlen lesz számunkra, hogy fejest ugorjunk a Szent Ignác-i irodalomba, ezen belül is a sokat emlegetett Lelkigyakorlatos könyvbe.

„Ha a szíved kószál és szenved, / vidd vissza óvatosan a helyére, / és helyezd gyengéden a te Istened jelenlétébe. / És ha soha semmi mást nem csináltál egész életedben, / csak a szívedet hoztad vissza / s helyezted ismét Isten jelenlétébe, / – bár az újra meg újra elszaladt, miután visszahoztad –, / akkor már nem éltél hiába, akkor az életed beteljesedett. (Szalézi Szent Ferenc)

„Ma a legjobb imádság? Ha nem könyörögsz, kérlelsz, de azonosulsz Azzal, aki előtt letérdelsz.” (Angelus Silesius)

A közelmúltban jelent meg egy írás a „Katolikus Válaszon”, amely több jezsuitát marasztal el, mint „szentségtörő gyakorlat” támogatóit, ők a „magyar kaszperisták”. http://katolikusvalasz.blog.hu/2017/09/19/magyar_kasperistak De mit is javasolt Walter Kasper bíboros?

Ismerek egy atyát, aki szentség hírében áll. Mindenki így tartja számon, aki csak ismeri. Nagyjából egész életében plébánosként dolgozott, körülbelül negyven évig Budapest egyik legszegényebb (bár újabban rohamosan fejlődő) negyedében, közel ahhoz, ahol Teréz anya nővérei is házat alapítottak. Mindenkin segített, akivel csak kapcsolatba került. Elképesztően egyszerű körülmények között élt, a plébániája bezzeg annál inkább virágzott! Akárki csak látta, érzékelte, hogy Élet árad belőle! A „vonzáskörzetébe” a legkülönbözőbb emberek tartoztak bele: gyerekek és felnőttek, hajléktalanok és értelmiségiek, szerzetesek és családosok, papok és püspökök (egy bíboros is :). Már nagyon öreg, de még mindig sokan járnak hozzá.

A helyről

Új-Delhi. A rendház (Vidyajoti Jezsuita Kollégium), ahol élünk, az utcai körülményekhez képest rendezett, jól struktúrált, ahogyan Árpival gyűjtöttök a benyomásainkat, arra jutottunk, hogy az otthoniaknak talán úgy lehet a legkönnyebb elképzelni, ha felidézünk egy kissé elhagyatott, de jól megépített SZOT/úttörő üdülőt Zánkán, amihez egzotikus kert is tartozik (szép fákkal, virágokkal) és állatokkal (páva, csíkosmókus, majom és számtalan madár is látogatja a kertet, de óriás hangyák és csótányok is előfordulnak és a szúnyogok se maradnak el). Mivel a közösség állandó létszáma hetven-nyolcvan fő, ezért a kápolnának, az ebédlőnek és a rekreációs helyiségnek jó száz fős a befogadó kapacitása. Mindenkinek külön szobája van, néhány saját mosdóval. Három kisebb teremben (a számítógép szobában és két „tiszti szobában”= staff room), illetve néhány idősebb atyánál, akik a tető alatt laknak, légkondi is működik. Nagy hőség idején bárki lejöhet aludni ezekbe a szobákba. A legtöbben a tetőn mosnak, kézzel. Az egyetlen mosógépet az atyák és a gyengélkedők/vendégek használhatják. A tetőről szétnézve olyan érzésünk lehet, mintha egy dzsungelben kinőtt volna néhány ház sasok és varjak állandó felügyelete alatt.

Iskolába a diák tanulni jár, de nem csak a diákok tanulnak, formálódnak, hanem a nevelőik is. Júniusban befejeződött iskolalelkészi szolgálatom Miskolcon, ami két évet tartott. Szeretnék megosztani veletek néhány személyes tapasztalatot, formálódást, ami bennem végbement ez idő alatt, amire nem is számítottam a kezdetkor.

Hibázásokból megérteni a lényeget, avagy a bénázásaim elsegíthetnek-e egy békésebb élethez önmagammal
Ez a történet csupán egy abból a sokból, amiket már átéltem figyelmetlenségemnek köszönhetően. Mégis újra es újra gazdagítottak.

Lélekben már itthon voltam Magyarországon. Megbeszéltem a családommal, hogy egy kisbusszal feljönnek Pestre, felvesznek, es együtt pihenünk 3 napot egy Eger melletti kis faluban, ahol a lakosok 80 százalékának a vezetékneve egyben a helység neve is, immár évszázadok óta. Június vége volt. Éppen csak befejeztem a vizsgaidőszakot Rómában, a Gergely Egyetemen. Közben pedig már egy októberi jezsuita találkozóra foglaltam le repülőjegyeket. Éreztem, hogy elfáradtam, de ez a fáradtsag, a jól végzett munka fáradtsága volt. Örömöt, és békét adott.

A felszabadítás teológiája kapcsán sok szó esik a mozgalom és az egyházi tanítóhivatal kapcsolatáról. Ebben az összefüggésben fontos jeleznem, hogy ez a viszony az utóbbi évtizedekben jelentős átalakuláson esett át. A hivatalos katolikus egyházi tanítás a felszabadítás teológiája megítélését illetően két, egymástól jól megkülönböztethető szakaszra bontható. Eleinte a mozgalomra a Tanítóhivatal éles visszautasítással reagált (1); a második szakaszban azonban – részben maga az irányzat átalakulásának köszönhetően – a pozitív értékelés, legalábbis az mozgalom főbb törekvéseire vonatkozóan, fokozatosan egyre nagyobb teret nyert a tanítóhivatali megnyilvánulásokban. Ennek alapján joggal feltételezhetjük, hogy az irányzat elindult a katolikus tanítás egészébe történő integrálódás útján (2).

Kevéssel Hugo Chávez venezuelai elnök halálhírének bejelentése után fültanúja voltam egy magánbeszélgetésnek, amely egy dél amerikai jezsuita és egy európai rendtársa között zajlott le. Az európai szerzetes már-már arroganciával felérő magabiztossággal fejtegette véleményét a volt államfő vitatott érdemeiről, anélkül persze, hogy akár csak megkérdezte volna beszélgetőpartnere véleményét, figyelembe vette volna szempontjait és érzelmeit. Számára egyetlen pillanatig sem volt kétséges, hogy csupán egy populista népvezér tűnt el a politikai porondról: olyan ember, aki diktatórikus eszközökkel vezette az országát, szalonképtelenül viselkedett a nyugati demokráciák vezetőinek gyűlésein és az utolsó leheletéig ragaszkodott saját politikai hatalmához.

A mondanivaló szemléletéséhez egy kicsit távolabbról kell kezdenem. Nemrégiben történt, hogy egy fontos liturgikus eseményre voltam hivatalos, amit az egyik nagyobb templomban tartottak. A mise előtt vagy huszadmagammal – mi, a koncelebráló papok – a sekrestyében öltözködtünk. Én már fel is vettem a koncelebránsoknak kikészített egyforma miseruhák közül egyet és békésen álldogálva várva a szertartás kezdetét. Ekkor derült fény arra, hogy az egyik atyának, nem jutott miseruha. A dolgon önmagában nem lehetett csodálkozni, hiszen kissé késve érkezett, a koncelebrálni pedig – úgy tűnik – a vártnál többen összefutottunk. A dolog pikantériája azonban, hogy az illető tekintélyesebb egyházi méltóságnak számított, ráadásul valami különleges liturgikus szerepe is volt abban a misében. A plébános atya persze mindjárt észrevette a diplomáciai malőrt (valamint az esemény előkészítése terén történt mulasztást...) és hamar próbálta is orvosolni: gyors pillantással felmérte a jelenlévőket, majd kisvártatva hozzám fordult, és udvariasan megkért, hogy adjam át a rajtam lévő miseruhát. A plébános atya jól választott: a kérését vonakodás nélkül, készséggel teljesítettem. A szertartás a tervezett fényes külsőségek között zavartalanul lezajlott. Bennem sem maradt a pillanatnyi megszégyenülés emlékén túl semmilyen negatív nyoma az eseménynek; még örültem is, hogy a plébános annyi ember közül engem választott ki erre az apró lemondással (sőt, akár úgy is mondhatnám „megaláztatással”) járó feladatra.