A mai világ átalakulóban van. Nem meglepő tehát, hogy a hagyományos szerzetesi fogadalmaink, a szegénység, a tisztaság és az engedelmesség gyakorlata is tükrözi ezeket a változásokat. Ahhoz, hogy képesek legyünk megőrizni mindazt, ami belőlük megőrzésre méltó (vagyis a szerzetesség örök eszményét), nem árt utána járni az e fogalmak terén bekövetkező jelentésváltozásoknak. Alkalom ez egyúttal a szembenézésre is: csakugyan fel vagyunk készülve arra, hogy a 21. században szerzetesi életet éljünk?

1. Leghelyesebb talán a saját portánkon sepregetni; hadd hozzak hát jezsuita példákat. Körülbelül 50 évvel ezelőtt a Jézus Társaságában a szegénység megélése nem okozott különösebb nehézséget, hiszen egy átlagos rendtagnak – hacsak egy közösség ökonómusaként nem volt kifejezetten megbízva pénzügyek kezelésével – egész életében nemigen akadt dolga pénzzel. Ma azonban, a globális gazdaság korában, az egyes rendi egységek („művek”) – egy multinacionális tőkés társaság leányvállalataihoz hasonlóan – külön gazdasági entitásként működnek. Így iskolák vagy nagyobb építkezési projektek esetén alkalmasint több tíz- vagy százmillió forintos éves költségvetés is összeállhat… Rendszerint ezen egységek vezetőinek sokkal több pénzhez van hozzáférésük, mint az a rend történetében eddig bármikor szokásban volt, és az ezzel kapcsolatos döntési körük is szélesebb, autonómabb, azaz kevésbé függ a felsőbb rendi elöljárók engedélyétől. Mire költöm hát azt, amivel én rendelkezem? – ez a kérdés az újszerűség erejével hat a legtöbb szerzetes számára, és talán a rendi kiképzésünk során sem lettünk elégségesen felkészítve ilyen helyzetekre. Persze a rendalkotmányon alapuló mindenkori szabályozás követése – azaz az átláthatóságra és az elszámoltathatóságra való törekvés – bizonyosan segít abban, hogy megtaláljuk a helyes hozzáállást és a legbecsületesebb eljárásmódot. Csakhogy – mint azt mindnyájan tudjuk – az intézményes szabályozás sohasem terjed ki mindenre. A helytállás a szokatlan helyzetben minden korábbinál inkább spirituális érettség dolga lesz – s ez így marad az előre látható jövőben is.

(Mindjárt relativizálva is önmagamat… azért ilyen is volt: a rend 1773-as megszüntetéséhez vezető pénzügyi botrány előidézője Antoine Lavalette atya volt, aki a francia koronához tartozó Martinique szigeten, az ott működő misszió főnökeként tevékenykedett. Kinevezését követően kezdetben a misszió fenntartásához szükséges pénzt a Társaság földbirtokain termelt cukor és kávé eladásából kívánta fedezni. Később elöljáróinak tudta nélkül hiteleket vett fel újabb földterületek vásárlására, de képtelen volt azokat időben visszafizetni, így hitelezői a párizsi parlamenthez fordultak jogorvoslatért. A parlament 1761 májusában megállapította, hogy a Jézus Társaság kollektíven felelős a csődért és Lavalette adósságait meg kell térítenie. Vö. http://www.jezsuita.hu/2007-06-28/jezus-tarsasaga-feloszlatasa-1773-ban )

2. Ugyanez érvényes a második szerzetesi fogadalomra, a tisztaságra is. Jó fél évszázaddal ezelőtt egy jezsuita testvérnek igazán nem sok gondot okozott a cölibátus megtartása. Hiszen egész élete során– ha történetesen munkája a portához, a cipészműhelyhez, a kertészethez vagy az irattárhoz kötődött – gyakorlatilag alig kellett kimozdulnia a rendházból. Intra muros pedig magától értetődően biztosított volt, hogy ne találkozzék nőkkel. Az atyák ugyan eljártak népmissziókat tartani és gyakran adtak három napos prédikált lelkigyakorlatot (triduumot) is, valamint sokan közülük népszerű lelkivezetők voltak, ám például a hagyományos női kolostorokban erős vasrács választotta el a szerzetesnők számára fenntartott klauzurát a kívülállók számára kijelölt élettértől; s akkor még nem is beszéltünk a társadalmi kontroll minden vasrácsnál erősebb korlátairól! Este 7-re pedig mindenki hazatért a munkájából, mert akkortájt fordult a kulcs a rendház ajtajában s onnantól bizony – se ki, se be, egészen reggelig.

Egy mai jezsuita ehhez képest majdnem elkerülhetetlenül este kezdi lelkipásztori munkáját, mind a csoportokkal, mind pedig a hozzá forduló egyes személyekkel, hiszen ekkor érnek rá az emberek. Így a papok és szerzetesek – különösen városi környezetben – bizony nem ritkán éjszakába nyúlóan dolgoznak. Aki például kollégiumi vagy egyetemi lelkészi munkát végez, gyakran reggeltől estig fiatalok – férfiak és nők – társaságában mozog. Igazán kiváló papnak és szerzetesnek kell tehát lennie, ha ilyen körülmények között is meg akarja tartani a cölibátust! A hagyományos szerepek és viselkedési formák lebomlásának mai fokán egészen más fokú érettséget – és szexuális integrációt – kíván meg tőle ugyanaz a lelkipásztori munka, mint elődeitől.

(Persze – hogy amúgy „jezsuitásan” újra csak helyt adjak egy önrelativizáló megjegyzésnek :) – régente sem volt minden egyszerű és rózsás… Szent Ignác visszaemlékezéseiben ezt olvassuk: „Később Rómába érkezve [Ignác] mondta társainak, hogy úgy látja, az ablakok zárva vannak, ami alatt azt értette, hogy sok ellenkezést kell majd elviselniük. Ezt is mondta: ʻNagyon résen kell lennünk, ne kezdjünk nőkkel beszélgetni, csak köztiszteletnek örvendőkkel’. Később Rómában – hogy még ennél az elhatározásnál maradjunk – magiszter Francesco gyóntatója volt egy asszonynak, akit meg is látogatott néha, hogy lelki dolgokról beszélgessenek. Később az asszonyt teherben találták; de az Úr úgy akarta, hogy megtalálják a rossztevőt. Ugyanaz történt Jean Codure egyik lelki leányával, akit rajtakaptak egy férfival” [Ignác visszaemlékezései, No. 97.].)

3. Végül nézzük az engedelmesség kérdését. Manapság időnként lelkesen írnak a választási lehetőségek exponenciális növekedéséről, mint a legújabb kori modern életforma egyik legfőbb jellemzőjéről és mellékhatásáról. Nyilvánvaló, hogy nem ez volt mindig a helyzet, ezen a téren valódi változás történt; s ennek a ténynek – mi tagadás – kihatásai vannak a szerzetesi életre is. Néhány évtizede még a jezsuiták július 31-én, Szent Ignác ünnepén kapták meg az úgynevezett „destinációt”, új munkamegbízatásukat, a soron következő teljesítendő küldetést. Hagyományosan az ünnepi ebéd alkalmával, a leveses tál alatt volt elhelyezve a boríték, amely az új feladatot tartalmazta. Ezért – amint az egy a kalocsai közösségben dolgozó páterrel kapcsolatban közmondásos volt – előfordult, hogy valaki már kora reggel összekészítette az úti poggyászt, hogy délután haladéktalanul elutazhasson az új állomáshelyre, legyen az a világ bármely pontján. Az atyák – Szent Ignác hűséges fiaiként – maradéktalanul készek akartak lenni arra, hogy elmenjenek „oda […], ahova [az elöljárók] hasznosabbnak ítélik” („akár az Indiákba is”). (Jézus Társaságának Rendalkotmánya és Kiegészítő Szabályok, Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, Budapest, 1997, 621. bekezdés, 177. o.)

Csakhogy a dolgok kissé ezen a területen is megváltoztak. Talán ugyanez a szolgálatkészség fűti ma is a jezsuitákat, ám megjelölt feladataik többsége gyakran annyira specializálódott és olyan sajátos képzettséget követel, hogy a felkészülési idő évekig vagy akár évtizedekig is eltarthat. Ráadásul gyakran nem csupán a mindenkori elöljáró döntésétől függ, hogy valakit alkalmaznak-e vagy sem; nemegyszer nem-egyházi intézmények vezetői is döntési jogot kapnak a jelölt alkalmasságának megítélésében. A megkövetelt és megszerzett nagyobb kompetencia pedig leggyakrabban nagyobb önállósággal és autonómiával is együtt jár: a mai európai gyakorlat szerint leginkább házon kívül alvásra és külföldi utazásra szokás az elöljáró engedélyét kikérni. Így a kölcsönös bizalom a közös élet minden korábbinál elengedhetetlenebb feltételévé vált – csak az érettségünk is meglegyen hozzá!

(Csak a „rend kedvéért” :) jegyzem meg, hogy azért ezen a területen sem teljesen új minden. Régen is rengeteg jezsuita dolgozott például a rendi központoktól és közösségektől teljesen elszigetelve, távoli missziókban. A Rendalkotmányban ezt olvassuk: „Ha azonban elküldenek valakit egy nagy kiterjedésű vidékre, [mint pl. az Indiákba vagy más országba], és ha működése helyét nem határolták pontosan körül, megteheti, hogy több vagy kevesebb ideig tartózkodik az egyik vagy a másik helyen, vagy pedig mindenfelé körüljár, amint azt – miután mindent jól megfontolt (önmagában, ami akaratát illeti, közömbösséget érezve) és imádkozott – Isten dicsőségére célravezetőbbnek tartja.” [633])

A kezdőkérdésre adott válaszom tehát valahogy így hangzanék: csakis akkor és annyiban válunk alkalmassá ma a jezsuita szerzetesi életre, ha (továbbra is) törekszünk mindent Isten nagyobb dicsőségére tenni. Ha ez manapság valakinek mondjuk 20 százalékban sikerül, az már módfelett érett embernek számít – szerintem. :)

Ha más rendekhez tartozók is benéznek ide, talán elmondják, feléjük hogyan működik a dolog, rájuk hogyan hatnak a változások. De – kongregációtól függetlenül! – az a véleményem, hogy a megváltozott körülményeink között még a korábbinál is jobban rá vagyunk szorulva arra, hogy személyes kapcsolatot tartsunk a feltámadott Jézus Krisztussal, szerzetesi életünk hitelességének megőrzése érdekében.