Sorban álltunk. Csekkinhez (jó magyar kifejezéssel). Ilyenkor megy a duma: - Hány kiló a csomagod? - Nem tudom. Lehet rá kell fizetnem! Stb.

Ekkor tűnt fel egy fiatal pár. Sok csomagjuk volt. Aztán hamar kiderítették, hogy ráfizetés nélkül nem fog menni. Így aztán megvolt a feladat. S az ember, egy Isten csudája, olyan fajta, hogyha megjelenik a feladat, akkor nekilát azt megoldani. Na, hát itt is elkezdődött. Elindultak segítséget keresni! Először szelektáltak, és kis csomagokat készítettek, majd figyelték, kinek van kisebb bőröndje. Aztán meg elindultak, és kérdezősködtek. Sok helyen visszautasításra találtak: - Sajnálom, nekem már megvan a húsz kiló.

 Mások gyanakvó szemekkel nézték őket, filmjelenetek bukkantak fel szemeik előtt. Valaki nekem is mesélni kezdett egy ilyen filmet, ahol így csempésztek drogot! Ebben a pillanatban lépett oda a fiatalember, hogy el tudnék-e vállalni egy kisebb csomagot. Mondtam, hogy van hely, de mi van benne. Egyből rávágta, pia ajándékba, kis üvegek, de jól be vannak celuxozva (ismét jó magyar kifejezés). Kicsit megnőtt a hátizsákom alkoholtartalma, de ez még belefér!

Ezután kezdtek el cikázni a gondolataim… Valóban segítség?! Az tény, hogy jól esett látni, ahogy többen átvállaltak az ő „terheikből”. Jó volt érezni, hogy a szükséghelyzetben, bár ott is magyarok vagyunk, de összetartunk. De vajon kell nekünk gyűjteni a „terhet” (pláne, ha nem létszükséglet)???