Mi az, ami nap mint nap, évről évre változik, átalakul annak ellenére, hogy a világ világ marad, minden a régi, minden megy a megszokott kerékvágásban? Egy dolog napról napra változik, ez pedig a látásmódunk. Ahogyan a dolgokat látjuk, ahogy azokra rátekintünk és amit bennük és mindenkiben látunk. A látásmód változása sokszor annyira drámai, hogy bennünk azt az érzetet kelti: megújult minden. Talán nem véletlen, hogy a nagyszombati liturgia a tűz megszentelésével kezdődik, egy új fény gyúl a sötétségben, ezt jelképezi a húsvéti gyertya. Minden, ami ezután lezajlik, ennek az új lángnak fényében zajlik, ez a láng terjed át a jelen lévő papok és hívek gyertyájára.
A legnagyobb dolog, ami történhet valakivel az, ha megváltozik a szemléletmódja. De hogyan lehet azon változtatni? Ebben áll a paradoxon: sehogyan. Maximum engedni lehet, hogy változzon. Akarattal csak a meglévő szemléletünk tudja ráerőltetni önmagát a megélt pillanatra, ez pedig garancia arra, hogy ha valamire, valakire ránézünk, ne őt lássuk, hanem a róla alkotott elképzeléseinket.
Anthony de Mello egyik egyperces történetében hangzik el:
A tanítványok, akik azt akarták tudni a Mestertől, hogy miféle meditációt végez reggelenként a kertben, így válaszolt:
- Amikor figyelmesen nézem a rózsabokrot, akkor teljes virágzásban látom.
- Miért kell valakinek figyelmesen néznie, hogy lássa a rózsabokrot? - kérdezték.
- Mert máskülönben nem a rózsabokrot látja az ember, hanem a saját előre gyártott gondolatát a bokorról.
Ennek a fajta figyelemnek az elsajátítása sok előnnyel jár. Csak egy példára térnék ki: megadjuk a mellettünk élőnek azt a tiszteletet, hogy akár minden nap más lehessen, igazából minden nap más, csak sokszor az előre legyártott szemüvegen keresztül ugyanabba a szerepbe mi magunk kényszerítjük bele. „De hát mindig ezt meg ezt akartad”, „nem értem, miért nem tetszik, ezt mindig is kedvelted” stb... Hihetetlen ajándék lehet egy kapcsolatban, ha megengedjük, hogy a másik akár tegnapi önmagának, tegnapi ízlésének, gondolkodásának ellentmondjon. Életteret adunk neki, megadjuk azt, ami az élet sajátja: a változás lehetőségét, azt, hogy mindennapjait kreatívan, örömben élhesse le.
Ebből a szempontból érdekes történet az, amikor Mária Magdolna a mellette megjelenő személyt először kertésznek nézi, majd látásmódja megváltozik, egyre tisztább lesz, hogy csak meglévő elképzeléseit vetítette ki, akkor látja meg igazán, hogy Jézus van ott jelen. Ugyanígy az emmauszi tanítványok, akikhez az úton valaki társul, legelső gondolatuk az, hogy egy vándor. Mindaddig nem is tudják meglátni, hogy Jézus van velük, amíg valami egy kissé össze nem zavarja őket: ugyanúgy töri meg a kenyeret, ahogy pár nappal azelőtt Jézus, akkor nyílik meg a szemük, addig csak saját elképzelésüket látták.
Ugyanakkor semmiben sem „kell” ezt meg azt látni, belenézni valamiféle többé-kevésbé tiszta elképzelést az isteni jelenlétről. Ezzel csak homályos elképzeléseink szintjére húzzuk le, önmagunkat szuggeráljuk és ez mindennek elmondható, csak tiszta látásnak nem. Ha azt mondjuk, hogy Isten nem az illúziók, hanem a valóság Istene, akkor nem fogunk rászorulni arra, hogy sminkeljük a valóságot, és abban, ami van, megjelenhet Az, Aki Van.