„Van egyáltalán megoldás? És ha van, akkor hogyan tovább?” A menekültválsággal kapcsolatos jelenségek legyenek azok pozitívak, lelkesítőek vagy éppen negatívak, félelemkeltőek a hétköznapjaink részévé váltak. Mégis, mint valami „új” szokatlan kérdésekkel kérdőjelezi meg a megszokottat. Kik vagyunk most és kikké vagy mikké fogunk válni ennek az újnak a hatására? Ahhoz viszont, hogy nyitottan és értelmesen előre tekintsünk elengedhetetlen a jelen megértése. A legelső kérdés, hogy föl merünk-e nézni a saját árnyékunk dédelgetéséből, hogy észrevegyük, kik és mi vesz körbe minket. Az előző blogbejegyzésemben, Menekültválság – Avagy menekülünk a valóságtól a probléma összetettségére, az általunk megélt menekültválságra (amely inkább rólunk szól), a magyar- és németországi tényekre és jelenségekre próbáltam reflektálni. Arra, ami most körülöttünk történik, és aminek a megértése tovább segíthet bennünket, hogy reálisabban láthassuk a valóságot. Azt a valóságot, amely jelen pillanatban a jövőnk termőföldje és amely csírájában hordozza a növekedés új lehetőségeit.

Mindazokban a különböző értelmezésekben, ahogyan a menekültkérdéshez egyénileg hozzáállunk, van egy elvitathatatlan, közös pont. A menekültek és migránsok jelenléte nem csak most, hanem a jövőben is túl a törvényeken és elhanyagolható papírmunkák formáján „egzisztenciálisan” érinti Európát és Európán belül Magyarországot. Enélkül nem is foglalkoznánk olyan sokat a témával. Az a szituáció, hogy szabad szemmel látjuk és érzékeljük őket magunk körül, önkénytelenül reakciót vált ki belőlünk. Mind társadalmi, mind pedig egyéni szinten. A következőkben Európa határain belül maradva szeretnék olyan pontokra rávilágítani, melyek már túl az ösztönös reakciókon, reflektálva a kérdés összetettségére segíthetnek bennünket személyesen gyakorlati, keresztényi és spirituális szempontból a termőföld megművelésében és elindíthatnak a növekedés és a megoldások keresésének az irányába. (A származási országok gazdasági, társadalmi és politikai problémamegoldásaira itt most nem térnék ki.)

Kultúrák és társadalmak

Európán belül a jelenkor kulturális és társadalmi változásai különböző világnézeti formákat öltöttek magukra. Az egyik ilyen világnézet (kozmopolitizmus), amelyet inkább a liberálisabb Nyugat képvisel, a globalizáció segítségével egy közös világkultúra elérését hangsúlyozza. A fejlődés irányát a „legfejlettebb világ”, vagyis az Amerikai Egyesült Államok ideálja határozza meg (amerikanizálódás). Viszont ennek hatására komolyan fennáll a kultúrák, társadalmak és a nemzeti identitás felszínessé és „semlegessé” válásának a veszélye. Ezzel ellentétben van egy másik szemlélet (protekcionizmus), mely sokkal inkább Kelet-Európára és azon belül Magyarországra jellemző. Eszerint a világnézet szerint a legfontosabb a kultúra és a társadalom védelme a globalizáció (és hasonlók) mindennemű hatásával szemben. Viszont ez a fajta hozzáállás a jelenkor változásaihoz erősen fenyeget egyfajta bezárkózással, elszigetelődéssel. Ugyan mind a két szemlélet hordoz magában értékeket, mégis a kultúrákra és társadalmakra (vagy akár a gazdaságra, etikai kérdésekre) gyakorolt negatív hatásaik miatt erősen megfontolandó, hogy ezek-e a követendő irányok, különösképpen mikor a menekültekről, integrációról (erről még később) beszélünk. A legjárhatóbb útnak inkább egy harmadik lehetőség mutatkozik, az úgynevezett „kulturális keveredés” modellje, mely ez előző két világnézet értékei mentén próbál tájékozódni. Nyitottság az újra a kulturális különbségek tudatában. Ez a szemlélet a kultúrák (melyek már önmagukban más kultúrákkal történt találkozások által formálódtak) kölcsönösségét emeli ki. Az értékek megőrzése mellett (nem másoktól való megvédés!!!) a menekültek által hozott kultúrákkal találkozva nyitottak lehetünk olyan változásokra, melyek során az értékek nem elvesznek, hanem új formát kapnak, ezzel is gazdagítva a már meglévő kultúránkat. Ennek a jelenségnek a pozitív hatásai már több területen is érzékelhetőek. Pl. az iszlám európai értékek integrálásánál. Fontos azonban azt is látnunk, hogy ehhez a „kulturális keveredéshez” és az adott körülmények reális értékeléséhez mindenképp szükségünk van a megkülönböztetés képességére és alkalmazására!

Befogadjunk vagy ne fogadjunk be?

A konkrét válaszom előtt először egy kisebb kitérőt szeretnék tenni, hogy rátekintsünk a különböző fogalmainkra, melyeket tapasztalatom szerint sokszor pontatlanul és/vagy rosszul használunk a hétköznapokban. (A kihasználás céljából esetleg tudatosan is.) A felszínesen alkalmazott definíciók gyakran vezetnek félreértésekhez. Kikről beszélünk egyáltalán? Menekült vagy migráns? A menekült lét pontos definícióját az 1951-es Genfi Egyezményben határoztak meg. (Itt azért kérdésként merülhet fel, hogy mennyire alkalmasak a 21. században a 60 évvel ezelőtt megfogalmazottak.) A menekült az, aki „faji, vallási okok, nemzeti hovatartozása, illetve meghatározott társadalmi csoporthoz való tartozás vagy politikai meggyőződés miatti üldözéstől való megalapozott félelme miatt az állampolgársága szerinti országon kívül tartózkodik, és nem tudja, vagy az üldöztetéstől való félelmében nem kívánja származási országának védelmét igénybe venni.” A migráns ennél már egy sokkal tágabb fogalom. Migráns az, aki valamilyen okból határokon belül vagy határokat átlépve új lakhelyet keresve áttelepül. A magyar jogszabály szerint ez magába foglalja mind a bevándorlókat (gazdasági, stb.) mind pedig a menekülteket. Ennek tudatában térnék vissza a kérdésünkhöz: befogadjunk vagy ne fogadjunk be?

Az évek során formálódott válaszomat 3 pontban tudom megfogalmazni: 1) aki migráns, de nem menekült (gazdasági bevándorló, stb.), őt nem szabad befogadnunk menekültként. Ennek a helyzetnek a kezelésére egy adott országnak alkalmas és jól működő bevándorlási törvényre van szüksége, melyben szuverén módon meghatározhatja a számára megfelelő bevándorlók számát, ezzel koordinálva ezt a jellegű bevándorlást. (Munkaerőhiány, társadalmi vákuum, stb. ellensúlyozása.) 2) Aki törvényes menekült, de nem tesz eleget az adott ország által meghatározott feltételeknek (erről majd a következő bekezdésben) és ezen állapot nem változik a figyelemfelhívó intézkedések után sem, őrá is sajnos nemet kell mondani. 3) Viszont az a törvényes menekült, aki eleget tesz az adott ország feltételeinek, minden segítséget meg kell kapjon az új élethez és ahhoz, hogy az emberi méltóságát visszakapja. Ez számomra még csak nem is keresztényi kérdés. Ennek tisztán az emberségünkből kell fakadnia.

De vajon milyen kereteken belül tudjuk megvalósítani a 3. pontban (!) említett befogadást? És mik is ezek a feltételek, kötelességek, melyek a menekülteket érintik? Az első és legfontosabb, hogy a befogadó országnak független és alkalmas jogi szervei legyenek a menekültstátusz elbírálásához, a tanácsadáshoz (segítségnyújtáshoz) és a humanitárius tartózkodás lehetővé tételéhez, melyekkel kötelessége a menekült számára világos jogi, térbeli és időbeli kereteket biztosítania az országon belüli élethez. De itt is, mint sok helyen, kettőn áll a vásár. Mint ahogy a Genfi Egyezmény és a területen dolgozók is hangsúlyozzák, a menekülteknek vannak kötelességiek. „Minden menekültnek kötelezettségei vannak azzal az országgal szemben, ahol tartózkodik, különösképpen az, hogy magát az ország törvényeinek és szabályainak, valamint a közrend fenntartása érdekében hozott intézkedéseknek alávesse.” Ez alapvetően az ország alkotmányát jelenti, mely a befogadás irányelveként kell szolgáljon mind a lakosság(!), mind pedig a menekültek(!) számára. (Vitathatóak azok az esetek, ahol tudatosan hoznának törvényeket azzal megnehezítve a menekültek helyzetét.) Ehhez még hozzájárulhatnának talán olyan előírások, melyek az adott kultúrába, társadalomba, nyelvbe történő „megérkezés” folyamatát öntenék formába és segítenék elő. pl. 2 éven belül nyelvvizsga, 3 éven belüli munkavállalási kötelezettség, stb.

A következő és utolsó kérdés, mielőtt a tömören megfogalmazott gyakorlati oldalról rátérnék a kereszténységgel kapcsolatos gondolatokra a sokat emlegetett integráció a már befogadottak esetében. Gyakran vitatott témaként vetődik fel az integráció megvalósíthatósága, sikere vagy épp sikertelensége. Ahogy ezt az előző bejegyzésemben már említettem, számomra ez lehetetlen vállalkozásnak tűnik, mármint a maga populista értelmezésében. Ezalatt egy olyan folyamat leírását értem, melyben elvárnánk a menekültektől, hogy magyarok legyenek Magyarországon, németekké váljanak Németországban… Az integráció hosszú távú, több generációkon átívelő sikeres példáival történő érvelést pedig inkább az asszimiláció jelenségének nevezném, nem pedig tudatos, jól funkcionáló integrációnak. Talán a legreálisabb és leginkább működőképes megközelítése a kérdéskörnek az úgynevezett participáció lehet, ami a társadalomban való részvételt hangsúlyozza. Részt venni és hozzájárulni a társadalomhoz a mindenkori alaptörvényt szem előtt tartva. Nem várható el egy idegen kultúrából érkezőtől (főleg, ha csak egy megadott időre érkezett), hogy néhány éven belül elfelejtse a saját gyökereit és új „lappal nyisson”. Viszont a társadalom életében való előremozdító részvétel úgy gondolom megkívánható a befogadottaktól.

Keresztények vagyunk?

A menekültválság az utóbbi években nem csak a társadalmon belül váltott ki változatosabbnál változatosabb reakciókat, hanem, mint ahogy ezt tapasztaljuk a keresztény (álló?) vizeket is megkavarta. (A későbbiekben a szűkebb értelemben vett egyházra és Ferenc pápára is kitérek majd.) Hitünk határait feszegető kérdésekkel találkozunk, mikor a befogadásról vagy épp a keresztény Európa, Magyarország megvédéséről (megőrzéséről?) beszélünk. Talán a kereszténységen belül is jól karakterizálható két magatartásforma, ahogyan e kérdésekhez viszonyulunk. Az egyik a „boruljunk egymás keblére” irányvonal, mely a keresztény értékekből kiindulva segíteni akar, ahol csak tud. Ennek a gondolkodásmódnak nagy kísértése lehet egyfajta felelőtlen és előre-nem-látó magatartás. Jézus, mikor elküldi tanítványait, hogy hirdessék az örömhírt, ezekkel a szavakkal bocsátja útra őket: „Íme, úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. Legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és egyszerűek, mint a galambok.” (Mt.10,16) Jézus maga hívja fel a tanítványai figyelmét az okosság és megfontoltság fontosságára. A másik szemléletmód a saját kereszténységünk (?) megvédését tűzte a zászlajára, mint elsődleges és legfontosabb feladat. Magyarországon talán inkább ez az irány a jellemzőbb. Ennek is megvannak az értékei, mégis olykor az a tapasztalatom, hogy képesek vagyunk átesni a ló túloldalára. Pl: 2012. januárjában életbe lépett új magyar Alaptörvény példaértékű lehet más országok számára, amiként egy Istenre tekintő, keresztény felfogásban önti szavakba azokat az értékeket, amelyekre az ország épül. Mégis, ahogy erre a kereszténységre hivatkozva elzárkózunk lelkünkben és gondolkodásunkban másoktól, komoly ellentmondást találok e magatartás és a kereszténység „alapdinamikája” között. „Azután [Jézus] ezt mondta nekik: Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.” (Mk.16,15) Ez az ellentmondás talán abból születhet, hogy a keresztény értékek mellett valami más is szerepet kap a kereszténységünkben...

Gyakran beszélünk arról, hogy az európai kereszténység „alszik”. Úgy gondolom, hogy a befogadottak által hozott különböző kultúrákkal és vallásokkal történő találkozások során felmerülő kérdések új lehetőségekként segíthetnek bennünket, keresztényeket, hogy felébredjünk és megerősödjünk a hitünkben és az identitásunkban. Szükségünk van az új kontaktusokra, melyek megkérdőjeleznek, és amelyek csírái lehetnek a növekedésnek, fejlődésnek. Mi szerint definiáljuk a kereszténységünket? A keresztény társadalmi tanítás egészen egyértelmű alapokon nyugszik (vö. Mt 25,31-46). Jézus nem a templomba járás és egyéb keresztény szokások és parancsok megtartása alapján értelmezi a mennyek országába való bejutást. Sokkal inkább a szolgáló felebaráti szeretet az, amit hangsúlyoz. „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba az országot, amely nektek készült a világ teremtése óta. Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, idegen voltam és befogadtatok engem, mezítelen voltam és felöltöztettetek, beteg voltam és meglátogattatok, fogságban voltam és eljöttetek hozzám.” (Mt.25,34-36) Igaz, személyes tapasztalatom és meggyőződésem, hogy ez a fajta szolgáló felebaráti szeretet, melyről Jézus beszél, és amely kivezet minket a „határokra”, a kereszténységben jelenlévő formákban megélt mély istenkapcsolat nélkül nem vagy csak nehezen gyakorolható.

Az egyházon, mint intézményen belül is érzékelhető a különféle és sajnos olykor széthúzó gondolkodásmód a menekültekkel kapcsolatban, pedig az egységes jelenlét fontos szerepet tölthetne be a párbeszédben. Az egyháznak, mint vallási csoportnak már van tapasztalata az európai szekularizált társadalomról, míg az erősen vallásos társadalmakhoz kötődő iszlámnak ez egy idegen közeg. Ugyanez fordítva is igaz. Az egyház a saját tapasztalataival a háttérben, megértve az iszlám vallási beállítottságát és értelmezve a szekularizált társadalmunkban lezajló változásokat, közvetítőként tudna működni, mellyel mind a két oldalon a közös értékek és megoldások keresését tudná elősegítni. Ehhez viszont az egyháznak önmagának egységesnek és saját hitében és identitásában erősnek kellene lennie.

És mit mond valójában Ferenc pápa? Ahogyan Koronkai Zoltán rendtársam egy előző blogbejegyzésében írja, Ferenc pápa megnyilvánulásai a menekültkérdést illetően komoly megosztottságot keltettek, mivel Európa határain belül is a befogadás, az érzékenység, a szolidaritás és a támogatás fontosságára hívta és hívja fel a figyelmet. Viszont több helyen is hangsúlyozta a mérték és a befogadó ország egyéni felelősségét a saját értékeinek a megőrzésében. Mégis akkor miért olyan nehéz jól értelmeznünk és azonosulnunk Ferenc pápa gondolataival és cselekedeteivel? Úgy tapasztalom, hogy ő nem (talán többek által elvárt) gyakorlati megoldásokat ajánl a megnyilvánulásaival, hanem sokkal inkább egy ideált állít elénk, ami orientációs pontként szolgál a talajvesztett keresésben. Ezt annak a fényében állíthatjuk, hogy a magyar püspökök a pápánál tett látogatásuk után arról számoltak be, hogy Ferenc pápa meglepően tisztán és reálisan látja a helyzetet. Így a nyitottság és együttérzés képviselése teljes tudatosságra utal a részéről. Ez a kép mind a két oldaltól megkívánja az érdeklődést és az együttműködést, ami sajnos nem mindig adott, de ha keresztényként fel szeretnénk nőni a Ferenc pápa által megfogalmazott „ideálhoz”, akkor annak mindenkori tájékozódási pontnak kell lennie a megoldások keresésében még akkor is(!), ha az adott helyzet nem is ideális az ideál megvalósításához.

Arra tartunk, amerre tekintünk

Egy ideje tudatosan szemlélek egy (keresztény körökben is időnként jelen lévő) egészen különleges jelenséget. Mikor a menekültválság szóba jön először erős negatív érzelmi töltettel a migráció ellen szoktunk érvelni. Olyan érvekkel, melyek többnyire jogosak is. Csak talán túlzott általánosítások. Végül aztán az (érzelmi) vihar elültével az utolsó mondatok között (ha nem felejtjük el) megemlítjük egy-két szóban: ja, hát igen, vannak olyanok is akik tényleg segítségre és befogadásra szorulnak. Sokszor feltettem már magamnak a kérdést: miért pont ebben a sorrendben gondolkodunk. Ez egyáltalán jó így? Miért ne lehetne perspektívát váltani? Miért ne tudnánk megpróbálni nyitott szemlélettel először a másik helyzetét megérteni és utána mérlegelni, megkülönböztetni, hogy van-e szüksége segítségre és milyenre van szüksége, vagy nincs szüksége? Csak apró dolgok ezek, gondolkodásbeli különbségek, melyek személyesen nagy valószínűséggel nem is érintik a migránsokat, menekülteket. Ez sokkal inkább minket és a mellettünk élőket érinti. A gondolkodásmódunk formál bennünket. A folyamatosan elutasító és magunkba záródó gondolkodás olyan dolog, amely lelkiekben Istentől és saját magunktól is eltávolít, nem csak a mellettünk elő emberektől (család, barátok, ismerősök, stb.). Az emberi növekedés és érettség két legfontosabb alappilléreként a nyitottságot és az egészséges ítélő/döntéshozó képességet szokták emlegetni. A menekültválság jelensége pedig pont ezeket teszi mérlegre. Ezután az már a mi lehetőségünk és felelőségünk, hogy merünk-e ezen keresztül igent mondani saját magunk növekedésére, mely Isten és egy teljesebb élet felé vezet bennünket. Arra tartunk, amerre tekintünk.

Ui.: Az előző blogbejegyzésemkor nem terveztem folytatást, míg nem a német rendtársak lefordíttatták a cikket és bíztattak, hogy ha tudom akkor folytassam és „fejezzem be”. Így születettek meg ezek a további gondolatok, melyek talán a segítségünkre lehetnek. Ezt már mindenki saját belátására bízom…