Miserando atque eligendo [Az irgalmasságot és a megkülönböztetést gyakorolva] – ezt a mottót választotta Bergoglio püspöki jelmondatául, s ez maradt pápai címerének felirata is. A jelmondat, amint az lenni szokott, egyúttal program is. Ebben a néhány szóban – mely eredetileg a Szent Beda Venerabilis-tól, a 7-8. században élő tudós bencés szerzetestől származik – megfogalmazódik Ferenc pápa egész pontifikátusának eljárásmódja.

A maximával a pápa nem csak Isten irgalmasságára utal, hanem arra is, hogy szerinte hogyan kell gondolkoznunk, ítélnünk és cselekednünk keresztény emberként általában a hétköznapokban. Mindnyájunknak – s így neki magának is. A mottóban meghirdetett ideál röviden így szól: a valódi szeretetnek irgalmasságot kell tükröznie és minden körülmények között egyénre, személyre szabottan kell érvényre jutnia. Az alapgondolat világos, de az érvelés nagyobb koncentrációt követel majd. (Az alábbi írás nagyrészt Juan Carlos Scannone argentin jezsuita egy alább hivatkozott cikkének részleges, szabad és szerkesztett fordítása.)

Misereando – gyakorolva az irgalmasságot

Az irgalmasság gondolatának eredete talán Bergogliónál Romano Guardini teológiájára vezethető vissza. A fiatal Bergoglio róla kezdte írni a teológiai doktori disszertációját (amit végül nem fejezett be). Guardini, amikor Jézus Krisztusról beszél, az „élő konkrétum” (Lebendig-Konkrete) fogalmat használja. A kifejezés nála nem a hegeli értelemben szerepel, inkább a francia katolikus filozófus Maurice Blondel „konkrét egyetemesség” (universale concretum) fogalmával mutat rokonságot, vagyis azt jelenti, hogy az Atya ugyanazzal a konkrét, irgalmas szeretettel szereti a Fiút, amivel minket is. Mindnyájunkat ugyanezzel a személyes szeretettel ölel magához, hiszen mi magunk is „élő konkrétumok” vagyunk a magunk megismételhetetlen egyediségében. Mindennek súlyos teológiai és lelkipásztori következményei vannak.

Az Amoris laetitia kezdetű szinódus utáni apostoli buzdítás nyolcadik fejezete egy első olvasásra némiképp’ idegenül hanzó címet visel: „Elkísérni, megkülönböztetni és integrálni a törékenységet”. Kétségtelenül nem ez a fejezet képezi az exhortatio központi részét – s talán az egész mű mondanivalója szempontjából sem a legfontosabb –, mégis ez a fejezet az, amely némelyek számára valóságos botránykővé vált, másokat pedig egyszerűen csak elbizonytalanított. Érdemes ezért újra kissé behatóbban is foglalkoznunk vele. A kérdéses szakasz valójában a „megkülönböztetés” (discernimento) mint módszer gyakorlását kívánja előmozdítani. Erre az eljárásra Ferenc pápa szerint azért van szükség, hogy két látszólag ellentétes pólus egyensúlyba kerüljön. A megkülönböztetés gyakorlását ugyanis egyrészt az emberi törékenység követeli meg, amelyet figyelembe kell vennünk, ha arra valóban az evangélium által megkívánt, irgalmasság alapján akarunk reagálni egy adott szituációban. Ez egyfajta szubjektív szempont. Másrészt azonban az apostoli buzdításban jelen van a tőlünk független erkölcsi mozzanat hangsúlyozása is: az Amoris laetitia a II. Vatikáni zsinattal összhangban tanítja, hogy a szubjektív lelkiismeret objektív értékkel rendelkezik. (Vö. Amoris laetitia’. Il discernimento”, in Vita Pastorale 7 (2016) 33-50; vö. különösen M. Yanez hozzájárulását: „Le situazioni irregolari”, 44-47.) Hogyan lehet mármost összeegyeztetni ezt a két szembenálló és látszólag egymást kizáró szempontot?

Ferenc pápa tehát egyrészt az javasolja – amint azt már az Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdításban, valamint a Laudato si’ enciklikában is olvashattuk –, hogy „viseljük gondját a törékenységnek” (vö. EG nn. 209-216). Az irgalmasság teológiai fogalma azt foglalja magában, hogy gyengéd szeretettel viseltessünk mindenkivel szemben, aki törékeny és aki szenved. Az Amoris laetitia szerzője ebben a fejezetben mindenekelőtt „a sérült családokat” (AL 305) tekinti ilyennek, s bennük korunk egyik szomorú jelképét véli felismerni. Ezek a családok a pápa szerint az egyház válaszára várnak, amennyiben az – Krisztus szíve szerint – a tökéletesek gyülekezete helyett inkább „harctéri kórháznak” (AL 291) tekintendő. Ezért a sérült családokhoz való viszonyunkban meg kell férnie egymással egy anya gyermekei iránt érzett szerető együttérzésének és egy apa igazság és az igazságosság iránti elköteleződésével. A kétféle követelményt nem szabad kijátszani egymás ellen.

Ezt hangsúlyozza az Evangelii gaudium nyolcadik fejezete is. A dokumentum – a Gaudium et spes zsinati konstitúcióval (vö. GS 16) és a hagyományos katolikus erkölcstani állásponttal teljes összhangban – elismeri a morális lelkiismeret felelősségét, amely de facto egy cselekedet erkölcsiségének végső kritériuma. Lelkipásztori szempontból ez azt jelenti, hogy a lelkiismeretet tiszteletben tartani tartozunk és elsősorban „formálnunk” kell, ahelyett, hogy „helyettesíteni” próbálnánk (vö. AL 16). A lelkiismeret azonban része a történelem és a kultúra által meghatározott tényleges (faktuális) valóságnak, ezért bizonyos értelemben „szubjektív” is; ugyanakkor kapcsolatban áll az „objektivitás” világával. Az exhortáció nagy újdonsága és jelentős hozadéka a morálteológia és a lelkipásztori gyakorlat számára, hogy hangsúlyozza: „a személy lelkiismeretét jobban bele kell vonni az egyház gyakorlatába, bizonyos helyzetekben, amelyek nem valósítják meg objektíve a házasság általunk vallott fogalmát.” (AL 303). Ezért nem tekinthetünk el a lelkiismereti megkülönböztetés fontosságától, sem személyes szinten, sem pedig a híveknek az egyházzal és annak törvényeivel való kapcsolatában. Egyszerűen ez a nagykorúság ára.

Semmi esetre sem arról van szó, mintha megváltoztatták volna a házasság előtti tisztaságról vagy a keresztény házasság felbonthatatlanságáról szóló tanítást. Sokkal inkább azoknak a következményeknek a megértéséről és figyelembe vételéről, amelyek az úgynevezett „bűnös állapot”-tal kapcsolatban jelentkeznek. Egyrészt el kell ismernünk azt, amit ez az állapot objektíve jelent és semmi esetre sem szabad letagadnunk vagy mentegetnünk a tényeket. Azonban érdemes azt is komolyan figyelembe venni, hogy annak számára, aki ilyen állapotban él, mindez egyáltalán nem jelenti automatikusan azt is, hogy örökre meg van fosztva Isten kegyelmétől. Ezért a pápa leszögezi: „A negatív ítélet az objektív szituációról nem foglal magában [egyúttal] ítéletet az érintett személy a büntethetőségéről vagy bűnösségéről [is].” (AL 302). Majd ugyanígy, kevéssel később: „A kondicionáltságok és az enyhítő körülmények miatt lehetséges, hogy valaki egy objektíve bűnös szituációbam – amely szubjektíve nem bűnös vagy legalábbis nem teljes mértékben – élhet Isten kegyelmében, szerethet és növekedhet is a kegyelem és a szeretet életében és megkapja ehhez az egyház segítségét” (AL 305), beleérve a szentségeket is (vö. ui. 351. lábjegyzet).

Ezért az egyház ezekben a helyzetekben megváltoztathatja a feloldozásra és a szentáldozásra vonatkozó „fegyelmi szabályozást” (mandato disciplinare), anélkül, hogy megváltoztatná az alapvető tanítást, amennyiben alkalmazza az egyházias „megkülönböztető” szeretetet minden egyes helyzetre és minden egyes személyre. Ezzel az egyház elismeri, hogy valóságos emberi személyek, laikusok vagy elvált újraházasodottak, „legalábbis részlegesen és analóg módon” (AL 292) megvalósíthatják a keresztény ideált, és „részesülhetnek annak [ti. az egyháznak] az életében”, bár ez a részesedés „nem teljes módon” történik (vö. AL 291). Ilyen alapon az Egyház „nem  mulasztja el értékelni azokat a konstruktív elemeket”, amelyek jelen vannak ezekben a helyzetekben is, „amelyek még vagy már nem felelnek meg a házasságról szóló tanításának” (AL 292), s értékeli azokban „a szeretet jeleit, amelyek valamilyen módon visszatükrözik Isten szeretetét” (AL 294).

Az apostoli buzdítás emlékeztet bennünket arra is, hogy a szabadságnak sokféle (élettörténetünkből adódó, pszichológiai, társadalmi, kulturális stb.) korlátja és meghatározottsága létezik, valamint, hogy vannak már korábban is említett enyhítő körülmények (vö. AL 301-302; 308.), amelyek befolyásolják ezeknek a helyzeteknek az erkölcsi megítélését. A pápa nagy valóságérzékkel leszögezi, hogy a lehetséges szituációk végtelen száma megakadályozza, hogy „új, kánoni jellegű általános normatívát adjunk” (AL 300), hiszen az általános norma „a maga megfogalmazásában nem képes abszolút teljesen felölelni az összes részletet” (AL 304). Ebből következik az a követelmény – vagy legalábbis lehetőség –, hogy a lelkipásztor elkísérje a hívő embert a megkülönböztetés felelősségteljes útján, amely során közösen olyan eredményre juthatunk, amely „pillanatnyilag a nagylelkű válasz, amelyet Isten felajánlhat” és „bizonyos erkölcsi bizonyossággal” felismerhetik, „hogy ez az az ajándék, amelyet maga Isten kér tőlünk a korlátok konkrét komplexitásában, jóllehet nincs meg még az objektív ideál teljessége” (AL 303).

Természetesen nem lehet kizárni az öncsalás lehetőségét. A szöveg ezért hívja fel a figyelmet az egyházi segítség (a lelkipásztori-lelkivezetői kísérés és tanácsadás) fontosságára. Tehát a lelkivezetővel való mélyreható konzultáció, az ő véleményének meghallgatása szükséges követelmény. Ez a segítség különösen akkor hatásos, ha az illető ismeri a lelki megkülönböztetés szabályait. A kérdés erkölcsi és vallási aspektusairól szóló konzultáció elengedhetetlen: jele és eszköze is annak a megtérésnek, amely során keresni próbáljuk Isten akaratát és azt a hiteles választ, amelyet a nagyobb jó érdekében, az adott egzisztenciális és történelmi körülmények között – azaz a ténylegesen meghatározott „itt és most”-ban – adnunk kell neki. Ez az a dinamikus nyitottság, amely új lépések megtételére serkenthet és tovább segíthet a lelki növekedésben. Érdemes felidézni a „helyes kívánság” (appetitus rectus) arisztotelészi követelményét (vö. Nikomakhoszi etika, VI. könyv), amely minden bölcsességet kívánó gyakorlati döntésben szerepet játszik, valamint  a „rendezetlen érzelmek” legyőzésének ignáci módszerét, amelyre azért van szükség, hogy jó döntéseket hozzunk. Ezek alapján bízvást elismerhető, hogy a megtérés mindig fokozatosan, lépcsőzetes formában történik, a pillanat és az adott szituáció mértéke szerint, és hogy azt folytatni kell egész életünk folyamán.

Eligendo – gyakorolva a választást vagy megkülönböztetést

Mit is jelent tehát pontosan ez a sokat emlegetett egyházi és lelkipásztori „megkülönböztetés” (discretio)? Hasznos lesz most közelebbről is utána járni ennek a kérdésnek, hátha a további megfontolások segítenek tisztázni a katolikus morálteológia Ferenc pápa által kijelölt új irányvonalát.

Úgy tűnik, Ferenc pápa nem akarja, hogy az Egyház magára hagyja azokat, akik úgynevezett „rendezetlen helyzetekben” élnek, ezzel együtt lelkiismeretükre hagyatkozva igyekeznek keresni Isten akaratát. Az Egyház anyaként és tanítóként igyekszik mellettük állni és kísérni őket, miközben komolyan veszi keresztényi felelősségüket és szabadságukat, Isten és az emberek előtt. Ezt úgy igyekszik megvalósítani, hogy mindenekelőtt formálni és informálni törekszik lelkiismeretüket, egyúttal pedig megadja nekik az Isten irgalmasságáról szóló tanúbizonyságot is. Arra biztat, hogy maradjanak „figyelmesek arra a jóra, amelyet a Lélek elszór a törékenység közepette”, mint „egy Anya, amely ugyanabban a pillanatban, amikor világosan kifejezi objektív tanítását, ’nem utasítja vissza a lehetséges jót, jóllehet azt kockáztatja, hogy összepiszkolja magát az utca sarával’” (AL 308). A pápa egész buzdítása a lelkiismeretnek ezen a formálására buzdít, jóllehet „sem a szinódus, sem ő maga nem áll elő „új általános normatívával” (AL 300).

Az univerzális egyház ezen tanításához hozzájárulhatnak még a helyi püspökök lelkipásztori iránymutatásai is, erről Ferenc kifejezetten beszél. Mindenekelőtt azonban arra van szükség, hogy a papok kísérjék a lelkivezetés és/vagy a gyóntatás révén ezeket a keresztényeket. Itt az az apostoli buzdítás arra a „pappal való beszélgetésre” utal, amely „belső fórumon” történik. Ez azt jelenti, hogy a papok kísérhetik a bűnbánót a megkülönböztetés folyamatában. Nem csak az illető érzéseinek együttérző meghallgatását jelenti, hanem azt is, hogy segítsenek megkülönböztetni az illető szívének érzéseit, az irgalmasság teológiai hozzáállásával, a lelkipásztori szeretettel és a szentignáci értelemben vett „közömbösséggel” (indiferencia) Isten akaratára vonatkozóan. A lelkipásztor Krisztus és az Egyház képviselője a hívő lelkiismerete előtt, amely őszintén kíván megkülönböztetni, így az ő lelki-spirituális kísérése lehetővé teszi az „egyházias megkülönböztetést” (discernimento ecclesiale). A pápa nem kizárólag a papokhoz fordul, hanem a híveket is arra hívja, hogy – amennyiben bonyolult élethelyzetekben élnek – bizalommal tárják fel kétségeiket egy beszélgetésben „laikusoknek [is], akik önmagukat az Úrnak szentelték” (AL 312), tekintve, hogy ők is az Egyház alkotórészei.

Így tehát minden alapunk megvan arra, hogy elhiggyük, olyan személyes és lelkipásztori megkülönböztetésre jutunk, amely felelősséggel vállalható az Úr és az Egyház előtt is, hiszen ezekben a kérdésekben „nem léteznek ’egyszerű válaszok’” (AL 298). Ferenc elismeri, hogy e tekintetben „kettős logika húzódik végig az egyház egész történetén: kivetni vagy újra befogadni (emarginare e reintegrare)”. Ennek ellenére csak a második válasz felel meg az evangélium szellemének és Isten végtelen együttérző szeretetének. Következésképpen, „el kell kerülni az ítélkezést, amely nem számol a különböző szituációk komplexitásával és szükséges figyelemmel lenni arra a módra [is], ahogyan a személyek élnek és szenvednek az élethelyzetük miatt” (AL 296).

Fontos, hogy ezt az evangéliumi lelkipásztori hozzáállást – különösen, ha bonyolultabb helyzetekről van szó – a kortárs filozófia két áramlatával is párhuzamba állítsuk. Először is az egzisztencialista fenomenológiával érdemes számot vetnünk. Ez az irányzat arra tanít bennünket, hogy az igazság megismerése során alapvetően egy „elengedett” lelki hozzáállást (vagy lelkiállapotot) gyakoroljunk. (Nota bene: az „elengedettség”/Gelassenheit lelki dispozíciójának gondolatát Martin Heidegger egy katolikus misztikus, Eckhart mester tanításából veszi át. Ez egyfajta nyitott attitűdöt jelent, amely nem erőlteti rá magát a valóságra, hanem inkább hagyja azt annak lenni, ami, hogy megmutatkozhasson úgy, ahogyan van. Ez tehát ennyiben hasonlít a szentignáci indifferenciához is. Vö. M. Heidegger, Gelassenheit, Pfullingen, Neske, 1959.) Valami hasonlót lehetne mondani az irgalmasság erényéről is, ami szintén egy alapvető keresztény lelkiállapot.

Másodszor, az mindennapi nyelv filozófiai elemzése is sok tanulsággal szolgál. A nyelvfilozófia igazolja annak az alapvető lelkipásztori hozzáállásnak a fontosságát, amelyet az önmagát feltáró hívővel szemben a pap vagy más kísérő vesz fel, amikor a lelki beszélgetés során segít neki a lelki megkülönböztetés végzésében. Számos filozófus szerint (vö. a második Wittgenstein, John Austin, Jon Searle stb. véleményét) a nyelv pragmatikus mozzanata is része a szemantikus tartalomnak. Vagyis, ahogy a francia gondolkodó Paul Ricoeur magyarázza, az a hozzáállás (a mód) ahogyan mondunk valamit – ami adott esetben a lelkipásztori nyelvezete – egyúttal része a jelentésnek is, amelyet az illető közölni akar: elválaszthatatlanul hozzátartozik az üzenethez, amit a lelkipásztor kommunikál beszélgetőpartnere felé. (Vö. P. Ricoeur, „Le modèle du texte: l’action sensée considérée comme un texte”, in Id., Du texte à l’action. Essais d’herméneutique II, Paris, Seuil, 1986, 183-211). Innen az irgalmasságtól ihletett hozzáállás jelentősége a lelkipásztori kísérésben és a lelki beszélgetésekben általában.

Hiszen azok is állítanak valamit, akik az elutasítás és a kizárás nem evangéliumi logikáját követik. Az ő elvont megfogalmazásuk az ortodoxia igényével lép fel (és feltétlenül annak látszatát kelti). Az a hozzáállás azonban, ahogyan az üzenetet kommunikálják és másoknak átadják – talán akaratlanul is – konkrét formában gyakran ellentétes az evangélium szellemével. Ezért a pápa, a maga egyszerű de mély nyelvezetével arra hívja a lelkipásztorokat, hogy ne ítélkezzenek keményen és „kerüljék az ítélkezést, amely nem veszi figyelembe a különböző helyzetek komplexitását” (AL 296); ne katalogizálják vagy zárják a hozzájuk fordulókat „túlságosan merev állításokba, amelyek nem hagynak teret a megfelelő mérlegelésnek/megkülönböztetésnek” (AL 298); ne viselkedjenek úgy, „mint akik ellenőrzői, nem pedig elősegítői a kegyelemnek” (AL 310); ne alakítsák az Egyházat vámmá, ahelyett hogy meghagynák „atyai háznak, ahol van hely mindenki számára, a nehéz életével együtt is” (ivi); és ne alkalmazzanak „hideg íróasztal-morált, miközben a legkényesebb témákat tárgyalják” (AL 312).

Ferenc egyúttal emlékezteti a lelkipásztorokat, hogy „elégtelen dolog megrekedni csupán annak mérlegelésénél (considerare), hogy valamely személy viselkedése megfelel-e a törvény vagy az általános norma előírásának vagy sem, hiszen ez nem elég ahhoz, hogy biztosítsa az Istenhez való hűséget az emberi lény konkrét egzisztenciáját figyelembe véve” (AL 304). „Ezért – mondja a pápa – egy lelkipásztor nem érezheti magát elégedettnek, ha csupán úgy alkalmazza az erkölcsi törvényeket azokra, akik ’rendezetlen’ helyzetekben élnek, mintha kövek volnának, amelyeket az emberek életére dobunk” (AL 305). Ebben az esetben, valójában, „zárt szívekkel” van dolgunk, „amelyek gyakran még az Egyház tanítása mögé is elrejtőznek ’hogy Mózes törvényszékében ülve ítélkezzenek, néha felsőbbrendűen és felületesen, a komplex helyzetekről és a sérült családokról’” (ivi). Ferenc pápa ezzel ellentétben ezt javasolja nekünk, lelkipásztoroknak: „nem feledkezhetünk el arról, hogy ’az irgalmasság nem csupán az Atya cselekvésmódja, de [egyenesen] annak kritériumává is válik, hogy megértsük, kik az ő igazi fiai. Végül is arra vagyunk meghívva, hogy éljük az irgalmasságot, hiszen azt először is velünk szemben gyakorolták’” (AL 310). Mindez elsősorban a lelkipásztoroknak szóló felhívás, amely azonban minden kereszténynek is szól, Bergoglio mottója értelmében: Miserando atque eligendo.

(Az alábbi írás nagyrészt az argentin jezsuita, Juan Carlos Scannone egyik cikkének ide vonatkozó része szabad, szerkesztett fordítása – vö. Juan Carlos Scannone: Discernere e accompagnare. Le indicazioni dell’„Amoris laetitia” [La Civiltà Cattolica 4015, 2017/ottobre] IV 11-23, itt: 16-21.)