Egy barátom különös történetet mesélt el a napokban. Történt, hogy egy orvostanhallgató felvételizett az egyik egyetemi kollégiumba. Ilyenkor sokféle kérdést tesznek fel a jelöltnek, hogy megítéljék, mennyire tud majd beilleszkedni a közösségbe. A felvételiztető ezért megkérdezte a hallgatót, mik a tervei tanulmányai befejezése után. „Visszamennék falumba, hogy háziorvos legyek” – volt a válasz. Ha én ma felvételiztetnék, spontánul megölelném a jelöltet ezért a válaszért. Ehelyett a kollégiumi igazgató azt mondta neki, hogy „nálunk minimum igazgató főorvos lesz a hallgatókból”. A jelölt ezt jelzésként fogta fel, és másik kollégiumba költözött be.

Valóban többet érne egy főorvos, mint egy háziorvos? Hiszen főorvoshiányról még nem hallottam, háziorvos-hiányról viszont annál többet! Magyarországon a háziorvosi körzetek száma 6388, ebből 1533 kimondottan gyermekorvos. Más szóval, mintegy 1500 lakosra jut egy-egy háziorvos. Néhol azonban ezek több mint fele 60 évnél idősebb. Közelegnek a nyugdíjhoz. Másképp fogalmazva, hatszor annyi háziorvos elmúlt 60 éves, mint amennyi 35 évnél fiatalabb.

Bár a sajtóban olyan cikkeket is találni, hogy állítólag túl sokat keresnek a doktorok, a többségi vélemény mégis az, hogy a pálya nem igazán vonzó. A háziorvosok bázisfizetése 150-250 ezer forint, és többnyire 800 betegük van, néha 2000. Azt most nem firtatom, ki látja el a többi hétszázat, azoknál, akik csak 800-at kezelnek. Tegyük fel, hogy egészségesek. Ahogy azonban a lakosság öregszik, nő majd a betegek száma is, miközben az orvosoké csökken. Azért is csökken, mert a háziorvos többnyire vállalkozó, ami főleg abban nyilvánul meg, hogy több tízmilliót kell fizetnie egy praxisért, és senki sem kérdi tőlük: miből? Főleg 24 havi kötelező rezidensi idő után, mely megtakarítást nem enged? Ezek után még további két és fél évet kell tanulnia leendő háziorvosnak a szakvizsgáig. Az ösztöndíjából, ha egyáltalán van neki, aligha vesz praxist!

Mivel e problémák megoldása közügy, továbbá, sürgős is, fontos is, remélhetően valaki majd foglalkozik majd vele. Időben! Én azonban azon tűnődöm, miért akarjuk elrettenteni a keveseket, akik hivatásként vállalják a vidéki orvos nehéz szerepét? Nemde, inkább fel kéne karolni őket és lelkileg támogatni? Meg kéne erősíteni őket! Bízom abban, hogy e gondolataim eljutnak hozzá és hozzájuk. S talán a felvételiztetőhöz is, hogy legközelebb, ha ilyen gyöngyszemet talál, tegyen úgy, mint az evangéliumi drágagyöngy-kereskedő!