Egy anyuka mesélte nemrégiben, hogy amikor egyszer vonaton utazott a csecsemőjével, a kicsi egyszerre csak – nem tudni mi történt – vigasztalhatatlanul sírni kezdett. Az anyák tudják, hogy különbség van sírás és sírás között (hasfájás, éhség, hiszti stb.): ez amolyan „nagy fájdalommal” való zokogás volt. Nem lehetett lecsillapítani. A fialtalasszony falun élő anyukája erősködött, hogy biztosan „szemmel verés történt”. Ő persze felvilágosult meggyőződésből mindig lenézte az ilyenfajta magyarázatokat. Amikor azonban már másfél napja így ment ez, csillapíthatatlanul, akkor engedett az anyja unszolásának, hogy elvégezhesse „amit ilyenkor szoktak”. Erre a nagymama megfogta a gyermeket, a kezénél és a lábánál fogva gyors mozdulattal átfordította, és a sírás – mintha elvágták volna! – egyszeriben megszünt. Hihetetlen élmény volt! – meséli.>
Lehetséges tehát ilyesmi? Keresztény (és teológus) körökben biztosan nem trendy ezt állítani: hiszen túl vagyunk már a babonákon, a mítikus világképen és a középkori boszorkányüldözések idején. Minden esetre a valóság olykor túlnyúlni látszik a megszokott értelmezési kategóriáinkon. Az élet olykor több mint amit a racionalista teológiatankönyvek megengednek. Paptól hallottam, aki egyúttal nagy lelki ember is: ha valaki gonosz szándékkal ránéz valakire, nyilvánvalóan megterhelheti. (Más kulturákban még világosabb ez: vö. haiti vodu.) A gyerekek érzékenyebbek ezekre a dimenziókra: angyalokat is főleg ők látnak. Alternatív valóságérzékelés? Valóban úgy volna, hogy csak amikor túl sok számtant tanítanak velünk az iskolában, felejtjük el ezt a fajta percepciót? A magam részéről kicsit hajlok erre… Persze keresztényként nem szabad rémüldöznünk a szellemvilágtól: Jézus Krisztus nevében egyszer s mindenkorra védve vagyunk minden rontástól. De mit is jelent ez? Érdekel a véleményetek – főleg tapasztalati szinten! – amiként az (elő-) ítéleteitek is; hisz mi másunk lehetne ezekről a kérdésekről?!
Utolsó kommentek