Nehéz dolog egy olyan téma írásába belefogni, amelynek nincs kézzelfogható kezdete és nagy valószínűséggel nem is lesz egyértelmű vége. Találgatások a miértekről, statisztikák, megannyi hír, képek áradata az élőkről vagy a már megholtakról. Integráció, gettósodás, európai értékeket képviselő muzulmánok vagy éppen nemi erőszakot elkövető migránsok. Lehet még folytatni a listát, de ez a kérdéseket, amelyeket sokszor hallhatunk, nem fogja megváltoztatni: Kik ők, miért jönnek, és valójában mi az igazság velük kapcsolatban? – Az én válaszom: Nem tudom. Az okok, tények és következmények gordiuszi csomóját soha nem fogjuk tudni teljesen kigubancolni, mégis fontosnak tartom, hogy ne adjuk fel és amennyire lehet, próbálkozzunk megérteni mindazt, ami körülvesz minket. Ne meneküljünk el a valóságtól a saját, magunknak kreált igazságainkba!
Három évvel ezelőtt, 2015-ben egy szokatlan jelenség tört be – úgy gondolom – mindenki életébe. Nem volt ez másképp velem sem. Olyannyira, hogy 2015 őszén megkértek, dolgozzak Fóton a KNK-s (Kísérő Nélküli Kiskorúak) menekült-migránsok mellett. Így született meg az első komoly és személyes tapasztalatom a szokatlan jelenség reális oldaláról. Később örömmel osztottam meg az ezzel kapcsolatos gondolataimat: Menekültválság – Avagy betűk és valóság. Végül két évvel ezelőtt, 2016-ban a jezsuita elöljárómtól kapott küldetésem keretében egy egészen új élethelyzetben találtam magamat. Vagy talán úgy is lehetne mondani, hogy egy egészen új országban: Németországban. Azóta itt élek és a menekültkérdés valósága a hétköznapjaim részévé vált. Az ismerőseim és rendtársaim közül sokan ezen a területen dolgoznak, és nekem is sok lehetőségem volt még közelebbről megismerkedni a helyzettel. Tavaly szűk négy hónapot töltöttem Berlinben, ahol egyik feladatomként a német menekültképzés rejtelmeibe próbáltam elmerülni. Érdekes volt számomra Berlinben, a „tűz közelében” belelátni a különböző folyamatokba. Mindemellett az elmúlt év során sokszor jártam Magyarországon és lehetőségem volt a menekültkérdés kapcsán az otthoni lelki hangulatba is belekóstolni. Sok-sok beszélgetés, meg persze kérdések, találkozások, történetek, jogszabályok és számok vezettek el végül ahhoz a gondolathoz, hogy ez a menekültválság inkább rólunk, európaiakról szól!
A következő sorokban Koronkai Zoltán rendtársam bejegyzésén fellelkesedve (Ferenc Pápa és a migráció) szeretnék néhány gondolatot és valóságdarabkát megosztani a témában. Néhány képet a válságról és saját magunkról, melyek talán segíthetnek, hogy a (német és) magyar kezek által mesterségesen gyártott, saját célokra használt valóságburkokból kicsit kitekintsünk és észrevegyük, hogy más is létezik azon kívül, mint amit mi elsőre gondolnánk!
Németország és Magyarország. Európán belül talán ez a két ország vált a menekültkérdés két, igen egyszerűen és ennek következményében szélsőséges módon definiált pólusának a zászlóshajójává: akarjuk őket – vagy nem akarjuk. Látszatra egyszerű a képlet, de vajon mi mozgathatja a felszín alatti szálakat, melyekről csak ritkán veszünk tudomást?
Afrika és a Közel-Kelet
Először talán legjobb lesz, ha egy kicsit kitekintünk térben és időben a határokon túlra. Mi az oka annak, hogy ezek az emberek Európába jönnek? Teljes képet leíró választ nem lehet adni erre kérdésre. Mégis jó, ha látjuk, hogy a Magyarországon a köztudatban elterjedt gazdagok által fizetett tudatos betelepítés gondolatának realitása talán csak egy csepp a tengerben. Esetleg még annyi sem. Az elsődleges kiváltó oka a keleti és afrikai népmozgásnak sokkal inkább az, hogy az elmúlt évtizedek alatt hatalmasat ugrott a lélekszáma ezeknek az országoknak (valahol 50 év alatt megnégyszereződött(!) a népesség), és ennek a népességnövekedésnek még koránt sincs vége. Viszont a gazdasági háttere a térségnek mind a mai napig elég bizonytalan lábakon áll, főleg, hogy több ország még most is a 19. századi európai gyarmatosítás legalizált vagy új formát öltött igáját húzza (pl. ásványkincsek kihasználása). Ehhez majd később még néhány gondolat. A nyugati demokrácia ráerőltetése a közel-keleti államokra és a Nyugat törekvése a keleti térség nyersanyagkészletének kihasználására több országban háborúhoz és a gazdaság hanyatlásához vezetett. A gazdasági és politikai okok mellett nem szabad megfeledkeznünk a globalizációról és a világhálóról sem, melyek következményeként az európai életszínvonal láthatóvá és látszólag karnyújtásnyi közelségbe került az alacsonyabb életszínvonalon élő emberek számára. És igen, a vallás is komoly szerepet játszik a mai társadalmi jelenségek hátterében. Az iszlám globalizációja, a kereszténység szekularizációja (milyen emberi értékeket tud Európa felmutatni a párbeszédben, melyek vonzóak lehetnek?) és persze a társadalmi vákuum: csak néhány gyorsan felvillantott pillanatkép, de már most látszik, hogy ez a kérdés sokkal összetettebb, mint azt sokszor gondoljuk. Az tény, hogy jönnek és közöttünk szeretnének élni. De vajon mi hogyan állunk ehhez hozzá és kivé-mivé formál minket a saját gondolkodásmódunk? Térjünk vissza Németországoz és Magyarországoz!
Németország
…az, aki mindenkit határtalanul befogad és mindenkit a keblére ölel? Ez bizony így erős sztereotípia. Az utóbbi bő 50 évben volt elég ideje ennek az országnak, hogy tapasztalatot gyűjtsön a migráció és menekültkérdés különböző aspektusairól. A második világháborút követő gazdasági fellendüléshez elengedhetetlen volt számukra a munkaerő, ezért a ’60-as évek környékén tudatosan telepítették be a külföldi munkaerőt, főleg törököket, akik nem voltak hajlandóak az integrációra és elkezdtek gettósodni. Mindemellett a bevándorlók betanítása is problémát okozott. A németek gyorsan szembesültek ezzel a problémával és befejezték a tudatos betelepítést. Aztán a Vasfüggöny leomlása után Németország újra a migráció célpontjává vált. A volt Szovjetunió területéről mindenhonnan érkeztek német származású bevándorlók. Ennek hatására a Bundestag komoly feltételekhez kötötte a menekültjogokat, melyek a ma napig az akkor lefektetett alapokon állnak.
Aztán a 2015-ös hullám megkavarta a kedélyeket és a látszatra jól működő német rendszer látszatra mindenkit tárt karokkal várt. Legalábbis a magyar sajtó így tálalta. A valóságban azonban ez másképp történt és történik. 2015-ben (11 hónap adata) 222 menekültszálló ellen elkövetett támadást jegyeztek be. Ezek nagy arányban gyújtogatások voltak és erősen feltételezhető, hogy nem a menekültek gyújtották fel a saját szállójukat például kívülről bedobált Molotov-koktélokkal. Az elmúlt években több tízezres nagyságban toloncolták ki a jogosulatlan bevándorlókat és a kérelmek elbírálásának a folyamatánál sem éppen úgy tűnik, hogy mindenkit be szeretnének fogadni. A 2017-es friss adatok szerint pedig komolyan visszaesett a menedék kérők száma az év során. A megosztottság könnyen fülön csíphető a németek között is. Valaki támogatja, valaki pedig kifejezetten ellene van a menekültek befogadásának, de az tény, hogy a németek komoly lépéseket tesznek a menekültek segítése kapcsán. Tisztában vannak azzal, hogy az emberek jönnek és sok helyen nem kapnának olyan segítséget, melyet ők tudnak nyújtani. Látják, hogy a többi ország gazdasága, főleg a menekülő utak mentén, nem bírná elviselni a menekültek okozta plusz terhelést. Így nem marad más: befogadják őket. De vajon ez a legjobb módja a segítségnek? Halat adunk vagy horgászni tanítunk?
Magyarország
Itthon más számokkal dolgozunk. Nagyon más számokkal... Azonban azt sem mondhatjuk, hogy senkit nem fogadunk be. Ehhez már csak plusz örömként teszem hozzá, hogy eddig még nem gyújtottunk fel egyetlen egy menekültszállót sem, ami a német zaklatásokkal összehasonlítva komoly úriemberségre utalhatna. Mi inkább egy másik utat választottunk... Azt, amink volt és egészen jól működött, törvényesen tettük tönkre. Viszont mielőtt itt is elmerülnénk a mai jelenségek bonyodalmaiban, hasznos lehet, ha a megértés céljából visszatekintünk a múltba, mit is hozunk magunkkal a magyar lelkünkben. Kölcsey szavai szívfájdítóan, mégis őszintén csengenek: „Bal sors akit régen tép […]”. Hiszen kaptunk eleget: a töröktől rabigát, az osztrákoktól Aradot, Trianontól az ország szétszabdalását, a németektől megszállást, az oroszoktól terrort… Mikor Európa a 19. században a nemzetállami lét ifjonckorát kezdte élni, mi még csak pólyásak voltunk és ha a két világháború közötti néhány évben volt is időnk a pólyát kinőni, soha nem volt olyan lehetőségünk a saját életünket élni, mint a nyugat-európai országoknak.
Ekkor köszöntött be a Rendszerváltás. Azóta, lassan 30 éve élvezzük a „saját szabadságunk” édes ízét. Azt az édes ízt, melyet sok nemzet a 20. században már teljesen termeszétesnek vehetett. Végül 2015-ben rádöbbentünk arra, hogy igen, ezt el is veszíthetjük újra. Elkezdtük félteni mind a Nyugattól, mind a bevándorlóktól azt, amink van. Elkezdtünk félni, hogy a „nagytestvér” majd megmondja mit is kell csinálnunk. Sajnos ezt a helyzetet már többször át kellett élnünk, mely oda vezetett, hogy a „nagytestvérek” kora óta egyfajta kollektív kisebbségi komplexusban szenvedünk. (Ez a jelenség Kelet-Európa többi országában is megtalálható.) Amíg a német nép a kollektív bűnösségében megélt visszatérő rémképek elől menekül, addig minket, a magyar népet, a kisebbségi komplexusunkból születő félelem űz. Ezt a félelmet pedig könnyen ki lehet használni vagy erősíteni (pl. a sajtó segítségével, stb.), hogy bezárkózzunk a saját magunknak bemesélt valóságba. Úgy gondolom, hogy az egy nép szégyenének számít, ha megengedi, hogy az olcsó félelem és gyűlölet uralkodjon el rajta, ami teljesen érthetetlen és embertelen viselkedésmódokhoz vezet. Az már csak a félelemspirál másik része, hogy a németek az egész Európára vonatkozó „ex chatedra” kijelentéseik mellett jellemző módon csekély érzékenységet mutatnak az ebből fakadó kelet-európai (egyben magyarországi) reakciók megértésének irányába. Nem is olyan régen már megéltük egyszer, hogy Németország diktált Kelet-Európában…
Elmenekülni a valóságtól a saját magunk kreálta igazságainkba? És van még valami, aminek nem szabad elkerülnie a figyelmünket. A globalizáció és világháló korában élünk, melynek megannyi előnyét élvezzük világszerte. Gazdasági, kulturális, társadalmi… előnyök. Nem beszélve arról, hogy egzotikusabbnál egzotikusabb külföldi konyhák tárháza közül lehet választani, ha éppen megéhezünk. Viszont ha élvezzük a pozitív hozadékait a sokat emlegetett határtalanságnak(!), akkor felelősséget kell vállalnunk és hordoznunk kell ennek a negatív következményeit is! Elmúlt a múltbéli nemzetállamok kora. Ez a vonat elment. Nem lehet bezárkózni magunkba, kizárva a többieket. A ma emberének a kora, amiben élünk nem engedi meg az általunk elképzelt elszigetelődést!
Európa
Akkor hogyan tovább? Ha egy kicsit előretekintünk, az eddig statisztikák szerint 2050-re (például) az afrikai népesség meg fog kétszereződni: plusz 1 milliárd fő. Ők mind élni akarnak majd valahol és amennyiben az adott országok formája és gazdasági háttere nem lesz képes a megfelelő életszínvonal biztosítására, addig nem lesz más választás, mint útra kelni és új otthont keresni. Az egyetlen járható útnak a gazdasági és etnikai problémák helybeli megoldása tűnik. De vajon Európának érdeke, hogy olyan gazdasági partnerekkel bástyázza körbe magát, melyeknek a támogatásával a saját életszínvonalát és értékminőségét kockáztatná? Aligha! A második világháborút követő Marshall-terv elvével ellentétben, az Európai Unió nem akarja gazdasági partnerként kezelni ezeket az országokat. Mindemellett a nyugat-európai országoknak jó bevételi forrás a fegyverkereskedelem is. És hol lehet jobban fegyvert eladni, ha nem ott ahol háború van… Így már egészen jól látható, hogy az, amit mi Európában menekültválságnak nevezünk; a befogadás országra és főre lebontott számainak ide-oda tologatása, a félelem és a gyűlölet generálása, stb., nos, mindez inkább rólunk szól!
Személyes gondolatok
Sokszor el szoktam gondolkozni azon, hogy magyarként, római katolikusként, jezsuitaként mit is kéne tennem ebben a hangzavarban. A háttérben mozgó folyamatok mellett csak apró árnyéknak tűnhet mindaz, amit tehetek. Megannyi belső harcot kellett megvívnom a gondolataim, érzéseim, érvek, ellenérvek között és előfordult, hogy nem találtam válaszra. Megannyi személyes kapcsolat és történet mellett, ahol megismerhettem olyan fiatalokat, például akinek szemük láttára végezték ki a családjukat és nem volt más választásuk: jönniük kellett, láthattam Berlinben a 2016-as decemberi terrortámadás „még meleg”, szívszorító nyomait. Morális kérdések tucatjai vezettek oda, hogy saját magamat is meg kellett kérdőjeleznem a munkám során. Egy következő lépés volt, amikor ráeszméltem arra, hogy az integráció voltaképpen lehetetlen vállalkozás, mármint a maga populista értelmében. Soha nem tudunk majd németeket, franciákat, magyarokat csinálni a betelepülőkből. (Bár remélem, hogy nem is ez a cél.) És többször elfogott az ellenszenv, amikor valami szokatlant tapasztaltam a keleti kultúrvilágból (már csak a keletiek mozgásvilága és temperamentuma is nagyon idegen az európai embernek), mire megértettem, hogy ez a hatalmas menekültválságos kérdés talán még sem olyan hatalmas. Az életnek ez csak egy része, mely valahol helyet kapott a hétköznapi megszokásaink között. Mégis, mint valami új „jövevény” a nem tudatosított csendben megkérdőjelezi az emberségünket. Kik vagyunk most és kikké vagy mikké fogunk válni ennek az újnak a hatására? Ezen a ponton így fogalmaztam meg magamnak, hogy mi az, amit tenni szeretnék és tennem kell, még akkor is, ha ez olykor fájdalmas és jogosan félelmetes: ne engedjem meg magamnak, hogy áligazságokba meneküljek a valóságtól! Valójában a számok, az általánosítások, az álhírek, a terrortámadások, a kihasználás céljából generált mesterséges együttérzés érzelmi manipulátorai és a gyűlölet- és félelemkeltés legnagyobb áldozatai azok, akik tényleg(!!!) segítségre szorulnak. A kérdés, hogy föl merünk-e nézni a saját árnyékunk dédelgetéséből, hogy észrevegyük, kik és mi vesz körbe minket!
Utolsó kommentek