Jezsuita bloggerek

Bangha Béla a 20. század egyik legkiemelkedőbb és legismertebb jezsuitája volt: kiváló szónok, akinek beszédeit tömegek hallgatták, és aki a sajtóban és a rádióban az igehirdetés modern lehetőségét és egyben szükséges új útját ismerte fel. Gergely Jenő szerint

„munkásságának méreteit, a katolikus megújhodásban betöltött szerepét tekintve minden kétség nélkül Prohászka Ottokár után közvetlenül említendő”[1].

A katolikus emlékezetben méltán kapcsolódik nevéhez a „sajtóapostol” jelző,[2] ugyanakkor Bangha Béla kevésbé ismert mint rádiós prédikátor. Életrajzaiban[3] igen keveset olvashatunk erről az oldaláról – ezúttal ezt a hiányt igyekszünk egy kicsit pótolni.

Pax et bonum!

Azoknak, akik újak itt, és akiket még érdekel, hadd mondjak valamit, amire a blogolással kapcsolatban jutottam.

Fura műfaj ez. Elsősorban talán azért, mert akkor kezd érdekessé válni, ha te magad is beszállsz a beszélgetésbe; viszont ebben áll a különös veszélye is: hogy tudniillik elkerülhetetlenül bevonódsz.

Azt mondják, az internetes kultúrában jelen lévők közül nagyjából 1-2 százalék aktív (és közülük is töredék kreál új tartalmakat), a többiek csak megfigyelnek. A kommunikációkutatók felmérései szerint a domináló kommentek nem fogadhatók el uralkodó véleményként. A háborogni szeretők hangja erősebb, míg a szelídebbek megelégednek egy-egy lájkkal is. Egyeseknek a kommentelés indulatlevezetési stratégiaként szolgál, ráadásul névtelenségbe burkolózva. Ők a metakommunikáció hiánya miatt képtelenek felismerni a többiek érzelmeit, így sokszor eldurvul a „beszélgetés”. Szóval nehéz és veszélyes műfaj a blogolás – nemcsak az írása, de az olvasása is!

„Annak örülni, ami megvan, az polgári dolog, de keresni, ami elveszett, az isteni.”
(P. Kerkai Jenő SJ karácsonyi gondolatai)

Kerkai Jenő fél évvel a letartóztatása előtt, 1948 nyarán nyolcnapos lelkigyakorlatot adott a Jézus Szíve Népleányainak. Beszédeiben Szent Ignác lelkigyakorlatos elmélkedési pontjait kommentálta a testvérek hivatásához és a korabeli egyházi és társadalmi helyzethez aktualizálva. Ekkor Kerkai főművét, a KALOT-ot már két éve feloszlatták, s 1948 júniusában, azaz a lelkigyakorlatot megelőző hónapban volt az egyházi iskolák államosítása. A Szegedi Népszava pedig már 1946 nyara óta harcosan követelte P. Kerkai letartóztatását is. 1948 volt a fordulat éve, amikor a kommunista párt egyre erőszakosabban átvette az ország irányítását.

Kerkai beszédeit egy testvér gyorsírással jegyezte le, majd legépelték és belső használatra beköttették. A kötetet nemrégiben fedeztük fel a budapesti jezsuita levéltárban. Nem is tudtuk, hogy egyáltalán létezik. Kevés jezsuita dokumentum élte túl a rend 1950-es betiltását, a legtöbb irat valamelyik zúzdában végezte. Valószínű, hogy a Jézus Szíve Népleányai (ma Jézus Szíve Társasága) megőrzése révén maradhatott fenn. Kerkai Jenő egyébként inkább a szavak embere volt. Rengeteg helyen prédikált, de szokása volt, hogy minden beszédvázlatát megsemmisítse, így ez a lelkigyakorlatos beszédgyűjtemény igazi kincs.

Most a karácsony titkához kapcsolódva osztunk meg néhány gondolatot belőle. Az megtestesülésről szóló szemlélődésben (Lelkigyakorlatok 101-117) Ignác arra hívja meg a lelkigyakorlatozót, hogy szemlélje, amint a Szentháromság elhatározza, hogy a második isteni Személy az emberiség megváltására emberré lesz. A fordulat évében Kerkai Jenő így kommentálta az emberi történelem „legnagyobb” fordulatát:

:

Pár napja Hodász András atya méltatta James Martin Hidakat építünk című könyvét a Szemlélek.net-en, csupa pozitív dolgot kiemelve az LMBT-mozgalomról írott műből. Az Embertárs folyóirat 2021/1. számában én is írtam a könyvről egy hosszabb elemzést, benne egyetértő és kritikai észrevételekkel. A szöveg lényegében még 2020 őszén született, azóta sok minden történt ebben a vonatkozásban Magyarországon, ami erősen a politikai szférába tolta a kérdéskört. De talán mégsem haszontalan a jezsuita blogon is publikálni ezt az írást, hogy szélesebb körben is olvasható legyen. Íme, a cikk:

Kerkai Jenő művéről és lelkiségéről írtam legutóbb. De hogyan volt részese a KALOT-alapító jezsuita az 1938-as budapesti Eucharisztikus Világkongresszusnak?

1938. május 28-án a pesti Vigadóban beszédet mondott „Az Eucharisztia és a Falu” kongresszusi szakosztály gyűlésén, ahol az akkori Magyarország legnagyobb néprétege, a falusi magyarság és az Eucharisztia kapcsolatát vitatták meg.

Mi, magyarok több alkalommal megtapasztaltuk a (ma már Szent) lengyel pápa irántunk érzett rokonszenvét. Többször kifejezetten is hivatkozott a hagyományos lengyel-magyar barátságra, jól ismerte a történelemből a közös lengyel-magyar királyokat, szenteket. Mindezt személyesen is megtapasztalhattam; többek között amikor 1991-es magyarországi látogatása előtt hetenként  találkoztam vele a Vatikánban a szerdai kihallgatások előtt, hogy a magyar zarándoknak szánt magyar szöveg kiejtését gyakoroljuk. Minden alkalommal emlékezetett a lengyel-magyar közös történelem valamelyik mozzanatára.

Ősszel kezdődő doktori tanulmányaim során a KALOT-alapító Kerkai Jenő életművét fogom kutatni a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Szeretnék hozzájárulni ahhoz, hogy a XX. század e nagyszerű jezsuitájának tevékenysége – és ahogy eddig megismertem, úgy gondolom, életszentsége – ismertebbé váljon. Szociális elkötelezettsége példa lehet számunkra is.

Nyolcvan éve, 1941. augusztus 15-én tette le ünnepélyes fogadalmát Kerkai Jenő, Magyarország történetének legnagyobb agrárifjúsági mozgalma, a KALOT (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete) alapítója. Innsbrucki teológiai tanulmányait befejezve Kerkai a legendás papnevelő Hunya Dániel SJ munkatársa lett a szegedi szemináriumban mint teológiai tanár és prefektus. Papnevelői feladatai mellett először csak hétvégente tudott azzal foglalkozni, amire évek óta készült: a parasztifjúság felemelésével.

Gaston Fessard SJ meglátásainak időszerűségéről

Korunkban, amikor korszakváltáson esik át a globalizált világ, és különösen is mivel e hetekben csúcson járva pusztít a világjárvány, még hívő emberekben is felfakad a kérdés: Mi lehet az értelme ennek az „emberi színjátéknak”? A megszámlálhatatlan tejútrendszerek ölén forgó/keringő csöppnyi bolygónkon megszületett, kibontakozott élet és a fejlődés csúcsára jutott gondolkodó és szabad ember létéért küzd: természeti csapások közepette, a tudomány rohamos fejlődése folytán már a Mars bolygóra száll, közben felelőtlenül pusztítja a teremtett világot, és  hajdani csodálatos civilizációk emlékeit; a technika félelmetes fejlődése mellett az erkölcsi értékek iránti érzék sorvadásának vagyunk tanúi. Fél évszázada, totalitarizmusok bukása után,  úgy tűnt, hogy túljutottunk az „emberarcú barbárságon”. A 21. század felnövő nemzedéke nem élte meg a 20. század rettenetét, de vajon  milyen kultúrát, humanista társadalmat épít(het) magának, milyen eszményekre teszi rá életét? Vajon a posztmodern nemzedékek a jelenkori szellemi napfogyatkozásban elfogadják-e vezérlő csillagnak az egyetlen Üdvözítő, Jézus Krisztus örömüzenetét?

Ilyen kérdések szorongatnak bennünket, amikor a nagyvilágban és körülöttünk zajló eseményeket figyeljük, átéljük, különösen is most, amikor furcsa féreggel küzd az egész emberiség.

Andreas R. Batlogg SJ írását fordította: Szabó Ferenc SJ

Forrás: La Civiltà Cattolica, 2020 IV 604-611 (2020. dec. 19/2021. jan. 2)

„Rahner meghalt, és úgy gondolom, hogy hamarosan eszmevilága is el lesz temetve”, jelentette ki Hans Urs von Balthasar[1]. A mondat első fele egy megállapítás, a második fele tévedés. Ezt a durva ítéletet Hans Urs von Balthasar egy kiadónak írt levélben fogalmazta meg Karl Rahner (1904-1984) német jezsuita teológus  halálakor. H.U. von Balthasar (1905-1988) K. Rahner barátja volt, ő maga is jezsuita 1929-1950 között, de e két nagy gondolkodó útjai szétváltak. Csak életük végén kezdtek kiengesztelő megjegyzéseket hallatni, de mindig megmaradt között egy bizonyos távolság, mikét az idézett kijelentés is jelzi.

Az örök-fiatal „imaasszonnyal” Szőnyi Zsuzsáéknál, az ún.„Triznya-kocsmá”-ban találkoztam először a hetvenes évek végén. Zsuzsanna akkoriban Itáliában gyűjtött. Interjúkat is készítettem vele a Vatikáni Rádióban. Személyes találkozásunk előtt már olvastam az 1976-ban megjelent Hegyet hágék, lőtőt lépék című archaikusimádság-gyűjteményét, amely gyermekkoromat idézte fel, hiszen édesanyánk megtanította az „Én lefekszem én ágyomba…” kezdetű imát, amelyet Sanyi öcsémmel imádkoztunk. Amikor Rómában az 1976-os első kiadás eljutott hozzám, megindultan felkiáltottam: „Hiszen gyerekkoromban ezeket imádkoztam én is este az Úrangyala, a Miatyánk és az Üdvözlégy után!” Mindjárt megszületett Esti ima című versem, amelyet Erdélyi Zsuzsannának ajánlottam. Tetszett neki is, egyik legjobb költeményemnek tartotta.