Jezsuita bloggerek

Mi papok ritkán prédikálunk, és még ritkábban írunk az imáról. Néha az a rosszindulatú feltételezésem, hogy ez azért van, mert nem foglalkoztat minket, mert nem is gyakoroljuk… Vagy csak nem eleget. Most mégis az imáról szeretnék valamit megosztani veletek, elsősorban talán a szerzetesekkel. Két részből áll, és a végén még talán egy javaslatot is hozzáfűznék. Az első rész arról szól, hogy bármilyen nehéz legyen is rá időt találni, imádkozni szükséges (a második pedig, hogy mi történik az imaidő alatt).

(egy fogyatékkal élő gyermek érkezésének példáján)

Nemrég egy kedves ismerős házaspárral beszélgettem. Hamar a legmélyebb dolgoknál tartottunk: elmesélték, hogy a harmadik gyermekük súlyos fogyatékkal született, és nemrég – néhány hetesen – meghalt. Mindkettőjüket megrázta az esemény; persze nagyon különbözőképpen, talán a férfi és női lélek jellemző sajátságai szerint. Egy kérdés azonban mindkettőjükben egyformán ott zakatolt. A beszélgetés sodrában a fiatalasszony mondta ki, szinte váratlanul: „Csak azt akarom tudni, miért történt ez velünk!” Én pedig – ahogy az lenni szokott ha megoldhatatlan kérdésekkel szembesülök – csak hallgattam... Szavamat vette valami kifejezhetetlen fájdalom, amit régről ismerek. Valami, ami megfacsarja a szívet, elnémít. Nehéz vele mit kezdeni. Csak kis idő után kezdtem dadogni, sután és bátortalanul, valami olyasmit, hogy ezt nem lehet világosan tudni, de a titok talán idővel mégis feltárulhat... Azóta is bánt, mert azt hiszem, valami egészen mást kellett volna mondani...

Engedéllyel mesélem a következő történetet. Úgy esett, hogy egy sokgyermekes, Pécs mellett élő keresztény családban a nagylány alaposan összeveszett az édesanyjával. Nincs is ebben semmi rendkívüli, hiszen az ilyesmi a legjobb családban is előfordul. A dolog úgy kezdődött a dolog, hogy közvetlenül azután, hogy a 13 éves kamaszlány hazajött az iskolából, valami csúnya szó futott ki a száját. Az anyja persze rászólt – türelmesen, de egyértelműen –: „Mi itt nem beszélünk így!” Folytatódott a pourparler, mígnem valahogy megismétlődött a dolog: a szó újra elhangzott. Sőt aztán harmadszor is – egy kicsit talán „már csak azért is”... „Mi itt nem beszélünk így – nyomatékosította az anya –, és ha ez még egyszer előfordul, rácsapok a szádra!” Így történt aztán – nyilván azért is, hogy a nagylány kipróbálja, meddig lehet elmenni (meg mert ugye ilyesmi még úgysem történt soha itthon annak előtte) –, a nagylány újra kimondta a szót – s meg is történt a baleset.

Ahogy látom, a Time Magazin Ferenc pápát újra beválogatta a világ legbefolyásosabb személyiségeinek 100-as listájába. Nem biztos, hogy jót tesz az ilyen népszerűség; persze nehéz is ellene védekezni. Az is vitatható (s vitatját is eleget), hogy vajon tényleg „prófétai” vezetőre van-e szükség manapság, vagy inkább egy megbízható hivatalnok kellene az egyház élére. Nekem mindenesetre jó érzés tudni, hogy jó ember ül Péter „trónján”, aki ráadásul értő kezekkel kormányozza az egyház sok vihart átélt hajóját. Talán ezért van, hogy szívből drukkolok a „forradalomhoz”, amit meghirdetett. Erről szól Andrea Riccardi, a politikus, egyháztörténész és egyházi mozgalomalapító egy korábbi cikke, amit alább aktualizáltam (vö. Corriere della Sera, Mercoledi 22 settembre 2013).

Az evangéliumban időnként arról olvasunk, hogy Jézus elhívja tanítványait egy magányos helyre. Mit akar ott velük? Leggyakrabban – ha jól olvasom a vonatkozó szöveghelyeket (vö. Mt 3,14; Mk 6,31 stb.) – egyrészt azt, hogy „kipihenjék magukat”; másrészt pedig, egyszerűen hogy „Vele legyenek”. Jézus fontosnak tartottak, hogy tanítványai úgy éljenek, hogy Istennel kapcsolatot tartanak. Röviden: imádkozni akarta tanítani őket. És mi vajon mit csinálunk, amikor a nap folyamán egyszer-egyszer leülünk, hogy csendes időt szakítsunk magunknak az imádságra?

Nemrég fejeztem be egy teológushallgatóknak tartott kurzust. A végén megengedtem magamnak, hogy kilépjek a hagyományos tanári szerepből, és személyes tanácsokkal is előálljak. Szám szerint három dolgot kötöttem a lelkükre. Csupa olyat, ami – szerintem – egész életükben hasznos lehet. Kíváncsiak vagytok, mit mondtam? Nos, ha igen, elárulhatom. De ne várjatok nagy elméleti okosságokat! Nagyon gyakorlatias lesz... ;)

Röviden szeretnék nektek egy olyan témáról írni, amiről majdnem soha nem olvashatunk a spirituális élettel kapcsolatban. Pedig nekem úgy tűnik, hogy fontos, sőt nélkülözhetetlen kérdés; olyasvalami amivel mindenki találkozik, ha valaha is komolyan és tudatosan rászánta magát a lelki életre. A „rutinról” lesz szó. Arról, ahogy a dolgok állandó ismétlődnek, napról napra, hétről hétre, évről évre ugyanúgy… A rutin hétköznapi tapasztalat a vallásos életben. (A szerzetesi életben pedig talán még inkább, ahol az élet rendszerezett, strukturált és világos kerete között zajlik – ami bizony gyakran nincs rutin nélkül…)

Nemrégiben kispapoknak kellett elmélkedési pontokat adnom. Ilyenkor az ember próbálja előszedni a legjobb tudományát és olyasmit igyekszik mondani, amit tényleg a legfontosabbnak tart. S lehetőleg úgy, hogy az segítse is őket; hogy aztán majd „nagy pap” korukban is emlékezzenek rá… Én arra jutottam, adnék egy pár gyakorlati tanácsot arra vonatkozóan, mi segít megmaradni a papságban – és a szó legigazibb, lelki értelmében örömet találni benne.

Elöljáróim utasítására sok éven keresztül egy régi és nagyhírű intézményben, a Pápai Német-Magyar Papnevelő Intézetben  (Pontificium Collegium Germanicum et Hungaricum) dolgoztam, mint (magyar és nem magyar) növendékek lelki vezetője (magyarul: „spirituális” :). Ezen az alapon egy alkalommal arra is lehetőségem nyílt, hogy részt vegyek a német spirituálisok éves találkozóján. Az összejövetelt abban az évben Trierben tartották (ami történetesen Karl Marx szülővárosa – de nem azért…! :) A kollégák között szinte azonnal otthonosan éreztem magam; és nem csak azért, mert a húszegynehány résztvevőből hatan voltunk jezsuiták (plusz az egyik meghívott előadó… :) A nyelvi nehézségek ellenére úgy tapasztaltam, hogy a kollégák többségével, hogy úgy mondjam „egy húron pendülünk”: könnyű velük közös hangot találni, és a beszélgetések is nagyon érdekesek, informatívak a számomra. Bár már korábban is tudtam egyet, s mást a német egyházról, ez a perspektíva azért sok új szempontot tartogatott. Az mindenesetre megnyugtató volt hallani, hogy nem csak nálunk Magyarországon vannak problémák… :)