Gondolkoztál már azon, hogy amire érdemes rátenned az életedet? Ha a halálos ágyadon visszanéznél az egészre, vajon mitől látnád értelmesnek? Nekem úgy tűnik, az emberek nagy része egyáltalán nem teszi fel ezeket a kérdéseket. Sokak „érdeklődési területén” egyszerűen „kívül esik”, hogy ilyesmin „filózzanak”. Ez persze nem azt jelenti, hogy titkon őket is meg ne legyintené olykor a kérdés: miért élek? Alkalmasint talán kapnának is az alkalmon, ha egyszer nyugodt körülmények között átgondolhatnák a kérdést...

Persze vannak, akik eleve lemondanak az értelmes válasz lehetőségéről. Ők egyszerűen sodródnak az eseményekkel: teszik, amit „az ember tesz”: felnő, elvégzi az iskoláit, hivatást választ (általában olyat, amivel a tanárok és szülők elégedettek), leteszi a vizsgáit, megházasodik stb. Magyarán szólva: a legtöbb ember egész élete során leginkább csak a külső elvárásoknak felel meg. Platón (nekem túl szigorúnak tetsző) szavai szerint egy ilyen gondolkodás nélkül leélt élet nem is érdemes arra, hogy leéljük... Ezért tudakolom tehát: vajon számotokra mi tűnik értelmesnek? Vagy még személyesebben: a Te számodra minek van értelme az életben? Milyen életutat tartassz érdemesnek befutni? Mire lennél büszke öreg korodra?

Az az érzésem, nagyon sokféle szinten lehet válaszolni ezekre a kérdésekre. Az „Egy asszony illata” című filmben van egy jelenet, amelyben egy idősödő férfi életbölcsességre – ti. a saját életbölcsességére – oktat egy fiatal embert. Megvallja, hogy szereti a nőket – az ő értékrendjében ez áll az első helyen. És rögtön ezután a Ferrari következik –  gyomorforgató... Hát igen, van, aki megreked ezen a nárcisztikus szinten az élet értelmének keresésében… Nem tudom, így van-e, de azt mondják, valójában sokan gondolkoznak így; s legfeljebb a pénzügyi lehetőségeik szabnak határt a hajlamaik megvalósításának. Ezért is akarnak minden áron meggazdagodni. Ha így állna a helyzet, mélységesen elszomorítana. Megengedem magamnak, hogy ezt a reflexiós szintet (nevezhetjük DSK-filozófiának is, ha úgy tetszik) a magam részéről nagyon felületesnek – és, mi tagadás, némiképp visszataszítónak is – tartsam.

Egy kissé mélyebb – de szerintem még mindig kétségbeejtően felszínes – szint, ha valaki a kérdésre, „mi a legfontosabb az életedben”, így válaszol: „a családom és az egészségem.” („Ha egészség van, minden van” – szokták mondani, amitől szintén kiráz a hideg…!)

Hogy mi a bajom a fenti élet-értelme megjelölésekkel? Miért berzenkedem ellenük? Talán két dolog: Egyrészt az a problémám, hogy – amennyire én látom – ezek az értelemadási próbálkozások vagy teljesen önközpontú nézőpontból tekintenek a világra, vagy túlságosan szűkre szabják a „rajtam kívül állók” körét, „akik még számítanak” (család). Ez olyannyira nyomorúságosan szűk horizont, hogy alig tekinthető önmaguk és önközpontú világlátásuk meghaladásának (transzcendencia). Önmagunkba zárkózni (és elveszíteni a kulcsot) végső soron szerintem infantilizmus és éretlenség – spirituális értelemben pedig rabság. Aki így él, megmarad gyermeknek, akinél még természetes, hogy ő maga az egyetlen és örök vonatkoztatási pont saját életében. De ha ugyanez a paradigma évtizedekkel a gyermekkor lezáródása után is, hát akkor ott szerintem már tényleg baj van. Ideje kitörni ebből a magunknak berendezett börtönből!

A szabadulás akkor kezdődik, ha valaki felismeri önmagába zártságát és elkalmasint szenved is attól. Tudok valakit, aki egy pszichés betegsége kapcsán hosszú évekig járt pszichoterápiára, és így szert tett némi önismeretre. Ő a jegyespárokat felkészítő beszélgetés során – amikor az értéksorrend összeállítása volt a feladat – gondolkodás nélkül önmagát írta az első helyre. Ezt nagyon becsületes és bátor tettnek tartom: elismerésre méltó, hiszen valódi realitásérzékről tanúskodik! Hiszen annyian járunk az önközpontúság cipőjében; legfeljebb csak az a különbség, hogy a legtöbbünk számára ez olyannyira magától értetődő, hogy voltaképpen soha nem tűnik fel… Babits elég érzékeny volt hozzá, hogy pszichoterápia nélkül is észrevegye: „a mindenséget vágyom versbe venni, de még tovább magamnál nem jutottam” (Lírikus epilógia).

Pedig érdemes lenne. És talán nem haszontalan ilyen dolgokon gondolkodni sem – és lehetőleg minél sürgősebben! –, mert az élet rövid. Buddha mondja valahol: „Az a baj, hogy hiszed, van időd.” A Lukács evangéliumban Jézus Krisztus pedig ha lehet még egyértelműbb: „Esztelen! Még az éjjel számon nérik lelkedet.” (Lk 12,20).

A szentignáci lelkigyakorlatok dinamikájában van egy szakasz, amikor az életcél megtalálásával foglalkozunk. Azt szoktuk mondani: próbáld olyan komolyan venni a feladatot, amennyire csak lehet. Mondd ezt magadnak: „Ha életem végén azt kellene mondanom, hogy ezt a bizonyos életcélt nem sikerült megvalósítanom, akkor nem volt érdemes leélnem az életemet.” Próbálj olyasmit találni, ami nem túlságosan konkrét: ne mondd például, „Szerzetes vagy pap akarok lenni.”; sem azt, hogy „Ehhez a fiúhoz akarok hozzámenni!”, vagy „Azt a lányt akarom felségül venni!” Hiszen ha történetesen a püspök vagy a szerzetesi elöljáró nem vesz fel; vagy az illető kiszemelt kislány nem jön hozzád, a fiú nem vesz el feleségül, attól még nem válik értelmetlenné az életed! Ezek csak életutak; az életcél egy kicsit más. Általánosabb. Egy igazán jó életcélt sok úton meg lehet valósítani.

Érdekel titeket, hogy mi az én életcélom?

Kicsit félve meséle, mert nem akarlak befolyásolni Titeket. De talán valakinek mégis segít, ha személyesen konkretizálom. Azt remélem tudnillik, hogy abban segít, hogy a saját útját járja...

Nos, ha visszatekintek, úgy találom, hogy az én életutamban meghatározásában egyfajta fejlődés is megfigyelhető. Régebben úgy fogalmaztam, hármas életcélom van. 1. Először is szeretném Isten szeretetét minél mélyebben a magam életében megtapasztalni, és másokkal is megtapasztaltatni. Ez számomra egyfajta lelkipásztori irányultságú életcél. Elég szerencsés is, hiszen sokféle úton megvalósítható. 2. Másodszor, így is megfogalmazhatom: szeretném az igazságot megismerni, és minél többekkel megismertetni. Ez egyfajta bennem élő „tudományos” étoszról árulkodik (bár az igazság megismerésébe számomra beleszámít a másokkal való egyszerű beszélgetés is – de még mennyire!). Ez is elég általános: egyáltalán nem kötődik szorosan intézményes szerepekhez (tanárság, papság), még ha van is köze hozzájuk (szerencsére :). 3. Harmadszor – és ez talán a legvallásosabb szempont a háromból – szeretném a szegény és megalázott Jézus Krisztust minél radikálisabban követni. Ezt egyfajta misztikus irányultságnak tartom az életemben.

Örültem, és máig is örülök ezeknek a megfogalmazásoknak. Hiszen döntési helyzetekben sokszor segítettek a következő lépés megtételében: a jónak, értelmesnek és számomra testreszabottnak tartott irány kijelölésében. Ilyenkor azt igyekeztem mérlegelni, hogy ahol sikerülhet Isten szeretetét mélyebben megtapasztalnom/megtapasztaltatnom, az igazságot megismernem/megismertetnem, valamint a megalázott és keresztre feszítettet Jézus Krisztust elkötelezettebben követnem. Ezek nyilvánvalóan elég konkrét célok, egyúttal pedig sokféle úton is megvalósíthatóak.

Így voltam ezzel sokáig. Újabban azonban – mint sok más dolog is a (lelki) életemben – az életcél is leegyszerűsödni látszik. Mostanában egyszerűen arra vágyom, hogy jó halált haljak. Nem kell megijedni, nincsenek szuicid hajlamaim! És ez nem is sötétenlátás, valami negatív tendencia, vagy életidegenség jele a lelki életemben. Még csak nem is vallási fanatizmus – remélem – ami azt jelentené, hogy állandó neurotikus szorongással mérlegelgetem, vajon a végső mérlegen „alkalmasnak” bizonyulok-e majd az Isten országába való belépéshez, vagy sem. Inkább egyszerűen csak vágyom arra, hogy egykor kiengesztelődött szívvel, megtisztult, megbékélt lélekkel állhassak Isten elé. Hogy az életem súlypontja mindinkább belé helyeződjön át. Hogy azon a végső órán majd ne essen nehezemre mindent az ő kezébe tenni. Neki visszaadni – hiszen úgyis tőle való. Ingyenes ajándék.

Ha valaki Istent jelöli meg az élete céljának (ami szerintem egyébként az egyedül kielégítő válasz az élet által nekünk feltett kérdésre), akkor ennek következményei vannak az életvezetésére nézve. Például nem szabad sajnálnia az időt az imádságra. Naponta le kell ülnie, hogy ápolja vele a kapcsolatot. Ti hogy vagytok ezzel?