Nemrég fejeztem be egy teológushallgatóknak tartott kurzust. A végén megengedtem magamnak, hogy kilépjek a hagyományos tanári szerepből, és személyes tanácsokkal is előálljak. Szám szerint három dolgot kötöttem a lelkükre. Csupa olyat, ami – szerintem – egész életükben hasznos lehet. Kíváncsiak vagytok, mit mondtam? Nos, ha igen, elárulhatom. De ne várjatok nagy elméleti okosságokat! Nagyon gyakorlatias lesz... ;)

1. Az első tanácsom így szólt: legyen mindig az íróasztalukon egy vastag könyv, amit rendszeresen olvasnak. Lehet ez egy nagyobb fajsúlyú filozófiai, vagy teológiai munka is (például a Lét és idő Heideggertől, vagy a Gottes letzstes Wort, Hansjürgen Verweyen nagy volumenű fundamentálteológiája), vagy bármi más. Ez nagyon segít bennünket, hogy ne macskásodjanak el az agytekervényeink (ezt nem egészen így mondtam azért... :) Szóval, hogy ne gyöpösödjünk be olyan könnyen... Vasárnap délután például, mikor már a misék mind (vagy nagyrészt) lementek, TV vagy internetes szörfözés helyett érdemes kézbe venni a jó előre kikészített vastag könyvet, és – egy fejezettel tovább olvasni... Papként hosszú távon biztosan nem lehet jó színvonalon másoknak prédikálni, ha időközben mi magunk nem olvasunk rendszeresen lelkiségi/teológiai irodalmat. Márpedig annak, hogy a papok valódi értelmiségiek legyenek és intenzív szellemi életet éljen, nagyon régi hagyományai vannak az egyházban.

2. A második tanácsom kicsit modernebb, és talán sokak számára meglepően is hangzik. Így szól: évente egyszer érdemes kiutazni az országból. A tanács mögött az áll, hogy egyszer egy bölcs öreg plébános megosztotta velem egy személyesen tett fogadalma történetét. Elmesélte, hogy amikor abban a pici faluban, ahová helyezték, beköltözött a plébániára, elhatározta: naponta legalább egyszer el fogja hagyni a plébánia épületét (még akkor is, ha télen engedéllyel egy ottani fűthető helységben misézhetett); hetente egyszer elhagyja a falut; havonta egyszer a megyét; és évente az országot. Ma talán még azzal is kiegészítnénk: tízévente érdemes elhagyni a kontinenst is! Mert aki mindig otthon marad, hajlamos előbb-utóbb úgy gondolni, hogy mindenki úgy beszél, úgy gondolkodik, úgy cselekszik, mint ahogy otthon megszokta. Szóval, montha a dolgokat így, és csakis így lehetne csinálni. Pedig elég csak átlépni az országhatárt, és kiderül: nem egészen így áll a dolog – hiszen itt egészen más a nyelv, mások a szokások... Ez pedig nagyon jótékony, relativizáló hatású arra nézve, ami számunkra magától értetődőnek tűnik. Manapság, a „fapados” légitársaságok korában, már 100 dollárért is lehet olyan olcsó repülőjegyet találni, amivel az ember átrepülhet egy másik földrészre, ahol meg aztán tényleg minden másként van... Persze utazni önmagában nem elég: empatikus nyitottságra van szükség, hogy meg is halljuk, amit az ott élő emberek mondanak! (Mert persze ismerek olyanokat, aki egész életükben otthon maradtak, mégis mindent hajszálpontosan értenek; sokkal jobban azoknál, akik beutazták a világot...)

3. Az utolsó tanácsom lelki-spirituális jellegű volt: szíves meghívás arra, hogy naponta a szentmisén kívül egy órát imádkozzanak. Előfordulhat persze olyan nap, hogy nem jön össze: amikor egész nap megy a lótás-futás, áll a bál, indul a bakterház, teljes a bolondokháza. Mert ilyesmi nem csak egy munkahelyen, egy plébánián is bőőőőven előfordulhat (esetleg gyakrabban is!). Az ima, a meditáció azonban bepótolható! Az a fontos, hogy heti átlagban így is kijöjjön a 7 óra. Az számít, az formáló erejű, amit naponta, de legalább heti ritmusban rendszeresen csinálunk. A meditációra/szentségimádásra/elmélkedésre fordított időt a magam részéről létkérdésnek tartom. Enélkül – hogy mást ne mondjak – nem gondolnám, hogy a cölibátus hosszú távon tartható volna (legalábbis a szó nem-külsődleges értelemében). A házassági hűséghez is hasznos (bár ott talán más utakon-módok is adódhatnak a természetfeletti segítség elnyerésére – nem tudom, ehhez nem értek). Persze imádkozni nem csak ilyen „hasznossági” megfontolásokból érdemes. Ha ugyanis igaz, hogy egyedül Isten számít – azaz, hogy azért élünk ezen a földön, hogy őt szeressük és neki szolgáljunk –, akkor elengedhetetlen, hogy törekedjünk is megőrizni a vele való kapcsolatot. Az az érzésem: ha valaki csak ezt az utolsó tanácsot megtartja, nagyobb bölcsességre tehet szert és messzebbre juthat azoknál, akik minden könyvet elolvastak és közben háromszor is körbejárták a világot.

Hát ennyit mára a teológushallgatóknak szóló tanácsaimról. S talán nem is csak nekik…