Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Címkék

És aki közvetíti Jézust...?!

2009.02.06. 14:29 homo secuiens secuiens

(Persze bárki lehet az a személy, de én itt a papra való tekintettel vetek fel egy kérdést.)

Pacsy bejegyzését olvasva, barátaimmal beszélgetve, most is, meg már régebben is, újra felmerült bennem egy kérdés, amit a szemináriumban is gyakran felvetettünk annak idején: hogy lehet úgy közvetíteni Jézust az embereknek, hogy közben ne magunkhoz (papokhoz, szerzetesekhez) kössük az embereket? Lehet egyáltalán? Ugyanis gyakran előfordul, hogy amikor elhelyezik a papot, akkor az emberek elhagyják a templomot... Akkor hogy is van ez? Akkor nem-meggyőződésről lenne szó, vagy valami többről is? Vagy jó az, hogy helyezik, teszik-veszik az embert, aki végre segített felfedezni, hogy ki az a Jézus, és ezáltal felfedeztem ki vagyok én?!

Alapvetően mindkettő (helyezés és nem-helyezés) mellett nagyon tartalmas érvek  állnak, és ezt mindannyian tudjuk, nem is szeretném itt felsorolni. Bennem továbbra is az a kérdés van, hogy lehet egyáltalán úgy hirdetni az evangéliumot, hogy ne kössük eközben magunkhoz az embereket? Eddigi tapasztalataim azt mutatják, hogy nagyon nehéz... Három-négy éve voltam utoljára plébánián, de azóta is megkeresnek azok az emberek, akikkel ott komolyabban elbeszélgettem. Akkor ez baj? Esetleg zavarom a munkát az adott plébánián?

Az tény, hogy Jézust 3 év után elhelyezte az Atya, és akik hozzá kötődtek, közösséggé formálódtak, és megkapták a Szentlelket, és tovább léptek... Igaz, megviselte őket az Úr eltávozása, akihez annyira kötődtek, de a Lélek beindította mindazt, amit Tőle kaptak... Lehet, hogy akkor ért véget éppen a gyászfolyamatuk is? Vagy az is lehet, hogy ez a megrázkódtatás tette igazán élővé az ő igehirdetésüket és pontosan Jézus eltávozása segítette őket tudatára ébredni? (Ha a facsemete mellett hagynánk mindig a karót, elég nevetséges lenne egy idő után...) Gondolkodom...

Kíváncsian várom, Ti hogy látjátok, hogy élitek meg ezt...

33 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr72926626

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

eichikarl 2009.02.06. 19:32:01

Szerintem lényeges, hogy az emberek a plébánia életében a gyakorlatban is lássák és ézékeljék, mi volt Jézus Krisztus küldetése, és mit is jelent Krisztus testét alkotni. Ez megmagyarázhatatlan, közvetíthetetlen, csak együttesen megélhetö.

Tehát pl., hogy a közösségben a pap ne egy magányos vándortanító Jézus-képet sugározzon, hanem olyat, aki eleve közösségböl jön, abban van, a Szentháromságéban, ezért fontos neki, hogy "vele legyenek", és hogy ö legyen a rábízottakkal, anélkül, hogy direkt irányítana mindent és mindenkit vagy fordítva, az öt körülvevök hangulatától függne, mit tesz.

Persze ez úgy nehéz, ha a legtöbben 168 órából a vasárnapi mise egy óráját töltik Istennel, abban pedig a pap van túlsúlyban. Ha finoman, tisztelettel, érzékkel, humorral a pap ahhoz tud hozzájárulni, hogy ez ne így legyen. Hogy kis lépésekkel érzékeltesse, hogy ha tudtuk, ha nem egész hetünk Isten kezében volt, egyedüllétünkben, kapcsolatainkban velünk volt. A kérdés mi mennyire voltunk vele. És ahhoz adhat módjával inspirációt, hogy ez hogyan sikerülhetne jobban.

Ezen kívül persze lényeges, hogy minden csoportnak legyen felelöse, akikkel a pap is idöt tölt, akiket bíztat, akiktöl tanácsot kér, horribile dictu tanul, és akiket "helyzetbe hoz" - nem mindig csak magára irányítja a nyilvános figyelem 100%-át. Akikkel nagyon öszintén tud beszélni, hibákról és baklövésekröl (Jézus Péterrel vagy a Mennydörgés fiaival).

Ezzel együtt is nehéz, ha elmegy egy lelkipásztor, de igen szükséges. Mert egy másik másokat tud majd megszólítani. Jézus Krisztus mennybemenetele számomra isten tisztelete az ember szabad akarata iránt és annak a jele, hogy komoly küldetést bízott rá.

északi szél 2009.02.06. 20:35:28

Egy pszichológiai szempontú megközelítéssel hozakodom elő. Azt tapasztalom, hogy sokakat érint a felnőtté válási problémája. Ami sajnos nem életkorfüggő. Véleményem szerint ez abban nyilvánul meg, hogy az önállósodási folyamat nagyon kínkeservesen megy végbe, és "egészségtelen" függőségi, alárendelődési igényben nyilvánul meg.
Sokan azt várják a paptól, hogy az a "tutifrankót" mondja meg, hallgatói "csüngenek" szavain, így hitük nem annyira Jézus Krisztuson és saját belső meggyőződésükön, tapasztalatukon alapul, hanem a közvetítőn.
Kérdés, hogy ezzel mit tud kezdeni a pap. Hogyan tudja szétválasztani, megkülönböztetni a hívők felé irányuló szeretetét - szemben a felé irányuló függőségi igénnyel.
Mindemellett nem gondolom, hogy feltétlenül a pap a hibás abban az esetben, ha a közösség csak addig létezik és él, ameddig ő jelen van. Könnyen megeshet, hogy a kedves hívek olyan sérüléseket hordoznak, amelyek meghiúsítják a pap igyekezetét. A baj ott lehet, ha a pap maga is függőségbe keveredik, amelyet még erősít is az az elszigeteltség, melyet cölibátusa esetleg még erősít is...
Végül is mindkét félnek azt kell tisztáznia, hogy "mi az én szerepem a közösségben" - és mi nem.

bölcsésztanár 2009.02.06. 21:10:29

Szerintem is a felnőttség a lényeg. Nem felnőtt lelkű, de felnőtt életkorú keresztényekkel nagyon nehéz lehet egy papnak.
Például:
Mikor meghalt drága, szeretett plébánosunk, sokan hangoztatták azt a nézetet, hogy "akárki jön, az már nem lesz olyan". Mégis, emberek, milyen? Nem Jézus lenne a lényeg, aki ugyanaz tegnap, ma, és mindörökké?
Nem annak kéne örülni, hogy egyáltalán kaptunk új plébánost, mikor olyan paphiány van, mint az atom?

Ugyanakkor szintén a mi plébániánkon lehet tapasztalni, hogy sokan elpártolnak egy szomszéd templomból a pap miatt. Mert nem úgy és olyanokat mond, mint amit elvárnak. (Mondjuk támogatja a neokatekumenátus mozgalmat, amiről sokat nem tudok, úgyhogy véleményt se mondok, de többek szerint megvan az esélye, hogy szektásodjanak.) És? Nehogy már a papon múljon a hitem vagy a templomban való előfordulásom!

Szerintem a katolikusság egyik nagy előnye, hogy a liturgia nagyon kötött, maga a mise nem sok teret enged egyéni variánsokak a homílián kívül.

Kitalátor (másként) gondolkodó · http://kitalator.blog.hu 2009.02.06. 21:36:06

@északi szél:
Na, ez az a kérdés, ami tényleg független a cölibátustól. Ha nem kellene reggel fél négykor felkelnem,hogy Máriapócsra érjek a nagy zarándoklatra - fél évre Hajdúdorogra költöztetjük a kegyképet - több természetes és kóros papfüggésről, előítéletről, kegyetlen áthelyezésről is tudnék írni, amelyekben nős, családos papok szerepelnek.
(Ha valaki ott lesz holnap, és pl. belém akar rúgni, kérdezgesse a szakállas papokat, hogy ki lehet az a Kitalátor. Csak ne akkor rúgjon, üssön, röhögtessen amikor viszem a kegyképet!

homo secuiens secuiens 2009.02.07. 00:11:59

Köszönöm a hozzászólásokat, és az érettséggel teljes mértékben egyet értek, az mindenképp fontos, és nagyon sok helyen hiányként jelenik meg a háztartásokban...
Ugyanakkor viszont az evangéliumot személyesen kell közvetíteni, tehát kell lennie egy normális kötődésnek, ami a kapcsolat természetéből adódik. Persze az érett ember tudja ezt kezelni, de segíteni kell az embereket valamilyen szinten az érettség felé. Viszont sok helyen lehet olyan igehirdetést hallani, ahol mintha éretlen szinten akarnák tartani az embereket, mert akkor nincs gond! Ha nincs kérdés, nem kell elgondolkodni! Ez is egy szempont...
Tehát mindkét részen van valamilyen felelősség, és valamilyen kötődésnek is lennie kell...
És ha az emberek nem elég érettek, abban az esetben is lépni kell valamerre?!

fasírt 2009.02.07. 21:36:00

Én személy szerint rosszul éltem meg, amikor 16 éves koromban elhelyezték a káplánunkat. Teljesen más szemléletű volt, mint a plébánosunk, aki enyhe kifejezéssel élve, analfabéta volt a tinikhez. Szétesett a közösségünk, és mi "bárányok" szétszéledtünk. Az, hogy mi történik, az azon is múlik, hogy milyen fázisában van a közösség, kikre alapoz a pap. Itt, ahol most élek nagyon épít a plébános a civilekre, kifejezetten a családok a "célcsoportjai" így minden generáció a látóterében marad és a közösségek elég "önálló" életet élnek. Lehet, hogy most már túlélnénk egy váltást, de nehéz lenne elengedni.

kis_csirke 2009.02.08. 20:42:08

Régebben egyszerűbben láttam a kérdést: az a pap, akiért rajonganak a hívek, annak szüksége van erre a "sztár" szerepre és minden bizonnyal ő alakítja így a helyzetet. Biztos kevés az önbizalma és a pap-szerepéhez szükségesek a rajongók, vagy ilyen úton "szerzi meg" az életében szükséges szeretetet.

Mostanra kicsit árnyalódott a kép, és látom a másik oldalt is: a "hívek" általában nagyon is jól vannak szocializálva és minden kezdeményezést és felelősségvállalást az atyától várnak.Egyszerűen megpróbálják belesajtolni a papot az általuk igényelt idol szerepbe.
(Jó esetben ebbe nem megy bele az atya, de néha /tradicionális falusi környezetben/ jó ezt - kezdetben - elfogadni.)

Szerintem nem baj az, ha időnként cserélődnek a papok, az atya így nem tud "leülepedni, eltespedni", a plébániát szintén frissen tartják az ilyen változások. Mondjuk nem túl gyakran, szerintem olyan 8 évente ideális plébániát cserélni...De már írtátok és egyet is értek: ha valaki elkerült egy plébániáról, tanácsos megszüntetni a régi kapcsolatait. Az energia menjen az új helyre, munkára.

északi szél 2009.02.08. 22:38:28

@kis_csirke:
"Szerintem nem baj az, ha időnként cserélődnek a papok, az atya így nem tud "leülepedni, eltespedni""

Ez iszonyú. Miért kell gyökértelenné, magányossá tenni egy papot egész életére?

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2009.02.09. 03:12:46

@kis_csirke: Én nem tudom elképzelni, hogy nyolc évig élek és dolgozom valahol, aztán "tanácsos megszüntetni" minden ottani kapcsolatomat.

Van tapasztalatom arról, hogy egy messze földön híres, nagyon jó plébániából hogyan lehet súlyos válsággal küzdő közösséget csinálni alig néhány hónap alatt, azzal, hogy elhelyezik a (népszerű, köztiszteletnek örvendő) papot és az új pap érkezésééig, akiről akkor még nem tudtuk, ki lesz, egy radikálisan más gondolkodású helyettest neveznek ki. Az illető fél év alatt rengeteg mindent tönkretett egyszerűen azzal, hogy nem hagyta gyászolni és magához térni a gyülekezetet és azonnal újításokba fogott, nyíltan kritizálva mind a közösség évtizedes, jól bevált gyakorlatait, mind az előző pap liberalizmusát és hanyagságát.

Szóval... ez nem olyan egyszerű, hogy ha egy pap távozásából válság és szétszóródás lesz, akkor a gyülekezete éretlen volt. (Verd meg a pásztort és a juhok szétszélednek...) Szeretet nélkül nem lehet evangéliumot hirdetni, és a szeretet szükségszerűen mély emberi kapcsolatokat fog teremni. Ezeket pedig nem lehet csak úgy rendeletileg szétnyirbálni, főleg úgy nem, hogy a helyükbe pedig nem egy új kapcsolat lehetősége (egy új jó pap) érkezik, hanem a mély veszteség élménye (egy nem-olyan-jó új pap, akivel a gyülekezet "nem tud mit kezdeni"). Óriási felelősség van a "helyezgetők" kezében.

Pszichoterápiás analógiám van, ha szabad: nagyon hatékonnyá tudja tenni a közös munkát, ha érzelmileg kötődni a terapeutához nem minősül azonnal vagy terápiás transzfernek vagy patológiásnak. Előfordul, hogy két ember egyszerűen csak nagyon megkedveli egymást, anélkül is, hogy az egyik fél függésben lenne tartva. Az emberek érzelmi motivációktól (ha úgy tetszik: szeretettől) hajtva óriási dolgokat tudnak véghezvinni, és ezekhez sok energiát éppen a kapcsolat maga szolgáltat. Vagyis: a kapcsolat nem mindig csak "támasz", aminek majd fölöslegessé kell válnia. Jézus nem "fölöslegessé vált", hanem a mennybe ment, aztán pedig maga helyett nem egy dilettánst küldött az ittmaradóknak ;-) Ja, és nem azt mondta, hogy "legjobb lesz, ha most megszüntetjük ezt a régi kapcsolatot", hanem azt, hogy "veletek leszek" stb. stb. A papjaink Jézus követei, nem? Szerintem ha valaki hitelesen éli az evangéliumot, akkor nem nagyon lehet elválasztani, hogy a "keresztény testvérhez" kötődünk benne, vagy a "benne élő Krisztushoz".

(Én is csak hangosan gondolkodom...)

kis_csirke 2009.02.09. 06:19:45

@Felicitasz: hűűű, meglepődtem, hogy ez a 8 évenkénti váltás -ötlet ilyen durva lenne.
Nyilván elő lehet ezt készíteni, minden váltás egy folyamat, nem derült égből villámcsapás módján kell megtörténnie.

Viszont nem értem, miért kellene ennyire ragaszkodni egy paphoz? Jézushoz kell ragaszkodni, ő álljon a középpontban, a pap személye gyakorlatilag mellékes (hű, nem leszek népszerű :-) ).

Abban igazad van, hogy egy ilyen leválás a pap számára nehezebb, de az ő hite is mélyülhet egy-egy ilyen befejezem-újrakezdem során!

özvegy kácsa 2009.02.09. 07:52:33

"hogy lehet úgy közvetíteni Jézust az embereknek, hogy közben ne magunkhoz (papokhoz, szerzetesekhez) kössük az embereket?"
Miért is akarják saját személyüket kihagyni a papok az egészből?
A szeretet emberi kapcsolatkon keresztül valósul meg. Én így értem azt, hogy velünk van a világ végezetéig. A szeretetben. Amikor az elvont teológia emberarcú és konkrét. És sajnos ha valakit megszeretünk, akkor az a sírás kockázatával is jár. Mindkét oldalon! (a Kis Herceg után szabadon).
Persze kóros személyiségű egyének kóros ragaszkodása nem azonos az önátadó szeretettel.

homo secuiens secuiens 2009.02.09. 08:07:47

@kis_csirke
Az elméletet vágjuk:) "Jézushoz kell regaszkodni" - de hogyan? Személyesség nélkül nincs igehirdetés, és Felicitasszal egyetértek, a szeretet kapcsolatokat szül.

@özvegy kácsa
Nem akarnám kihagyni a személyemet, és nem hiszem, hogy a papok közül bárki is akarna ilyet... Ez a személyesség táplálója is a hivatásunknak. De ha jól értem, akkor arra lyukadsz ki, hogy éretten kell kezelni a dolgot. (?)

bölcsésztanár 2009.02.09. 09:22:53

Felicitasz példája nagyon durva, de ha belegondolok, nem is lehet olyan ritka.
Találkoztam papokkal, akik úgy gondolják, hogy egy plébánia élete csak úgy folyhat, ahogy ők személy szerint elgondolják vagy már egy másik helyen bevált nekik.

Azért szerintem egy intelligens pap belátja, hogy a meglevő, jól működő dolgokat kár megpiszkálni, és a hívek azért áltálában hangot szoktak adni nemtetszésüknek, szóval időben leveheti, hogy nem jó felé halad - ha akarja.
Ha meg annyira elvakult, hogy ezt nem képes felfogni, hogy van képe kiállni és a krisztusi szeretetről beszélni?
Erre szokta mondani Barsi Balázs atya, hogy nem sok pap kell, hanem jó papok.
Bocs, messzire mentem.

fasírt 2009.02.09. 10:38:09

Felicitasszal egyetértve, a pszichoterápia biz. fajtáinál kifejezetten cél a személyes kapcsolat kiépítése, evvel tudunk "dolgozni".(lsd.kapcsolat terápiák..)
A "lelkes" emberek( akikben a Szentlélek működik) azonnal felismerhetők és ebben a fásult világban rögtön népszerűek lesznek. Ha jó a pap akkor a közösségek építésével nem hagy vákumot maga után, de így is ( ahogy felicitasz mondta) "gyászolni" kell, ha elmegy.

szádba szarok 2009.02.09. 12:44:11

végre valakinek eszébe jutott az indulatáttétel analógiája.
igen, ha a pap ki akarja hagyni a saját személyét a kapcsolatból, annak ugyanaz az eredménye, mintha az ortodox analitikus teszi uyganezt. ajánlom tanulmányozni carl rogers munkásságát.

kis_csirke 2009.02.09. 15:31:21

@homo secuiens secuiens: ó, azt reméltem, nem kell az alapoknál kezdeni, pár lépést kihagytam, de próbálom pótolni (és gyakorlati példákat hozni). Sokminden eszembe jut, próbálom érthetően leírni.

Szóval szerintem az teljesen emberi dolog, hogy ha új ember kerül egy pozícióba (legyen az pap, tanár, gyárigazgató stb..), az hozza magával a sajátos színeit, nézőpontját, elképzeléseit, tapasztalatait. Az új főnök "lecseréli" a bizalmas beosztottakat, a saját szája íze szerint rendezi az ügyek menetét stb..
Ugyanez van egy plébánián egy pap váltásakor. Mindig "áthangolódik" kicsit a közösség. Ez nemcsak a papokra vonatkozik, hanem mindenkire. Nyilvánvalóan a pap sem vonhatja ki saját magát a kapcsolatokból, sőt, ha hitelesen akar működni, akkor bele is kell adnia magát minden ügybe.

Ugyanúgy, ahogyan különbözőek a személyiségtípusok, különböző papok vannak. Van a "karizmatikus, sztár", az apuci, a bürokrata, a manager, a megalomán stb...ezt szerintem világos. Még ezekben a különbözőségekben sincs semmi baj, ha az adott atya tisztában van vele, hogy ő milyen karakter, mik az erősségei, milyen tulajdonságait kell fejlesztgetni. A tudatosság a lényeg.

A hívek felől jövő visszajelzéseket szerintem érdemes nagyon megfontolni: ha jelzik az igényeket, akkor annak teret hagyni, ha esetleg elindul egy rajongás, azt ügyesen "leépíteni"...ez nem jelenti azt, hogy magányos remetékként éljenek, hanem csak azt, hogy a kapcsolataik reális alapon működjenek, ne a hívek pozitív/negatív kivetítésein.

Amire vigyázni kell (nemcsak a papnak, hanem minden segítő foglalkozásúnak), hogy csak egy pontig szabad beleadni magát az ügyekbe. Aki teljesen feloldódik a kapcsolataiban, az hamar kiég. Még a papoknak is van egy belső terük, amik mögé lehet húzódni, ha igénylik. No, és itt kezdődik a Jézushoz való ragaszkodás. Hogy a pap legfontosabb kapcsolata ne a plébánia népe legyen, hanem Jézus. Ha ez megvan, akkor már könnyebben megy minden változás.
Ez így érthetőbb?!

homo secuiens secuiens 2009.02.09. 16:13:24

@kis_csirke
Az alapoknál azért jó kezdeni, mert két különböző fejjel gondolkodunk, és mindenkinek más az alap...
Az önismeretes résszel teljesen egyetértek, és nagy örömmel fogadnám, ha erre nagyobb hangsúlyt fektetnének a szemináriumok. Szerzeteseknél erre figyelnek, legalábbis a jezsuitáknál...
Arra megtanítál, hol húzod meg a határt egy kapcsolatban? Hol van ez a pont? Ez engem roppant érdekel...

aventus 2009.02.09. 16:18:53

szádbaszarOK:erre a névre illik a Rostand-i "mondhatta volna szebben kis lovag"! Amúgy pedig a hívő népség-katonaság számára nagyon nem mindegy a lelkipásztor kiléte.Öreg plébánosunk hajdan testvéreimmel együtt keresztelt,elsőáldoztatott,bérmáltatott.Hozzá jártunk jegyesoktatásra,majd esketett minket,gyerekeinket keresztelte és szüleimet is ő temette.Hittanra jártunk hozzá,házat szentelt etc.,lehetne még sorolni.Már nem él,sajnos.De most is ismerek olyan plébánost aki egyedül hordja hátán az egész Őrséget több mint 15 éve és hál' Istennek győzi még.Csak legyen ilyen papokból elegendő.Biztos,hogy rendkívüli papi és emberi teljesítményük különlegesen bensőséges "felső"kapcsolatuk által lehetséges.

kis_csirke 2009.02.09. 17:46:33

@homo secuiens secuiens: hol a határ? Jó kérdés. Hát ez az a dolog, amit senki nem tud neked megmondani, ezt neked kell kitapasztalni. Nincs két egyforma ember és egyforma helyzet.

Keresd a saját hangodat, légy bátor :-)

kis_csirke 2009.02.09. 17:57:44

@homo secuiens secuiens: ps. ha valaki meg tud tanítani erre, akkor engem is érdekel a "titok" :-)

homo secuiens secuiens 2009.02.09. 19:17:07

@kis_csirke
Hát erre gondoltam én is, ezért zavart kicsit a kioktatásod... Személyes szinten kell valóban kitapasztalni, s a tapasztalatban mindig benne van az is, hogy hibázunk, de épp abból tanulunk... Tehát a kérdés marad...

kis_csirke 2009.02.09. 21:27:33

@homo secuiens secuiens: bocs, nem akartam kioktató lenni, de nem érzem a stílusodat és nem tudom eldönteni, hogy mire irányul a kérdésed.

Például most azt sem értem, milyen kérdés marad...vagy miért teszed föl, ha te is tisztában vagy vele, hogy erre nem lehet előregyártott válaszokat adni.

spírea 2009.02.09. 21:29:49

Nekem volt olyan élményem, hogy a plébánián négy év alatt hét pap szolgált....
Az egyik nénike fogalmazta meg: "imádkoztunk, imádkoztunk, fölnéztünk, oszt' mögin másik pap volt ott". Tudom, a példa extrém - de megtörtént.

És furcsa mód épp ez kovácsolta össze a közösséget - mert azt láttuk, hogy a pap jön - megy, de mi maradunk.

homo secuiens secuiens 2009.02.09. 21:35:25

@kis_csirke
A kérdés a bejegyzésben elég világos, és a reakcióddal semmi bajom, csak a stílussal volt, azért szóltam is, egyébként semmi bajom veled, sőt, tetszik, amiket behoztál:)
A kérdés akkor is fontos, ha nincs rá válasz. A célom, hogy emberek tapasztalatukat megosszák ezen a téren:) És ezt köszi neked is:)

kis_csirke 2009.02.09. 22:45:52

@homo secuiens secuiens: kösz a visszajelzést a stílusról, majd próbálom fékezni magam....

(legalább itt a blogon gyakorolhatsz velem a visszajelzés adásban, hiszen majd "élesben" a plébánián mindenféle vehemens nők stílusát is kezelned kell majd.... :-) )

homo secuiens secuiens 2009.02.11. 06:50:44

@kis_csirke
Nagyon biztató a zárójeled! :))))))))))))))

aarikka 2009.02.11. 14:49:06

Volt egy káplánunk, aki nagyon sok közösséget összekovácsolt, mikor itt volt nálunk. Nem sok ideig, kb. 3-4 évig. Én akkor pont általános iskola végén voltam, és semmi kapcsolatom nem volt az egyházzal, csak szerettem volna megismerni, mi is ez az egész. Számomra ő jelentette, hogy milyen is az a Jézus, akiről templomban szó van. És tényleg, mikor látta, hogy érdekel a dolog, hívott hittanra, hozzá jártam elsőáldozásra felkészülni, ő vitt először lelkigyakorlatra (azóta sem szervezett senki nálunk kirándulós, több napos lelkigyakot fiataloknak). És sokszor helyre rakott lelkileg. (Ehhez tudni kell, hogy én nem vagyok a mások nyakára járó lélek, szóval pár alkalom per év elég volt.)
Aztán elhelyezték, pont oda, ahová gimibe jártam. El- elmentem hozzá (pár alkalom per félév), mindig örült nekem, ha találkoztunk az utcán, pár szót mindig váltottunk, gyónni is szerettem nála, mert nem bírtam a szekrényt, ha kiselőadást írtam valami egyházias témában, akkor tőle kértem a könyveket. Aztán tovább helyezték. Mikor egyetemre mentem és meghívták előadni abba a városba, hát még szép, hogy meglátogatott minket az albérletben is (volt gimis osztálytársaimmal laktam, mindnyájunkat ismert). Aztán püspök lett. És mikor Pesten voltam, jött a jezsuitákhoz szimpóziumra a kollégiumba, hát persze, hogy beszélgettünk, még utána is. Aztán találkoztam az említett általános iskolai barátnőm házszentelőjén vele (ő és a családja is tartotta a kapcsolatot az atyával), én már akkor kisbabát vártam. Aztán már két gyerekkel jártam arra, amerre most püspök - szállást is adott nekünk, és újra jót beszélgettünk.
Nem érzem, hogy a helyi plébános munkáját akadályozta volna azzal, hogy tartottuk vele a kapcsolatot. Sőt, a plébániai életről azt hiszem, egyszer sem beszélgettünk. Az érdekelte mindig, hogy velem és a közös ismerőseinkkel mi újság. És én nagyon örülök annak, hogy megismerhettem. Kb. másfél éve írtam neki utoljára, de most, ha megszületik a harmadik gyerekünk, újra itt az alkalom, hogy írjak neki. És tudom, hogy örülni fog. Az ő élete számomra maga egy tanúságtétel, örülök, hogy látom, hogy nem változott semmit attól pl. hogy püspök lett. Ugyanúgy tudtam vele mindig beszélni, ugyanazzal találkoztam mindig, akivel anno 13-14 éves koromban.
Szerintem sem lehet személyes kapcsolatok nélkül közvetíteni Jézust az embereknek. Próbálkozunk a mostani plébánosunkkal is, meghívjuk - nem jön, majd később, most nem ér rá, mások is meghívják - eljön pl. imaalkalomra, de öt perc múlva feláll, hogy neki mennie kell, Isten áldását kívánja mindenkire, mise után nem láttam még egyszer sem beszélgetni a hívekkel. Egyszer felajánlottuk a segítségünket a plébánián, mondta, hogy igen, vannak tervei, majd szól, örül nekünk nagyon - azóta se került szóba, pedig már 3 éve történt az ígéret... Nekem úgy tűnik, fél a személyes kapcsolatoktól, viszont ő mindig Jézusról beszél, rá hivatkozik minden vasárnap a misén. Csak éppen nekem ő nem igazán hiteles - talán pont azért, mert esélyem sincs arra, hogy megismerjem, milyen ember ő, amikor nem a papi szerepnek igyekszik megfelelni (templomon kívül alig látom).
Vonjátok le a következtetést, nekem most már mennem kell, ébredeznek a gyerekeim. Csak beugrottam.

hataros 2009.02.23. 23:52:42

@aarikka: Gondolom, kire gondolsz, de ha tévednék, akkor jelzem, hogy én is ismerek hasonló atyát :-) Ha két különböző atyát ismertünk volna meg ilyennek, az annál jobb lenne :-)

De hozzáteszem, hogy nemcsak az atyák között tudnék kevés hasonlót megnevezni, hanem nem pap ismerőseim között is. Egyfajta Isten adománya az ilyen ember... de sajnos kevés van belőle. Nem is várható el mindenkitől (ezzel nem ellentmondani szeretnék neked aarikka, nagyon jó volt olvasni, amiket írtál, csak egyszerűen a témafölvetés kapcsán így sikerült tovább gondolnom :-)

hataros 2009.02.24. 00:15:49

Az eredeti kérdésről igyekszem nagyon röviden megírni, amit gondolok.

Nincs szabály, hanem Istenre hangoltság a fontos, és annak világosan látása, hogy kinek mikor hol a helye (egymásra épülő élő kövekként ott kell lennem, ahol lennem kell és azt kell tennem, amit tennem kell, ha nem akarom, hogy megroskadjon az épület, vagy egy része összezúzódjon benne, akár magam, akár más).

Aki úgy gondolja, hogy ez egy nesze-semmi-fogd-meg-jól – hát igen, annak részben igaza van. De mégis fontosnak tartottam leírni, mert szerintem a gyakorlat ezekre az alapokra épül.

(Hátha akad, akinek van kedve még olvasni, neki kicsit részletesebben is leírtam a következő bejegyzésben, amit gondolok :-)


Egyetértek a korábbi szólókkal, hogy a személyes kapcsolatok "csak úgy" nem jó, ha "elvágódnak". Amit fontosnak gondolok ezen a téren:

1) Talán nem szerencsés, ha az elhelyezett atya a régi helyén lévő közösséggel, mint "közösséggel" (annak nyilván minden egyes személyi szintű kapcsolatával is) tart fönt továbbra is úgy kapcsolatot, hogy a régi helyén lévő új atyával a dologról nem beszél, esetleg egyeztet.

2) A személy-személy közti kapcsolattartásnak szerintem nincs akadálya (hacsak pl. nem a nagy távolság). De itt is jó betartani az "anyós-szabályt" (nincs ilyen, most találtam ki :-) az emberek helye leginkább abban a közösségben van, ahova újonnan bekerültek (anyós esetében a fiatalok házassága, elhelyezett pap esetében az ővele személyesen kapcsolatot továbbra is tartó "új" (hiszen a közösség feje más lett) plébániai közösség. Tehát a személyes kapcsolatok elmélyülése általánosságban akkor helyes, ha az az aktuális közösség felé terelődik.

Természetesen kivétel akadhat

hataros 2009.02.24. 00:21:47

Ezer bocsánat az előbbi ügyetlenségemért (kezdő blogozó vagyok, bár egyszer már próbálkoztam :-) de véletlenül elküldtem az előbb a részben megírt és még nem átnézett részletesebb hozzászólásom elejét (nem tudom, hogyan sikerült ezt tennem, de sajnos itt az ctrl+Z nem működik. Legközelebb igyekszem figyelmesebb lenni. És hát a következőkben jön akkor a részletesebb --->

hataros 2009.02.24. 00:22:16

Szerintem nincs szabály arra vonatkozólag, hogy mennyi időnként "kell" egy papot elhelyezni valahonnan, vagy hogy kell-e vagy hogy nem kell-e. Ezt talán érdemes úgy fölfogni, mint az időjárást - megesik az emberrel, és igyekszik a várt, vagy váratlan eseményekben is megtalálni a helyét Isten segítségével (mind a pap, mind a közösség, akiktől elkerül és a közösség, akikhez kerül).

Egyetértek a korábbi szólókkal, hogy a személyes kapcsolatok "csak úgy" nem jó, ha "elvágódnak". Amit fontosnak gondolok ezen a téren:

1) Talán nem szerencsés, ha az elhelyezett atya a régi helyén lévő közösséggel, mint "közösséggel" (annak nyilván minden egyes személyi szintű kapcsolatával is) tart fönt továbbra is úgy kapcsolatot, hogy a régi helyén lévő új atyával a dologról nem beszél, esetleg egyeztet.

2) A személy-személy közti kapcsolattartásnak szerintem nincs akadálya (hacsak pl. nem a nagy távolság). De itt jó betartani az "anyós-szabályt" (nincs ilyen, most találtam ki :-) az emberek helye leginkább abban a közösségben van, ahova újonnan bekerültek (anyós esetében a fia helye a fiatalok házasságában, elhelyezett pap esetében az ővele személyesen kapcsolatot továbbra is tartó "új" (hiszen a közösség feje más lett) plébániai közösség. Tehát a személyes kapcsolatok elmélyülése általánosságban akkor helyes, ha az az aktuális közösség felé terelődik.

Természetesen kivétel akadhat, és önmagában egy személyes kapcsolat (pl. megtartott és ápolt személyes kapcsolat az elhelyezett atyával) nem jelenti azt, hogy valaki nem tud elszakadni az atya személyétől.

3) És persze nem is kell elhelyezni ahhoz egy papot, hogy kiderüljön (ha ilyen van), hogy egy közösség élete, vagy valaki Isten-hite, netalántán érzelmei Krisztus helyett rá épül. Szerintem még az sem baj önmagában, ha egy atya népszerű (mindenkinek jót tesz a szeretet, még ha az emberi mivoltunk gyarlósága és szépsége következménye is :-) Viszont – szerintem – résen kell lenni abban az értelemben, hogy amikor valaki kezd célt téveszteni és a pap személyéhez ragaszkodni Krisztus helyett (aki közösségeinkben, aktuális feladatainkban, elénk kerülő emberekben jelenik meg a leginkább) – azt észre kell venni. Itt kell a kapcsolatban lévők Istenre hangoltsága és esetenként igen nagy önfegyelme, döntése újra meg újra Isten mellett (én nem önmaga és a másik mellett).
süti beállítások módosítása