Miserando atque eligendo [Az irgalmasságot és a megkülönböztetést gyakorolva] – ezt a mottót választotta Bergoglio püspöki jelmondatául, s ez maradt pápai címerének felirata is. A jelmondat, amint az lenni szokott, egyúttal program is. Ebben a néhány szóban – mely eredetileg a Szent Beda Venerabilis-tól, a 7-8. században élő tudós bencés szerzetestől származik – megfogalmazódik Ferenc pápa egész pontifikátusának eljárásmódja.
Baráti körben, ismert bibliai történettel próbálták ismerőseim leírni az egyház, illetve Európa jelenlegi helyzetét, sorsát. Megállapították, az apostolok bárkájának és a mindenkori egyházunknak és Európának ugyanaz a helyzete. Első pillanattól kezdve ellenséges erők gyűrűjében élünk, így kellene győznünk a rontás erői felett.
Ferenc pápa átölelt egy gyermeket, aki sírva kérdezett meghalt édesapja sorsáról. A szentatya múlt vasárnap látogatott meg egy római plébániát, és a hívekkel való szokásos beszélgetés, a forum alkalmával a legszörnyűbb, az egyik lehető legfájdalmasabb kérdéssel került szembe. Egy kisfiú szegezte neki, váratlanul: „Apukám ateista volt. A mennybe került?”
Keresztelő János a Jordán folyónál a farizeusok számára egyértelművé teszi, hogy ott áll közöttük, akit ők még nem ismernek, de nagyobb nála, és arra sem méltó, hogy a saruszíját megoldja (1 Jn 1,26). Vajon miként nézhet ki egy ilyen kaliberű ember, akiről János beszél?
Antonio Maria Sicari életrajza alapján
Amikor Ignác – már felnőtt, érett emberként – teológiai tanulmányokra adta a fejét, Önéletrajzában ezekkel az egyszerű szavakkal magyarázta tettének indítékait: „kezdte magának szüntelenül feltenni a kérdést: mit tegyen? Végül inkább arra hajlott, hogy egy ideig tanulni fog, hogy a lelkeket segíthesse” (Zar, 50). A „zarándok” nevet maga adta magának, mióta az Úr ellenállhatatlanul vonzani kezdte őt magához...
Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjét azoknak ajánlom, akik a húsvéti időszakban szeretnék képeken keresztül is ízlelgetni az Eucharisztia titkát és húsvét misztériumát.
Közéletünket olykor felkavarja, amikor egyházi emberek politikai nyilatkozatokat tesznek ld. hódmezővásárhelyi eset pro és contra. A híveket gyakran bosszantja, amikor a szószékről pártpolitikai befolyásolási törekvést éreznek, mások viszont az egyházi közösségből éppen azt várják a papjaiktól, hogy sokkal határozottabban támogassanak bizonyos politikai irányvonalakat, vagyis mondják meg a tutit. Aztán meg prófétaként tekintünk olyan személyekre, mint Márton Áron, Apor Vilmos vagy Mindszenty József, akik a szószékről is bátran kiálltak az üldözöttek védelmében, a náci, illetve a kommunista diktatúra idején. Pedig ez is politika volt a javából! Vajon az Eucharisztia és a politika milyen viszonyban állnak egymással? Meríthet-e inspirációt a politika az Eucharisztiából, és ha igen miképp?
„Van egyáltalán megoldás? És ha van, akkor hogyan tovább?” A menekültválsággal kapcsolatos jelenségek legyenek azok pozitívak, lelkesítőek vagy éppen negatívak, félelemkeltőek a hétköznapjaink részévé váltak. Mégis, mint valami „új” szokatlan kérdésekkel kérdőjelezi meg a megszokottat. Kik vagyunk most és kikké vagy mikké fogunk válni ennek az újnak a hatására? Ahhoz viszont, hogy nyitottan és értelmesen előre tekintsünk elengedhetetlen a jelen megértése. A legelső kérdés, hogy föl merünk-e nézni a saját árnyékunk dédelgetéséből, hogy észrevegyük, kik és mi vesz körbe minket. Az előző blogbejegyzésemben, Menekültválság – Avagy menekülünk a valóságtól a probléma összetettségére, az általunk megélt menekültválságra (amely inkább rólunk szól), a magyar- és németországi tényekre és jelenségekre próbáltam reflektálni. Arra, ami most körülöttünk történik, és aminek a megértése tovább segíthet bennünket, hogy reálisabban láthassuk a valóságot. Azt a valóságot, amely jelen pillanatban a jövőnk termőföldje és amely csírájában hordozza a növekedés új lehetőségeit.
Vajon vallástalanabb lett mára a világ? Hogy látják a kérdést a mai európai fiatalok? Egy olasz szociológiai felmérések szerint létezi egy fontos közös konvergencia-pont, amelyben a fiatal hívők, a fiatal ateisták, agnosztikusok és a vallás iránt közömbös fiatalemberek nagyjából egyetértenek. Nem hisznek ugyanis abban, hogy az ők volnának a történelem leginkább szekularizált nemzedéke. Másképpen kifejezve, vitatják, hogy a korábbi nemzedékek (alkalmasint a szüleiké és nagyszüleiké) mélyebben és meggyőződésesebben vallásos lett volna mint ők és ezért a hit példaképeként lehetne őket beállítani. Vajon igazuk van?
A „La Civiltà Cattolica” című folyóirat aktuális száma részleteket közöl olyan beszélgetésekből, amelyeket Ferenc pápa legutóbbi Dél-Amerikában tett lelkipásztori látogatása során Chilében (január 16-án) és Peruban (január 19-én) rögzítettek. A pápa jezsuita szerzetesi közösségeket látogatott meg és válaszolt az ott neki feltett kérdésekre. A hangfelvételt a folyóirat igazgatója, Antonio Spadaro atya írta át. Ezekből a beszélgetésekről közlünk most rövid válogatást.
Utolsó kommentek