Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjét azoknak ajánlom, akik a húsvéti időszakban szeretnék képeken keresztül is ízlelgetni az Eucharisztia titkát és húsvét misztériumát.

Emlékszem, éjjel álmomban Jézussal jártam az erdőt. Ébredés után, a hétköznapok vágóhídján viszont már alig ismerem fel őt, akivel éjszaka, közös álmunkban még összeért az orrunk – miközben egy patak vizéből ittunk.

A Testről és lélekről nem „keresztény film”. Sőt, Enyedi többször is hangsúlyozta, hogy „nem akart semmilyen rendezői flikk-flakkot a filmjébe tenni”, egyszerűen csak szerette volna két ember kapcsolatát bemutatni. A vágóhídon játszódó történetben Mária és Endre – a munkahely két magányos dolgozója – talál szépen lassan egymásra, azt követően, hogy rájönnek, álmukban már régóta ugyanabban a világban élnek együtt.

A filmet több mint egy éve, 2017 márciusában mutatták be Magyarországon, ennek ellenére én csak azután láttam, miután január végén – a rengeteg díjat és jelölést követően – az öt Oscar-esélyes közé került a legjobb idegen nyelvű film kategóriában.

Már az első három percben megjelenik az a feszültség, melyet a cím ellentétpárja is magában hordoz. Téli erdőben szerelmes szarvaspár sétálgat, a havazásban feltűnik a főcím három rövid szava, majd a következő képen a két szabad állat rab testvéreit, a szarvasmarhákat látjuk, a nyári hőségben egy vágóhídon összezsúfolva, levágásra várakozva. Hasonló drámai kontrasztokra, dualisztikus ellentétpárokra és egymást kiegészítő, egyenértékű alapminőségekre épül a cselekmény: álom-ébrenlét, tükröződés-valóság, szabadság-rabság, élet-halál, fény-árnyék, éjszaka-nappal, humor-tragikum, őszinteség-hazugság. A lassú történetmesélés és Herbai Máté operatőr gyönyörű képei segítik az elmélyülést és az elmélkedést. A film szimbolikája összetett, aprólékosan, precízen kidolgozott. Kép, zene, hang és vágás eggyé válik a történettel.

Nem jelenik meg nyíltan sem a vallás, sem a hit. Ennek ellenére felfedezek benne a Bibliára és a keresztény teológia körére utaló gondolatokat, képeket, melyek egyfajta szakrális horizontot nyithatnak az értelmezésnek.

Ennek a szakrális tartalomnak a kifejeződése számomra elsősorban a címben is megjelölt központi gondolatban érhető tetten: a történetben nem Platón dualisztikus rendszerével találkozunk, sokkal inkább a Biblia emberképével, mely test és lélek egységéről beszél. Platón szerint test és lélek két különböző dolog, melyek közül a lélek a magasabb szintű létező. A Biblia – annak ellenére, hogy több ponton is hasonlóságokat mutat a dualisztikus szemlélettel – az emberre test és lélek egységeként tekint. Eszerint az emberen belül test és lélek elválaszthatatlan, a kettő szoros kölcsönhatásban van egymással, nem lehet függetleníteni egyiket a másiktól. Hasonlóan hatnak egymásra, mint a filmben álom és valóság.

Több olyan kép is felvillan, melyek mintha egy-egy evangéliumi jelentre emlékeztetnének. Ezek közül néhány sokak számára talán nem is annyira az Újszövetségből, inkább a művészettörténetből lehet ismerős. Ilyen például a vágóhíd menzáján megelevenedő híres Da Vinci-freskó. Ahogyan a sötét konyhából a három nagy tálalóablakon keresztül az étkezőre látunk, mintha a milánói Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumának falfestményével állnánk szemben. A rövid jelenet nemcsak Az utolsó vacsora képszerkesztését, centrális perspektíváját, felosztását, de úgy tűnik, annak főbb színeit is követi, a perspektíva vonalak itt is a középen ülő piros ruhás férfialakban futnak össze. Hasonló déjà vu élményben lehet részünk a film végi reggelizős képsorokat nézve. Miután Endre félbetör egy szelet kenyeret, Mária megsebzett, bekötött kezével gyűjti össze az asztalra szóródott morzsát.

Az alkotás igen gazdag szimbólumrendszerében, a különböző rétegek között, minthogyha helyet kapnának a kereszténység fő jelképei is. A történet elején konyhaasztaláról Mária kenyérmorzsát söpör le egy szivaccsal, a végefelé pedig hasonló mozdulattal, ugyanarról az asztalról, ugyanazzal a szivaccsal saját vérét törli le. Kenyér és vér: a film egyik visszatérő motívuma. Ahogyan ismétlődő szimbólum a közös étkezés is, melynek színhelye legtöbbször a vágóhídi menza. A húsfeldolgozó üzem nemcsak állatok leölésének, hanem a közösségi étkezésnek is helyévé válik – éppen úgy, ahogyan az Eucharisztia egyszerre áldozat és megosztott kenyér. Az étkezde nem csupán az ott dolgozók táplálkozásának, hanem egymással való találkozásuknak is központi helye, ugyanúgy, ahogy a szentmise sem puszta étkezés, hanem az Úr vacsorája, ahol Krisztus azért találkozik a hívőkkel, hogy bevonja őket szeretetteljes önátadásának dinamizmusába.

Robert J. Daly jezsuita teológus azt javasolja, hogy ha szeretnénk közelebb kerülni az Egyház szívéhez, az Eucharisztiához, vagyis a szentmise titkához, és ha szeretnénk valamit megérezni húsvét misztériumából, induljunk ki a személyes tapasztalatunkból. Mindannyiunknak lehet valamilyen tapasztalata az emberi szeretetről, önátadásról és önfeláldozásról – ha máshonnan nem, akkor filmekből vagy olvasmányaink alapján. Aki képes visszatérni ehhez a tapasztalathoz, megsejthet valamit az emberi élet végső beteljesüléséből – abból, ami igazán emberré tesz minket –, és ezen keresztül észreveheti, hogy a keresztény szeretet és önfeláldozás valahol már jelen van az életében. Innen elindulva megérezhet valamit Krisztus önátadó szeretetéből. Abból az önátadó és önfelajánló szeretetkapcsolatból, mely az Atya és a Fiú között jön létre, és melynek mi, emberek is részesei vagyunk a Szentlélek által.

Miközben tanúi vagyunk annak, ahogy a két főhős, Mária és Endre „gyakorolják”, milyen testben és lélekben élni és szeretni, mintha a Fiú megtestesüléséből, szeretetéből, fájdalmából, sebeiből, halálából és feltámadásából is látnánk valamit.

A nagycsütörtökkel kezdődő húsvéti három szent nap egyetlen ünnep, egyetlen titok, melynek során megtapasztaljuk, hogy a teljes szabadságból fakadó, önátadó és önfeláldozó szeretetnek része a szenvedés is. De nagyszombat éjjelén, vagyis húsvét vigíliáján, Jézus feltámadását ünnepelve azt is észrevesszük, hogy az önfeláldozás lényege nem a vele járó szenvedésben, hanem abban a szeretetben van, melyből fakad, és mely örökre megmarad.

Számomra Enyedi Ildikó filmje jóval többet jelent annál, amit a kritikusok többsége eddig leírt róla, és amit a szakma ezidáig díjazott. Miközben nézem, megízlelek valamit az önfeláldozó szeretet titkából, húsvét misztériumból, melyben Jézus saját magát adja nekünk, és amelyben a Feltámadott egyesít bennünket egymással és önmagával. Abból a kapcsolatból, mely nem álom többé, hanem valóság.

„Tényleg! Mit álmodtunk ma éjjel? Én valahogy nem emlékszem.”