Van, amikor csak bólogatni tudunk, és fel sem fogni, hogy mi történik.

Ez nem csak gyerekekkel van így, hanem bizony felnőttekkel is gyakorta megesik. A megoldás rém egyszerű: le kell írni, ki miért felelős és mikorra kell végeznie és akkor mindenki tudni fogja, mit vár tőle a közösség. Gondolom Isten is hasonlóképp gondolkodott, amikor a Sínai hegyén "kiosztotta a feladatokat".

Nekem a figyelem itt a legkomolyabb kérdés. Hogyan válhat az ember mindél figyelmesebbé, érzékenyebbé - ill. hogyan lehet erre nevelni? Nagyon jó a gondolat, viszem magammal!

Legyetek üdvözölve a blogszférában!:)

Akkor ez most egy vezetéselméleti blog? ;-)

Szerintem nem kell aggódni. Isten bizonyára képes rá, hogy megértesse magát veled is. Az üzenete aligha múlik majd a te memóriádon.
De ha mégis gond lenne, akkor majd tanácsot kér valakitől. Olyan sokat tudják a tutit ebben az országban, valaki biztosan segít neki.

Kedves Koviubi!

egy megjegyzés; a blog készítői nagyon szép saját jezsuita fejlécot készítettek a blognak, de ezt valahogy meghekkelhetnék annyival, hogy linket csinálnak belőle, és rá kattintva a nyályas olvasó visszajut a kezdő oldalra, ahol kedvére válogathat a leleményes bejegyzések között. Van ilyen opció valahol, meg lehet csinálni könnyű szerrel, így felhasználóbarátabb lenne a blog, az érdeklődők többször kattintanának rá az IHS feliratra, és ez a tudat alatti hatás növlné a hivatások számát is, ahogy az a Maslowi szükség-piramis középső szeletéből kiolvasható.

szeretettel;
Radafuk Ernő
tévériporter

Ó, te jó ég, de elhamarkodtam ezt a hozzászólást, mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa (culpae, fn). Szeretnék bocsánatot kérni az összes szerzőtől, és készítőtől, hogy elhamarkodottan ítélkeztem fölöttük, Mint amikor Putifár inkább hallgatott a feleségére, és nem a józan eszére (meg az okos szolgájára).

Bocsánat!
tisztelettel; r.e.

A fenti jelenet ismerős: az ember átgondol, tervez, kioszt, bólogat, megszemlél(ne)... és aztán csak dühöng. Mindenki süket? Mindenki ostoba? Elfajzott az emberiség?

Aztán összeraktam a saját "ellenoldali" emlékeimet az őszinte visszajelzésekkel, ebből ered a következő konklúzió:

1. Ami nekem egy átgondolt, szakszerű terv, az első hallásra csak egy idegen adathalmaz. Én már a buktatókra készülök fel ők meg még az élményre koncentrál(ná)nak. Ilyenkor érdemesebb kiválasztani a gyerekek közül azokat, akiknek egyik vagy másik helyzet ismerős már, és őket bízni meg az adott feladattal.
2. A gyerek már csak olyan, hogy a buktatókból sokszor többet tanul, mint a szervezési bravúrokból. A magam iskoláskorából is jobban és szívesebben emlékszem vissza a véletlen eltévedésekre, mint egy simán lebonyolított táborozásra. Persze az ember ilyet direkt nem tehet meg, de néhány kisebb dologban érdemes lehet "kivárni" - például ha a társaság fele nem hoz zseblámpát, akkor legközelebb már tudni fogják, hogy az a tétel, miszerint sötétben nemcsak hogy minden tehén fekete, de bőg is, sőt visít és rúg, ha netalán rálépnek - szóval hogy ez nemcsak a jó hangulat kedvéért hangzott ám el ;)
3. Ha túl sok az információ, a szelekció természetes, csakhogy gyakorlatlanokként esetleges lesz, hogy mit is felejtenek el pontosan. Ami fontos teendő, nem árt felíratni velük, mint ahogy mi is készítünk bevásárlólistát, munkatervet, stb.
4. Nem derült ki, hány évesekről van szó, de a nekik új tevékenységeknél először érdemesebb nemcsak kiosztani a feladatot, hanem velük együtt végrehajtani - például elsőre még elmegyek vásárolni azzal a hárommal együtt, akire a beszerzést bíztam - mert utánzásból könnyebb tanulni, mint intelmekből. :)

Hosszú voltam bocsánat :) Remélem azért valamennyire hasznos is.

"ki milyen feladatot vállalna szívesen az előkészületekből"

Na ja, vállalna. De nem vállal, mert az fárasztó, időigényes, kudarc lehetőségét rejti, stb.

A jó megoldás valami olyasmi - legalábbis a legjobb, azaz hozzád hasonló, csak tapasztaltabb veztőim úgy oldották meg - hogy egy hét múlva, úgy mint Te, visszatértek a kérdésre, és akkor már azt kérdeztél meg, hogy ki mit vállal. Kijelentő módban. És egy-egy konkrét feladatot mindig legalább két emberre bíztak, hogy emlékeztessék egymást, és mindig tisztáztuk, hogy ki a felelős. (Egy ember lehetőleg egy feladatért feleljen, de segítőként többe is bekapcsolódhat.)