Nemrég történt, életem egy új szakaszának kezdetén, hogy elhatároztam, egy teljes éjszakát virrasztással töltök el egy kápolnában. Úgy terveztem, hogy nem fogok sem leülni, sem lefeküdni: állva és térdelve akartam átvirrasztani, átimádkozni az éjszakát, hogy ilyen módon is megerősítsek néhány frissen tett jó elhatározást a további életemmel kapcsolatban. Így aztán este 10-kor odaálltam a Szűzanya kis kegyszobra elé a kápolnában, és megkezdtem 7 órásra tervezett imavirrasztást. A percek és félórák változó gyorsasággal teltek. Amikor már minden általam ismert nyelven elimádkoztam a rózsafűzért, fohászkodtam minden közeli és távoli ismerősért, akik csak eszembe jutottak, alapos lelkiismeretvizsgálatot tartottam a rövidesen esedékes gyónás esetére, valamint végiggondoltam néhány felettébb termékenynek látszó teológiai intuíciót, végül egyszerűen csak a tőlem telhető éberséggel próbáltam jelen lenni Isten anyja előtt. Azon igyekeztem, hogy kitartsak a csendes önátadásban, istenimádásban. Végül eljött a fél 5, amikor már csak fél óra hiányzott a (bevallom, kissé extrém) aszketikus gyakorlatom tervetett befejezéséig. Ekkor történt az az apró incidens, amit el akarok mesélni.

A kápolnában töltött csendes órák alatt egyebek között az is eszembe jutott, hogy bizony jónéhány ember félne itt a helyemben. Nem csak azért, mert a kápolna, imavirrasztásom színhelye egy vidéki nagyváros szélén állt, Latin Amerikában, hanem azért is, mert emberi természetünkből adódik, hogy számos kisebb-nagyobb eseményt, kósza gondolatot, és véletlen egybeesést olykor hajlamosak vagyunk a gonosz szellem hatásának tulajdonítana. Milyen szerencse – gondoltam –, hogy én már felvilágosult módon látom ezeket a dolgokat! Egyszerre azonban hitrelen hátrafordultam – olyan gyakorlat volt ez, amit nagyjából óránként megtettem, már csak a hátgerincem megmozgatása végett is –, és észrevettem, hogy egy csúf fekete bogár szalad a templom fehér műmárvány kövezetén, nagy sebességgel – egyenesen felém. Egy csótány volt, semmi kétség. Pont az én állóhelyemet választotta célpontjául; még egy kicsit félre is kellett állnom, hogy ne álljak az útjába. A ronda kis bogár kisvártatva beleütközött a templom hajóját a szentélytől elválasztó lépcsőbe, így irányt kellett változtatnia, s a lépcső mentén szaladt tovább, majd – tőlem úgy három méterre – behúzodott a lépcső szegletébe. Feszülten figyeltem, hogy vajon visszatér-e, és elhatároztam, hogy ha újra erre halad, én bizony – pacifizmus ide, állatvédelem oda – agyon fogom taposni! Idáig jutottam a gondolatban, mire valóban megfordult, és visszajött a lábam elé – ám valahogy mégis megszántam, és megkíméltem az életét. Egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy kivégezzem. Nem biztos persze, hogy szívjóságból kegyelmeztem meg neki; talán inkább csak túlságosan undorodtam tőle, s nem akartam elrondítani vele sem a kápolnát – sem az imaidőmet… A termetes csótány azonban továbbra sem hagyott sok időt a gondolkodásra: kisvártatva újra nekiiramodott. Kíváncsian követtem a tekintetemmel – ugyan hol volt akkorra már az ima összeszedettsége! – s találgattam, hogy vajon át tudja-e hidalni a szentélyt a templomhajótól elválasztó színtkülönbséggel. Egyszerre azonban – váratlan fordulat! – csótányom szárnyat bontott, és felrepült egy a fal mellett álló műanyag székre. Álmomban sem gondoltam volna, hogy a csótányok repülni is tudnak! Miután valószínűtlen sebességgel végigfutott a szék támláján, újra szárnyra kelt és… – ebben a pillanatban szem elől tévesztettem. Mintha a föld nyelte volna el! Vajon a szék támlája mögé bújhatott? Vagy az ablak szúnyoghálóján telepedett meg, aminek sötét háttere miatt nem láthattam többé? Örökre titok marad – viszont tény, ami tény: innentől kezdve örökre eltűnt a szemem elől.

Még néhány bizalmatlan pillantást vetettem arrafelé, majd erőt véve magamon visszatértem az imához. Sikerült is lezártam az imagyakorlatot. Csak valamivel később kezdtem újra elgondolkozni az eseményen. Eljátszottam el a gondolattal: vajon mennyi a valószínűsége annak, hogy egy véletlen (vagy bizonytalan intuíció) nyomán az eseménytelen éjszaka csendjében észrevegyem egy ilyen hátulról közelítő rovar rajtaütésszerű váratlan rohamát. Kirázott a hideg annak lehetőségétől, hogy történetesen felszaladhatott volna a lábszáramon – azt hiszem, azon nyomban szívinfarktust kaptam volna az ijedségtől és az undortól… És vajon hány esetből ismétlődne meg az, hogy az illető rovar éppen felém vegye útját, srévizavé haladva a nagyjából 200 négyzetméteres kápolában? Ami az incidens hatását illeti, azt is meg kellett állapítanom, hogy bizony sikeresen megzavarta az elmélkedésemet. Sok felesleges gondolatot keltett ugyanis, meg némi félelmet és bizalmatlanságot is, szóval foglalkoztatott és elterelte a figyelmemet egyéb, emelkedettebb témáktól. A régiek ezen eseményeket – azok hatása, „gyümölcsei” fényében – alighanem a gonosz szellem befolyásának tudták volna be. Még szerencse, hogy mi már más világban élünk, és én is teljesen felvilágosultan gondolkodom már ezekről a dolgokról…