Jezsuita bloggerek

A jó cselekedetekre vonatkozóan Jézus Krisztus üzenete eléggé egyértelmű. Az evangélium nem hagy kétséget afelől, hogy igazán jó tettnek valójában az számít, ami önző indítékok nélkül, azaz lényegében ingyenesen történik (Lk 14, 12-14). A viszonzás, az ellenszolgáltatás és jutalom reményében tett jócselekedet – bár hogy úgy mondjam „tárgyilag” helyes – vallási szempontból nem sokat ér, hiszen a reciprocitás vágya tönkreteszi a szeretet minőségét. Egyszerűen szólva: voltaképpen mindig úgy kellene jót cselekednünk, hogy nem várunk érte viszonzást.

Az imádság minden vallás szerves része, és az emberiség vallásos hagyománya hihetetlen gazdag az ima formáit tekintve. Egy-egy valláson belül is sokféle imaút létezik. Vajon a keresztény hagyományban milyen fő jellemzői vannak az imádságnak, ami különböző intenzitással, de valahogy mégis minden hiteles keresztény ima utat jellemez? Mit találunk az ignáci hagyományban erről?

Egy jezsuita barátom mesélte nemrég, hogy van egy kedves barátnője, egy olasz lány, aki Londonban él. Nem embernek való élet az (infra-humano) – azt mondja. Persze – mind minden normális olasznak (s ezzel talán nincsenek is egyedül) – neki is leginkább az emberi kapcsolatok hiányoznak ott a csatornán túl. Azt meséli, hogy a körülötte élők mind iszonyúan sokat dolgoznak, a hétvégén pedig mindenki rengeteget iszik. Egészen a lerészegedésig. „Mert inni, azt szabad ugye” – teszi hozzá szimpatikusan a jezsuita barátom –, „én is ittam időnként hétvégenként, egyetemistaként, még a rendbe lépésem előtt” – mérnökként lépett be az istenadta. :-) „De az alkoholnak arra kell szolgálnia, hogy könnyebben és élvezetesebben tudjunk egymással beszélgetni!” 

Egy korábbi bejegyzésben már nekilendültem, hogy válaszoljak néhány bírálómnak. Talán nem is annyira a személyes hiúság hajtott (bár biztos abból is van bennem egy adag...), még csak nem is a „mundér becsülete” mentésének szándéka (bár az sem egészen közömbös a számomra...). Hogy mi tüzelt akkor? Talán elsősorban az „ügy” iránti szenvedély és elkötelezettség. Mi tagadás, nem szeretem, ha Ferenc pápa teológiáját rossz színben tűntetik fel! Ennek érdekében hajandó vagyok akár vitatkozni is (nem mintha mindenben osztanám a pápa nézeteit – ehhez nem kell mindenben osztani! Az elődjét is védtem és az utódját is védeni fogom). Végül is katolikus vagyok...

A „Katolikus válasz” elnevezésű internetes felületen egy névtelen és egy aláírt cikkben azzal vádoltak meg négy papot – köztük engem is – hogy „szentségtörő gyakorlatot” népszerűsítünk Magyarországon. Többen is biztattak, hogy írjak valamit válaszképpen; nem is feltétlenül a magam védelmében (bár az sem felesleges), hanem az ügy érdekében. Hiszen manapság sokan ilyen fórumok (blogok) alapján tájékozódnak, mert nincs idejük és lehetőségük a körültekintő tájékozódásra. Ezért elhatároztam, hogy – a szerzők iránt nagy tisztelettel – ezúton reagálok a felvetéseikre.

A napokban fejeztem be Szőnyi Szilárd Föltámadott a Gender című könyvének olvasását. A könyv témái a női és férfi szerepek egy változó világban, feminizmus értékei és kritikája, család, szexualitás homoszexualitás és mindaz a csomó kérdés, ami e lényeges témák körül felmerül, és amely kérdések olykor szenvedélyes vitákat váltanak ki eltérő világlátású emberek között. A szerző egy világosan katolikus, magát konzervatívnak, „érték megőrzőnek” valló világkép talaján áll és így közelíti meg ezeket az összetett kérdéseket. Célja világos „igyekezzünk a következő nemzedékben elültetni a kiegyensúlyozott párkapcsolatra, a boldog családi élet – úgy is mint az egészséges társadalom legjobb táptalaja – megélésére való képességnek legalább az írmagját.” Az alcímben is benne van „családbarát megfontolások a nemek forradalmáról.” Valóban a könyvet áthatja család, mint férfi és nő szövetségén és a gyermekek elfogadásán alapuló kapcsolat alapértéke, ezt kívánja kiemelni, megerősíteni, és védelmezni. Mindezt teszi úgy, hogy nem a nosztalgiában él, nem pusztán régmúlt évszázadok sohasem volt ideáljait eleveníti fel. Az érték védelmében ugyanakkor kritikus is tud lenni, és szókimondó módon megnevezi azokat az ideológiai, vagy társadalmi áramlatokat, amik napjainkban veszélyeztetik a családot. A világos és határozott kritikai hang ugyanakkor mégsem teszi bántóvá az írást mindazokkal szemben, akik más véleményt képviselnek ezekben a kérdésekben. Sőt, azt kell mondanom, hogy empátia érződik még a kritikájából is. Ügyel arra, hogy ne legyen sértő a kijelentéseivel, ne ítélkezzen mások felett. Tetszik a könyvben a szerző tájékozottsága is, sok mindennek alaposan utána járt, jó újságíró módjára – ami nagyban segít, hogy jobban megérhessük a társadalmunkban lezajlódó folyamatok hátterét. Amit nagyon értékelek még, azt úgy fogalmaznám, hogy a józan paraszti ész. Gondolkodik és gondolkodtat. Olykor csak kicsit tovább kell gondolni dolgokat, hogy mi mivel jár, minek mi a következménye hosszabb távon és látható, hogy nem voltak olyan hülyék az elődeink, akik a családot tartották – minden gyakorlati ambivalencia ellenére is az emberi társadalom legfontosabb alap sejtjének. Látva a nyugati világ társadalmainak elöregedését aligha lehet aktuálisabb a család értékének megerősítése. Végül, amit még kiemelnék a könyvből az a humor. Sokszor felnevettem az olvasás közben, pedig a téma egyáltalán nem vicces. Fura, hogy miképp lehet valami szórakoztató és egyszerre komoly és mély. De van ilyen: Föltámadott a Gender. Ajánlom figyelmetekbe.

Kisgyermekkorom óta nagyon szeretem a bárányokat. Igazából nem tudom miért, egyszerűen mindig is aranyosnak találtam őket. Kerekded, bundás, simogatható, szelíd jószágok. Emlékszem, 7 éves voltam, amikor kiutaztunk a családdal Erdélybe, hogy meglátogassuk a rokonokat és nem messze a szállástól minden reggel feltűnt egy juhnyáj. Fantasztikusan izgalmas élmény volt számomra. Ezt a rajongásomat szüleim is látták, azért kaptam tőlük egy plüssbárányt, ami a mai napig megvan. Bár szegényem azóta egy kicsit már megkopott és lefogyott. Bárányok… fehér, fekete, szürke, fű, pásztor és így tovább. Ezek a tipikus képek hamar az eszünkbe juthatnak velük kapcsolatban. A következő néhány sorban most róluk, egy pásztorról és a közöttünk kialakult mélybenyúló kapcsolatról szeretnék egy személyesebb megosztást szavakba önteni. Sokat gondolkoztam, nem lenne-e jobb, ha egy fiktív személynek tulajdonítanám a történetet, de végül úgy döntöttem, hogy maradok a teljes valóságnál…  : )

Meglehetősen nagy visszhangot váltott ki egy indiai rendtársunk Saju atya tánca és az oltárnál való jelenléte az egyik szeptemberi jezsuita nyolcas misén. Kommentelők sokasága fejezte ki véleményét tartalmilag és stílusban meglehetősen széles spektrumban pro és kontra. A kérdésben tekintélyes atyák is megszólaltak. Mi jezsuiták magunk is reflektáltunk az eseményre és a reakciókra.

Két hete kezdtem Rómában teológiát tanulni. Egy igazi istenélmény a tanulás, bekukucskálni az Úr szobájának kulcslyukán, akinek társául szegődtem, elmélyülni egy-egy témában, megtapasztalni, ahogy az Úr kinyitja azt a bizonyos ajtót, és figyelni, ahogy megmutat ezt meg azt, és így méginkább beleláthatok életének gazdagságába. Hagyni, hogy a világról alkotott képem formálódjon, felfedezve magamban a kíváncsiságot, ami többet meg szeretne érteni abból, ami körülötte zajlik. Teljesebben jelen lenni egy olyan világban, ami a maga kuszaságával néha értelmezhetetlenné válik, és figyelni, ahogy az Úr egy kis világosságot ad, hogy az abszurditás, a zavar, a lárma mögött fel tudjam fedezni az Ő munkálkodását, hallani tudjam a Lélek harmóniáját, felfedezve, hogy az Isten mégsem hagyta magára a Föld nevű bolygót.   

Több mint egy emberöltővel ezelőtt az angolszász országokban új szempontból kezdték nézni a testi és szellemi fogyatékosságot. Ennek a merőben új megközelítésnek fontos mérföldköve volt egy izgalmas és szuggesztív könyv: Nancy L. Eisland, The Disabled God [A fogyatékos Isten] című tanulmánya, amely 1994-ben jelent meg és vert annak idején jelentős érzelmi hullámokat – egyházi körökön kívül és belül egyaránt. Ha ma beleolvasunk, jó alkalmat szolgáltat, hogy röviden szemügyre vegyük a fogyatékossághoz való (személyes és “hivatalos”) viszonyunkat.