Jezsuita bloggerek

Az elkövetkezőkben arra teszek kísérletet, hogy egy kis teológiát tanítsak nektek a blogon. Ez persze elég ambíciózusan hangzik; előre bocsátom, hogy amit mondani akarok, nem lesz egyszerű megérteni... A legfőbb félelmem, hogy, túlságosan száraznak fogjátok találni, és legyintetek rá. Mert hogy a dolog természete miatt elkerülhetetlen a „szakzsargon” használata: az elvontság bizonyos mértékig ma már minden szaktudományt jellemez. Ezért innen sem tudom teljesen száműzni az absztrakt és életidegen fogalmakat... A vállalkozás elkerülhetetlen nehézségei ellenére mégis fontosnak tartom a témát, éspedig legalább két okból. Egyrészt, mert az a meggyőződésem, hogy minden öntudatos és felnőtt katolikusok értelmiséginek képesnek kell lennie intellektuális becsületességgel és igényességgel számot adni a hitéről (enélkül ma aligha lehet megmaradni egyházias kereszténynek). Másrészt pedig azért – és ez talán egy kicsit régimódinak (rosszabb esetben paranoiásnak) fog hangzik –, mert meg vagyok győződve arról is, hogy meg kell tudnunk védeni a hitünket mások támadásai ellen. Akár „balról” (liberális irányból), akár „jobbról” (mondjuk így, a közérthetőség kedvéért: konzervatív részről) érkezhetnek... Az alábbiakban elsősorban egy mai spanyol fundamentál-teológus, Salvador Pié-Ninot érvelésére támaszkodom (vö. Salvador Pié-Ninot, La teologia fondamentale. «Rendere ragione della speranza», Queriniana, Brescia 2010⁴, 230-233). Türelmes és jó gyümölcsöket termő tanulmányozást kívánok!

Mindannyiunk életében megvannak a tapasztalatok – fájdalmak, remények, kudarcok –, ez már csak így szokott lenni az életben. Velem is így van ez. Viszont ahogy öregszem mindinkább azt veszem észre, hogy az, amit én az életben gyengeségnek, kudarcnak, hiánynak, éltem meg, vagy ami csalódást okozott, annak – messzebbről visszatekintve – megvolt az értelme. Mindennek ellenére valami jó – sőt, talán így is merem mondani: valami nagyobb jó – született belőle a személyes életemben. Hogy nálam ez miért alakult így, azt nem tudom megmondani. Mint ahogy azt sem, hogy miért alakul így talán mindenkinél a szó legmélyebb értelmében, legalábbis lehetőség szerint. Erről fogalmam sincs, mégis ezt az igazságot az egyik legfontosabb belátásomként, tapasztalatomként tartom számon. Talán azért, mert nekem sem volt olyan könnyű megszeretnem mindazt, ami van. A valóságot sem, saját magamat sem, sőt – és ez talán furcsán hangzik egy pap szájából – nekem még még a Jóistent sem volt olyan könnyű megszeretnem.

Ismeritek Kempis Tamás Imitatio Christi című könyvecskéjét? Bár a keresztény spiritualitás egyik gyöngyszemének, klasszikusának mondják, nem csodálkoznék azon, ha még azon kevesek közül sem mindenki lelkesedne érte, akik egyáltalán kézbevették már. Mert bizony hétpecsétes könyvről van szó, melyeket nem könnyű feltörni... Különösen manapság. A szerző szemlélete ugyanis olyan idegen a mai nyugati kultúrában élő ember nézőpontjától, hogy szinte lehetetlen azonosulni vele. Szegény jezsuitákat bezzeg köti a rendi hagyomány: arra kényszeríti, hogy folyamatosan kézbe vegyék a művet, birkózzanak vele, hiszen – úgy hírlik – Szent Ignácnak napi olvasmánya volt. Nekem persze – mi tagadás – bizony eleinte beletörött a bicskám az olvasásába… Hosszú időbe telt – valójában vagy két évtizedbe – míg valamelyest is sikerült megbarátkoznom vele. Akarjátok tudni, hogy mire jutottam?

Hadd meséljek el – a téma bevezetéseként – egy személyes történetet. Még egyetemista koromban történt, hogy vizitúrát szerveztünk azzal a hittancsoporttal, amelybe jártam (és ahol a papi hivatásomat is kaptam). Mi tagadás, már akkor is nagyon szerettem az ilyen kalandokat! Tényleg van annak valami varázsa, amikor egész nap csak evezünk (na persze nem folyamatosan megfeszített ütemben... :), kitesszük magunkat a természet kénye-kedvének (ami nem is olyan kellemetlen, ha egész nap ragyogóan süt a nap.. :), estére kelve pedig sátrat verünk, majd a baráti társaságban hosszú beszélgetéssel töltjük az időt (meg persze sütés főzéssel és bőséges vacsorával... :). Romantikus szerelmek is szövődtek ilyenkor (amikből aztán a praxisomban több jó házasság is született – tanú vagyok rá az egyház nevében...! :) Szóval, zseniális nyári program egy ilyen evezőstúra!

A továbbiakban az alábbi szabályok betartását kérjük a blog felhasználóitól.

• Tilos személyeskedni, illetve másokat durván minősítgetni! (Lényeges
  különbség van aközött, hogy „nem értek egyet X.Y.-al”, vagy hogy „X.Y.
  kötözni való bolond és különben is, hogy meri magát katolikusnak
  nevezni?” Próbálj meg különbséget tenni a személy és a véleménye
  között!)
• Tilos a blogon beszélgetőkről olyan információkat behozni, amiket nem
  a blogról ismersz!
• Tilos másokkal szemétkedni! (Erre most nem hozok példát.)
• Tilos vég nélküli hosszúságú szöveget bemásolni. (Elég egy link
  például valamelyik egyházi dokumentumra, pontos helymegjelöléssel.)
• Tilos nem a blog szellemiségéhez nem méltó videót belinkelni!
• Tilos hivatalos egyházi embereket (papok, jezsuiták, egyházi vezetők
  stb.) tiszteletlenül említeni illetve eretnekséggel vádolni! (Szabad
  viszont valakivel nem érteni egyet és azt tisztességes módon –
  szarkazmus, gúny, vagy személyeskedés nélkül – kifejezni.)

Végül egy magától értetődő javaslat: próbálj meg a témánál maradni!
(Egy „szét-offolt” bejegyzés kommentárjait olvasni kevéssé élvezetes.)

Ezen a fórumon nem számít az vallási vagy felekezeti hovatartozás, a
politikai nézetek, a szexuális orientáció: kivétel nélkül mindenkit
megillet az emberi méltóság és a tisztelet.

Kétes esetekben a komment el lesz távolítva, előzetes figyelmeztetés
nélkül is. (Ilyen esetekben kérjük, ne küldj dühös leveleket, ne
magyarázkodj, vagy kérj magyarázatot. Az ok nyilvánvaló: amit írtál,
valamilyen formában ellentmondott a blog-szabályzatban foglaltaknak.)

Ha egy oda nem illő komment nem lett eltávolítva, annak valószínű oka,
hogy nem vettük észre. Ilyen eseteket küldhetsz figyelmeztető e-mailt.

Ha valaki rendszeresen megszabja a blog-szabályzatban foglaltakat, le
lesz tiltva a blogról. Ez ugyanis annak jele, hogy az illető nem tudta
vagy nem akarta respektálni a keresztény szeretet követelményét.

A legfőbb szabály dióhéjban ennyi: légy szeretetteljes.

Köszönet a többségnek, akik általában eddig is betartották ezeket a szabályokat.

Hadd kezdjem egy provokatív felütéssel. A neves magyar humánetológus, Csányi Vilmos legutóbbi könyvében ezt írja: „Az erkölcs első fokozata az, amikor a szabályokat a csoport kényszerei miatt tartják meg. Második fokozatán az erkölcsöt kényszerítő szankciókat a csoporton kívülre, ősökre, büntető szellemekre, isteni akaratra vezetik vissza, és csupán a harmadik, legfejlettebb szakaszban jelenik meg a belső meggyőződésen alapuló erkölcs” (Csányi Vilmos: Íme, az ember. A humánetológus szemével, Libri, Budapest, 2015, 147.) Nem mindenben szoktam egyetérteni Csányival, de – nem tudom, Ti hogy vagytok vele –, ebben most, nekem úgy tűnik, van valami...

Mélyen megmaradt az emlékezetemben egy eset. Repülőgépen utaztunk, amikor egy férfi nyíltan szembeszegült a légiutaskísérők utasításaival. A gép leszálláshoz készülődött, ezért már érvényben volt az utasítást: mindenki üljön a helyére és kapcsolja be a biztonsági övét! Erre egy kigyúrt fiatalember mindezzel mit sem törődve felállt, és teljes nyugalommal kotorászni kezdett a poggyásztartóban. Elsőre udvariasan, de nagyon határozottan rászóltak a hangosbemondóból, hogy haladéktalanul foglaljon helyet. Ő azonban nem ült le, hanem kihívóan körülnézett, hogy neki ugyan ne parancsolgassanak. Mi, utasok persze egyre kellemetlenül kezdtük érezni magunkat; még a barátnője is – aki pedig igazán ismerhette – nyaggatni kezdte, hogy ugyan ne csinálja már tovább a feszkót... (Talán azért is maradt meg ennyire az emlékezetemben, mert mindketten magyarok voltak.) A srácnak azonban esze ágában sem volt engedelmeskedni. Sőt, talán még élvezte is egy kicsit, hogy hirtelen a figyelem középpontjába került. Még hosszú percekkel azután is, hogy befejezte a pakolást, tüntetően állva maradt és büszkén nézelődött. A vezető stuardess többször is rászólt, egyre magasabb hangszínen, utoljára már szinte kiabálva – aztán végül ő is elhallgatott (gondolom, így vannak kiképezve ezekre a helyzetekre). Hosszú percek teltek el, míg ez a nonkormista hazánkfia végre megunta a játékot, és ő is lehuppant az ülésre, mint a többiek. Még landolás előtt helyreállt tehát a rend.

Előfordul, hogy érzelmi viharba kerülünk – esetleg úgy is, hogy nem kívántuk magunknak. (Nota bene: nem csak szerzetesekkel történik ilyesmi! :) Meglehet hogy, nem szeretnénk, hogy a helyzet így maradjon – legalábbis tudatosan nem –, például azért, mert erkölcsileg nem értünk egyet azzal, ami kijöhet belőle. Csakhogy az érzelmek terén nem minden múlik rajtunk ám! Azt hiszem, itt nagyon tapintatos megközelítésre van szükség. Hadd osszak meg néhány tanácsot, amiket nem fogok bővebben kifejteni, mégis megemlítem őket, mert fontosnak tartom, hogy egyáltalán szóba kerülhessenek az (egyházi-spirituális) közbeszédben.

Remélem, sikerült elég figyelemfelkeltő címet találnom a most következő poszthoz. :) Amit el akarok mesélni, azt persze nem csámcsognivalónak szánom olyanoknak, akik éppen nem tudnak mit kezdeni a szabadidejükkel és szívesen foglalkoznak mások magánéletével. (Perverzek kíméljenek! :) Inkább csak amolyan elmélkedésféle lesz az intimitás, a szerelem és a szexualitás témájáról – főleg a saját tapasztalataim alapján. Ja, és olyan módon, hogy akár „apácák is meghallgathassák”… Mehet? :)

Közhelyszámba megy, hogy a szerzetesrendek hivatáshiánnyal küzdenek. Vajon mi az oka ennek a jelenségnek? Az azonnali – és részben éppenséggel találónak is mondható – válasz így hangik: a hivatáshiány oka a gyermekhiány. Tagadhatatlan, hogy amíg egy-egy átlagos családban 8-10 gyermek született (valamint az egyház is láthatóbb, elismertebb, a társadalom pedig „vallásosabb” volt), addig szinte magától értetődőnek számított, hogy egyes vallásilag érzékenyebb fiúk és leányok a szerzetesi hivatást választották: fráternek vagy apácának mennek. De vajon ezzel a – kétségtelenül érvényes – válasszal kimerítettük az okokat? Meglehet, érdemes egy kicsit mélyebbre ásmi – hátha rábukkanunk a megoldásra is…