Jezsuita bloggerek

A zsinati egyház szerint egyre sürgetőbb, hogy a hívek közéleti kérdésekben is tájékozódjanak, „a Krisztustól kapott alapelvek fényét” vetítve a társadalmi-gazdasági-politikai valóságra. (GS 46) Ezt a célt akarta szolgálni a magyar püspökök Igazságosabb és testvériesebb világot! című körlevele, amely az egyház szociális tanításából merítve igyekezett meghatározni „az elemzés elveit, a helyzet értékelésének szempontjait és a cselekvés irányait” (Octagesima adveniens 4). A körlevélhez sokan hozzászóltak, nagy visszhangja volt még nem hívő körökben is.

Ezennel ünnepélyesen átnyújtok nektek egy meghívót. Meghívlak Benneteket Isten Országába! Nos, mit szóltok egy ilyen invitációhoz? Remélem, nem hangzik unalmasan… Persze-persze, értem én: először nyilván tudni akarjátok, hogy miről is van szó. Hová is szól voltaképpen a meghívás? Hol van egyáltalán ez az „istenország”? Merthogy – bár utazni általában ugyebár szeretünk – a térképen nem találni ilyen helymegnevezést, még a GPS sem segít…! Hogyan kezdjünk hát neki?

A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus felé haladva egyre többet foglalkozom olvasmányaimban az Eucharisztia titkával. Lelkinapok, lelkigyakorlatok során szívesen beszélek hitünknek e központi valóságáról. Vágyom arra, hogy megosszam azt, ami számomra is motiváló. A közeljövőben több középiskolásoknak szóló lelki napunk lesz, és olyan jó lenne közelebb hozni ezt a titkot hozzájuk. Persze ha az ember azt mondja a diákoknak, hogy az Eucharisztiáról lesz szó ezen a lelki napon, akkor nem a lelkesedés az, ami egyből kiül a kamaszok arcára, hanem valami fura csodálkozás, vagy éppen döbbenet: „Na ne! Mi? Egyáltalán mi ez a fura szó, hogy Eucharisztia? Ja hogy a mise? Hú, hát ez egyáltalán nem tűnik valami izgalmas dolognak, amitől lelkesedni lehetne. Olyan unalmas különben is. Épp elég végigülni, nem hogy még egész nap erről legyen szó. Mi köze van ennek az életünkhöz?”

Nehéz dolog egy olyan téma írásába belefogni, amelynek nincs kézzelfogható kezdete és nagy valószínűséggel nem is lesz egyértelmű vége. Találgatások a miértekről, statisztikák, megannyi hír, képek áradata az élőkről vagy a már megholtakról. Integráció, gettósodás, európai értékeket képviselő muzulmánok vagy éppen nemi erőszakot elkövető migránsok. Lehet még folytatni a listát, de ez a kérdéseket, amelyeket sokszor hallhatunk, nem fogja megváltoztatni: Kik ők, miért jönnek, és valójában mi az igazság velük kapcsolatban? – Az én válaszom: Nem tudom. Az okok, tények és következmények gordiuszi csomóját soha nem fogjuk tudni teljesen kigubancolni, mégis fontosnak tartom, hogy ne adjuk fel és amennyire lehet, próbálkozzunk megérteni mindazt, ami körülvesz minket. Ne meneküljünk el a valóságtól a saját, magunknak kreált igazságainkba!

Ma van Miki Szent Pál japán jezsuita vértanú és társainak ünnepe. http://www.katolikus.hu/szentek/0206.html

A jezsuita kalendáriumban hozzájuk kapcsolódóan ünnepelünk még számos további japán jezsuita vértanút, akiket a közelmúltban avattak boldoggá. Egyikük Péter Kasui Kibe.

Nemrégiben láthattuk Martin Scorseses Némaság című filmét, ami drámai módon beszéli el a XVII. századi jezsuita misszionáriusok történetét. Ugyanebben az időben élt P. Péter Kasui Kibe (1587-1639) jezsuita vértanú is, akit 2008-ban Nagaszakiban avatták boldoggá 187 más japán vértanúval együtt. Idén 400 éve, hogy elindult egy nagyon hosszú zarándokúton. Hova és miért?

Kétségtelenül létezik néhány olyan vers a szentírásban, amelyeknek nehéz megragadni a mai értelmét. Ez még az Újszövetség esetében is így van, habár itt relatíve kisebb időbeli távolság választ el bennünket, mai olvasókat a korabeli világtól (alig kétezer esztendő). (Nota bene: az Ószövetség egyes könyveinél ugyanez három és fél évezred!). Ezért óhatatlanul szükség van szövegmagyarázatra, egzegézisre. Nyilvánvalóan így áll a helyzet azzal a szakasszal, amelyben az apostol engedelmességre bíztatja a szolgákat uraik iránt. Mit kezdjünk mármost ezzel a buzdítással? Hogyan kell ezt érteni? És milyen mondanivalója lehet a mai ember számára?

Az ismeretlen világokkal való találkozás mindig rejtelmes dolog – és veszedelmes is, hiszen kulturális sokkal fenyeget. Még világosan emlékszem az esetre, amikor egyszer egy afrikai rendtárssal ismerkedve, az első kérdéseim egyikére, „Hány testvéred van?”, a fiatal jezsuita öntudatosan válaszolta: „37-en vagyunk.” Miután a meglepetéstől magamhoz tértem, lassacskán kiderült: hát persze, a testvérei édesapja négy feleségétől születtek… Lebilincselő volt számomra meghallgatni azokat a történeteket is, melyekben az ilyen körülmények között felnövők idilli gyerekkorról számoltak be: hiszen az úgynevezett „kiterjedt családokban” (extended families) nyilvánvalóan soha sincs hiány játszópajtásból – vagy éppen éber és óvó szemekkel vigyázó pótmamákból.

„A táncnak semmi köze sincs a szépséghez. Ha szép mozdulatsorokat akarnék kreálni, akkor marionettbábukat használnék, nem gyerekeket. A marionettek úgy tudnak repülni és suhanni, mint ahogy a gyerekek nem tudnak. Bonyolult rajzokat tudnak karcolni a levegőbe. De nem tudnak táncolni. Nincs lelkük. A lélek az, ami kecsességet ad a táncnak, a lélek követi a ritmust…” J.M. Coetzee „Jézus gyermekkora” című regényének szavaival próbálok belépni a tánc világába. Egy tánctánárnak, Aroyo úrnak szavai ezek, aki egy aggódó, de értetlenkedő szülő kérdéseire próbál válaszolni. Mi is a tánc? A válaszból is kisejlik, hogy nem könnyű ezt megragadni. Sőt, ha azt kérdezzük, hogy a tánc hogyan lehet jelen istenkapcsolatunkban, hogyan segíthet minket a dicsőítésben, az önmagunk szentélyébe való megérkezésben, az talán még nehezebb. Nem is akarok teljes választ adni, sokkal inkább ez egy meghívás akar lenni az együtt gondolkodásra, az önmagunkra való reflektálásra. Bevezetésképpen megosztom néhány tapasztalatomat, ami engem a tánchoz köt.

Létezik egy katolikus alapszó, amelyet manapság bizonyos egyházi körökben nem szívesen emlegetnek. Különösen azoknak esik nehezére a nyelvükre venni, akik – olykor akár torz, állítólagos „egyházhűségből” is – az egyházi hierarchia ellen agitálnak és ezzel szakadást szítanak a katolikus hívek között. Aki botrányt kelt és a pápa ellen lázít, aligha vindikálhatja magának a „katolikus” jelzőt, hiszen kiesik az igaz és egyházias hit koinóniájából, közösségéből. Merthogy erről van szó: a koinonia olyan téma, amelyet azonban nem csak az egyház peremére sodródott integristáknak érdemes megfontolniuk. Mindannyiunkra vonatkozik.

Ferenc pápa a béke 51. világnapjára (2018. január 1.) írt üzenetének középpontjában a „A migránsok és a menekültek: békét kereső nők és férfiak” –állnak. A menekültekkel kapcsolatos állásfoglalásai miatt nagyon erős kritikák érik a pápát szerte a világon és idehaza is, azzal vádolva őt, hogy ellensége a keresztény Európának, kollaborál a „muzulmán megszállókkal”, ösztönzi a tömeges migrációt és hasonlók. Magyarországon egyébként meglehetősen új az ilyen a vehemens pápakritika. A kommunista rendszer végén sem volt ilyen erős például a közismerten kommunista ellenes II. János Pál pápa hazai kritikája. Fura látni, hogy, mintha még a kommunisták is jobban tisztelték volna a katolikus egyház vezetőjét, mint a „kereszténység” egyes mai hazai védelmezői…