Nagyon úgy tűnik nekem, hogy igen, pedig első ránézésre egészen egyszerű lenne. Csak néhány szó az egész és annyi minden megváltozhat tőle. De mi is ez egyáltalán? Mikor elolvastam Pacsy (A megszólásról című) blogbejegyzését, megerősödött bennem a gondolat, hogy megosszak egy történetet, mely igen tanulságos volt nekem, fiatal szerzetesnek és talán másoknak is az lehet.  Majd kiderül…

Az utóbbi három hónapomat egy külföldi nagyvárosban töltöttem. A legfontosabb feladatomként megpróbáltam még mélyebben megismerni és elsajátítani a helyi nyelvet. Egy iskola mellett élő 9 tagú jezsuita közösség fogadott be erre a 3 hónapra. Ezzel alkalmam nyílt az iskola szárnyai alatt valami izgalmasabb tevékenységgel is foglalkoznom a szárazabb nyelvtanulással egy időben. Nagyjából 4-5 órát dolgoztam minden délután egy napközihez hasonló délutáni foglalkozáson. Közös tanulás, játék, foci, sütés és párna csata. Meg persze kidobós. De talán ennyi elég is erről, mert az a „valami”, amiről írni szeretnék az nem az iskolában, hanem a közösségünkben történt.

Általában egy iskola mellett élő jezsuita közösség igen aktív szokott lenni, ami olykor a közösségi élet kárára válhat. Ennek több oka is van, de talán a legfontosabb az okok közül, hogy az iskolai élet, munka és egyéb kihívások túlságosan lekötik a rendtagok energiáját. (pl.: Pistike már megint betörte az ablakot, pedig hányszor megígérte… És majdhogynem már két jezsuitát is személyesen érint ez az egyszerű kérdés, mert az egyikőjük az igazgató, aki a kárt szenvedett intézményt képviseli és annak az olykor Gordiuszi csomóba kötött alá-fölérendelt hierarchikus rendszerének a hangja. Ő az, aki intézményesen közelíti meg a problémát. A másik jezsuita pedig az iskolalelkész, aki a törvényekkel és jogokkal nem körbebástyázott lelki, spirituális oldalát képviseli emberségünknek. Ebből következik, hogy a „Pistike és a betört ablak” eddig roppant izgalmas történetét ő sokkal inkább egy lelki szemszögből közelíti meg.) Ez most sem volt másképp a közösséggel. Sőt, ehhez az alaphelyzethez még három dolog hozzájárult, hogy életkorban, gondolkozásban és az iskolán túli egyéb munkák területén is nagyon színesek voltunk. Talán így már nem olyan nehéz elképzelni, hogy a közösségi élete ennek a közösségnek nem annyira volt példaértékű. Különböző kimondott, vagy nem kimondott feszültségek, a másik kibeszélése, stb. Igen, sajnos egy jezsuita közösségben is előfurdalhatnak ezek.

Miután csak 3 hónapig tartózkodtam ott, közösségi tagként és egy kicsit vendégként is mozogtam a többiek között. Ez most nagy előnynek számított, mert mindegyik rendtárs, őszintén és nyíltan beszélgetett velem. Meséltek az életükről, a jelenlegi munkájukról és persze az ilyen-olyan fájdalmaikról a közösségben. Az elején nehezen tudtam ezzel mit csinálni. Egyáltalán ki vagyok én, hogy nekem ezt így elmondják? Ezeknek a valóságkép részleteknek a gyűjtögetésével gyorsan teltek a hetek, hónapok. És valami nem hagyott nyugodni… Tudtam, hogy ennél sokkal jobb is lehetne a közösség élete, mert tényleg fantasztikus jezsuiták éltek ott, csak valami egyszerűen félre csúszott. Hálával fogadtam, hogy egy magyar rendtárs türelmesen hallgatta a panaszkodásaimat a Skype-beszélgetéseink során. Még nem egyszer megértettem, hogy van két dolog, ami nagyon sokat segíthetne. Az egyik, ha tudnánk beszélgetni a gyengeségeinkről és nem versenyként élnénk meg a közös életünket, a másik pedig egy úgy nevezett Correctio Fraterna, ami magyar fordítással nagyjából így hangzik: testvéri visszajelzés. Ez annyit jelent, hogy szeretetből, őszintén kitárva a szívemet a másik előtt képes vagyok visszajelzést fogadni, mindarról, hogy ő hogyan látott és lát engem, és én is képes vagyok visszajelezni neki arról, hogy én miként láttam és látom őt kívülről, folyamatosan azt a „célt” szem előtt tartva, hogy imádságban, egymás szeretetében és ezáltal Isten szeretetében növekedni tudjunk. Talán ez első hallásra valami szentes hókuszpókusznak tűnhet, de ha jobban belegondolunk, akkor ez egy nagyon emberi dolog. Egyszerűsített formájában ezt úgy hívják: Feedback. Hogyan lát téged a világ kívülről? Ha valakinek már van tapasztalata mély visszajelzésekről, akkor tudhatja, hogy ehhez tényleg sok türelem, megértés, őszinteség és emberi érettség kell, mert direkt kiteszem magam a lelki megsebzés és megsebződés veszélyének. Le kell vetnem azokat a belső rétegeket magamról, melyekkel sokszor el akarom takarni a külvilág számára a gyengeségeimet. (És még az sem biztos, hogy tudatosítottam már magamnak mindem csetlő-botló tulajdonságomat, szóval okozhat olykor sokkoló meglepetést is egy ilyen visszajelzés.) Tehát, ez nem egy könnyű műfaj, ami elég indokot ad arra, hogy féljünk ettől és inkább elkerüljük. 

Miután többször elmerengtem a kialakult jelenségen és (a remélhetőleg működő) megoldáson, megosztottam a gondolataimat a magyar rendtársammal, aki újra türelmesen végig hallgatta a mondókám. A beszélgetés végén pedig kijelentettem, hogy nekem túl kevés a nyelvtudásom ahhoz, hogy amit látok megbántás nélkül, finoman kifejezve elmondjam a közösségnek. Arról nem is beszélve, hogy igazából csak egy vendég vagyok. És ezzel túl is tettem magam a problémán, mintha én nem lennék felelős a rendtársaimért, a közösségért, végső soron pedig Jézus Társaságért. Még nem aztán eljött Húsvét és a csendes napok során újra feljött bennem a téma. Egyszerűen nem hagyott nyugodni, pedig már teljesen beleringattam magam abba a tudatba, hogy milyen zseniális megoldást találtam. Na ja, de csak papíron…!!! rájöttem, hogy a visszajelzés félelmét és rizikóját megpróbáltam úgy elkerülni, hogy azt mondtam; erre nem vagyok képes, mert nincs meg hozzá a nyelvtudásom. Ez volt az a duma, amivel csak magamat próbáltam menteni. Mikor ezt megértettem, eldöntöttem, hogy még mielőtt továbbköltözöm, beszélnem kell közösséggel és el kell mondanom, hogy mit láttam „külsősként”. Viszont ekkor már csak néhány napom volt és a húsvéti hajrá komoly lendülettel lopkodta el előlem a lehetőségeket.

Aztán történt meg a csoda. Utolsó este, Húsvétvasárnap (Húsvéthétfőn költöztem) összeültünk, hogy megünnepeljük a Feltámadottat, és hogy a közösség búcsút vegyen tőlem. Ekkor az elöljáró megkérdezte, hogy hogy éreztem magam, milyen emlékeket viszek magammal… és végül; hogy látom a közösséget. Teljes megdöbbenés futott át rajtam és tudtam, hogy most kell feltennem mindent egy lapra. Különben nem lesz több ilyen lehetőségem. Éreztem belül, hogy félek, de megpróbáltam túllépni a gátakon. Röviden összefoglaltam, hogy mit láttam és talán 2 dolog segíthetne (amiket fentebb említettem). A beszélgetés végül mély egyetértéssel és csenddel fejeződött be. Mikor körbenéztem láttam, hogy mindannyiunk megérintődött ki így, ki úgy, még az se biztos, hogy ugyan attól a dologtól, de ez nem is volt már fontos. Ebben a pillanatban a csend beszélt, a csend pedig mindig őszinte. Nem tudom milyen hosszan ülhettünk ott. Talán csak egy pillanat volt, vagy hosszú percek… nem tudom, de ott egy lélekkel vágyakoztunk a gyógyulás után. (Nekem persze át villant a gondolat, hogy remélem nem amiatt van ilyen nagy csend, mert valamit úgy fogalmaztam meg, hogy azzal megbántódhattak, de ez a gondolat hamar tovaszállt.) Húsvétvasárnap este így találkoztam először a feltámadt Jézussal.

És mi az, amit ebből tanultam? Először is, hogy ha fél az ember az nem baj. Az azt jelenti, hogy valami félelmetes áll vele szemben, valami olyasmi, ami kihív a megszokottból. Viszont nem szabad hagyni, hogy itt megálljunk. Tovább kell lépni a félelmen, különben megbénít és megfojt. A másik, hogy nagyon fontos a gyengeségeinket megismerni és magunkhoz ölelni a visszajelzéseken keresztül, mert csodakincseket rejthetnek. Persze ez nem megy egyik napról a másikra. Meg kell tanulnunk, hogy lehet az érzelmeinket tudatosítva és azoktól olykor elvonatkoztatva reálisan látni. És végül, ami számomra a legfontosabb tanulság volt; mernünk kell sebezhetővé válni és mernünk kell a megsebzés kockázatát vállalni, annak a „cél”-nak fényében; hogy egymás szeretetében és ezáltal Isten szeretetében növekedni tudjunk.

Hogy tanulságos-e másoknak is ez a történet? Remélem igen… Mindenki eldöntheti magának személyesen. Eldöntheti, mer-e annyira szeretni, hogy ezzel kockáztassa a saját kényelmét vagy akár a saját méltóságát. J Ami pedig nehéz…