„...kincseiből régit és újat hoz elő.” (Mt 13,51)
2013. március 13-án a bíborosi konklávé Ferenc pápát Róma püspökévé és az egyetemes egyház pápájává választotta. A pápa lelkipásztori és teológiai tevékenységét azóta is sokan és sokféleképpen értékelik, az egyházon kívül és belül egyaránt. Olykor szélsőséges vélemények, nemegyszer szenvedélyes vádaskodások is elhangzanak: egyesek azt emlegetik, hogy a pápa szakít az egyház korábbi tanításával és radikális újdonságokkal lép fel; mások szerint a tanítás lényegi tartalma nem változott, legfeljebb új kommunikációs stílusról van szó. Az ellentétes körülmények között nem könnyű eligazodni. Az alábbiakban – jórészt a jezsuita teológus Gerald O’Collins útmutatásait követve – azt vizsgálom, hogy hogyan viszonyul Ferenc pápa az egyház legutóbbi egyetemes zsinatának tanításához. A II. Vatikáni zsinattal való számvetésnek különös időszerűséget ad, hogy nemrégiben emlékeztünk bezárásának 50. évfordulójáról (2015. december 8.).
Nagyon úgy tűnik nekem, hogy igen, pedig első ránézésre egészen egyszerű lenne. Csak néhány szó az egész és annyi minden megváltozhat tőle. De mi is ez egyáltalán? Mikor elolvastam Pacsy (A megszólásról című) blogbejegyzését, megerősödött bennem a gondolat, hogy megosszak egy történetet, mely igen tanulságos volt nekem, fiatal szerzetesnek és talán másoknak is az lehet. Majd kiderül…
A fentebb – az első részben – megadtam a metafizika egy rövid meghatározását (kísérlet a „fizikai”, idői-történeti dimmenzió meghaladására). Arra is igyekeztem rávilágítani, hogy a metafizikai jellegű állításokat korántsem tartja mindenki lehetségesnek: egész filozófiai iskolák léteznek (a neopozitivizmus/Bécsi kör, a szcientizmus, az egzisztencializmus, valamint a hermeneutika és a fenomenológia bizonyos áramlatai, hogy csak a közelmúltból tallózzak), amelyek különböző okokból terméketlennek, értelmetlennek, avagy egyenesen tarthatatlannak ítélik azokat. Ám elég a titokzatos szakszavakkal, címkékkel való dobálózásból! Vegyük inkább tüzetesebben szemügyre a legfontosabb érvet, amit a metafizika ellen szokás felhozni – majd pedig lássuk annak cáfolatát is!
Ebben a tanévben a Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium és Kollégium tanárai és a szülők számára tartott lelkigyakorlaton és a lelki napokon a boldogság témáját jártuk körül. Abból kiindulva, hogy Isten boldogságra teremett bennünket, - ahogy a Katekizmus is mondja, az ember „fogantatása pillanatától örök boldogságra rendelt lény” (KÉK 1703) – elmélkedtünk a boldogság befogadásának útjairól. Ide tartozik a hála, a megbocsájtás, az Istennel való kapcsolat, az emberi kapcsolatok, és testünk is. A nagyböjtben a boldogság és a kereszt volt a témánk. Lehet-e nehézségek, szenvedések között is valahogy boldognak lenni, és ha igen, miképp? (Ha lesz időm, akkor majd a korábbi impulzusaimat is olvasható állapotba hozom, de kezdjük most ezzel. )
Az alábbiakban arra vállalkozom, hogy inkább mókás-ismeretterjesztő, mintsem komoly-tudományos szinten tárgyaljak egy elvont filozófiai fogalmat. Ha teológiáról írnék, tekintélyekre kellene hivatkoznom, például az egyházi tanítóhivatal által kihirdetett dogmákra. A mostani témával kapcsolatban azonban nem létezik ilyen kötelem: teljesen szabadnak érezheti tehát magát, kedves Olvasó! A filozófiában nincsenek előre meghatározott „kötelező dogmák”. Csupán egyetlen tekintély számít: a józan ész belátása. Ha valaki végigolvassa ezt a cikket, természetesen juthat arra következtetésre, hogy a filozófia eddig sem érdekelte, és ezután sem fogja. Az olvasásra fordított idő ez esetben sem volt hiábavaló – hiszen az is értékes információ, mi hagy hidegen bennünket. Talán mégis lesznek, akik ennél tovább jutnak, s megsejtik, hogy bár a filozófia elvont, ám korántsem értelmetlen dolog. Készülök elárulni egy „trükköt” is, amelynek segítségével megkérdőjelezhetetlen „örök” igazságokra tehetünk szert – nos, ez elég figyelemre méltó ambíció! Akárhogy legyen is, aki veszi a fáradtságot, és figyelmesen végigolvassa ezeket a sorokat, nem mondhatja többé, hogy nem tudja, mi fán terem a metafizika!
Az én húsvétjaim általában elég dolgosan telnek. Szerzetes pap vagyok, ám fő feladatomat tekintve egyúttal olyan ember is, akit szellemi munkára szabadítottak fel. Ráadásul a teljesítményemet számszerűsíthető adatok, publikációk alapján mérik. Ezért aztán – szégyen ide, szégyen oda – időnként ellenállhatatlan kényszert érzek arra, hogy visszahúzódjak az emberek elől, és hosszabb összefüggő időt szenteljek a kutatásra és az írásra. A csendes ünnepi napok erre lehetőséget is adnak; ilyenkor ugyanis a diákok legalább békén hagynak egy kicsit... :) Így történt hát, hogy – mivel nincs közvetlen lelkipásztori megbizatásom – a „húsvéti szünet” idejére (ami nálunk két teljes hét!) bevetettem magam a könyvtárba, és megpróbáltam kihasználni az ajándékba kapott időt, amit zavartalan szellemi munkára („könyvtárazásra”) fordíthatok. Legutóbb is valójában csak a liturgiák és az éjszakai alvás idejére jöttem ki az olvasóterem félhomályából. (Bizony, még az étkezésekre sem mindig, mert a jezsuita házirend nagyon megengedő ezen a téren – nagyjából mindent a kapott „küldetésnek”, a missiónak rendel alá. Én pedig nagyon tudok dolgozni...)
A kereszténység mozgalma jelentéktelen zsidó szektából alig két évszázad leforgása alatt államvallás, a 16. századra pedig a legnagyobb világvallás lett. Vajon mi volt sikerének titka? És milyen tanulsággal szolgál ez a mára nézve? Persze egyesek szerint az akkori körülményeknek semmi köze a maiakhoz: a világ azóta gyökeresen megváltozott. És valóban: az egyház ma stabil intézményként ismert, amely egy mindinkább globalizálódó világban fogalmazza újra önazonosságát. Vagy mégis vannak hasonlóságok?
Nemrég megszóltam valakit. Nem vagyok büszke rá, ráadásul a dolog tönkre is tette a kapcsolatunkat – egyelőre úgy tűnik, jóvátehetetlenül. Elmesélem az esetet, még akkor is, ha a megértéséhez egy kissé elzárt, egzotikus és sokak által idealizált világba kell is kalauzolnom a kedves Olvasót. Olaszországban dolgozom, egy szerzetesi közösségben, Rómában. Körülbelül 70-en lakunk együtt egy nagy jezsuita rendházban. Napközben mindenki végzi a munkáját, azonban, lévén, hogy a rendtársak többsége pap, alig van olyan időpont a nap 24 órájából, hogy ne mondanának valahol éppen szentmisét. (A bioritmusok ugyebár különböznek... :) Ráadásul vannak, akik inkább egyedül szeretnek misézni, mások összejárnak, hogy egy közös, megyegyezés szerinti időpontban ünnepeljék az eucharisztiát. Én rendszerint reggel 6.45-kor misézek, együtt egy 8-10 főből álló társasággal (ha több pap misézik együtt, azt szakszóval úgy mondják, hogy koncelebrálnak). Szóval koncelebrálni szeretek. A kb. fél óráig tartó szertartás után aztán a sekrestyében mindenki leveti a liturgikus öltözéket és („mintha mise történt volna...” :) megy a dolgára (többség persze először reggelizni...). Én egy rövid időre vissza szoktam még menni a templomba egy rövid, személyes hálaadásra, imára.
Egy korábbi posztban arra tettem kísérletet, hogy dióhéjban bevezessem a kedves érdeklődő olvasókat a „kinyilatkoztatás” fogalom szótörténetébe. Persze nem egyszerű vállalkozás kiismerni magunkat a teológusok fogalmainak boszokránykonyhájában. Az ő fő feladat abban áll, hogy az egyház hittapasztalatára való imádságos reflekszió segítségével minél alkalmasabb szavakat találjunk Isten kinyilatkoztatott misztériumainak megfogalmazására és továbbadására. A nehézséget az okozza, hogy a szavak sohasem képesek maradéktalan pontossággal leírni az isteni valóságot; mindig megmaradnak egyszerű emberi szavaknak, amelyek csupán analóg értelemben – egyszerre találóan és egyszerre hiányosan – képesek utalni arra a valóságra, amelyet megfogalamazni igyekeznek. Most lássuk röviden az Egyház mai álláspontját a kinyilatkoztatással kapcsolatban.
Nemrég (2017. március 13-án) ünnepelte az egyház Ferenc pápa megválasztásának negyedik évfordulóját. Már aki ünnepelte… Merthogy Róma püspökének szavai, cselekedetei és döntései kétségtelenül nem mindenkiből váltanak ki osztatlan lelkesedést. Talán mindez azzal is összefügg, hogy az új papa bizony alaposan felkavarta az állóvizet; eddigi pontifikátusának évei bizony sokat változtattak az egyházon. PR és kommunikációs
Utolsó kommentek