Jezsuita életem első éveiben egyáltalán nem tartottam vonzó egyéniségnek a rend alapítóját, Loyolai Szent Ignácot. Ha nem is tartottam „egy középkori Hitler”-nek, vagy „az ellenreformáció véreskezű angyalának”, aminek - a Reakció blog egyik kommentálója szerint - sokan tartják, számomra Ignác mégis inkább félelmet keltő, mint szeretet sugárzó, vonzó egyénnek tűnt. Akkori képzeletemben, mint egy voluntarista, kemény katona jelent meg, aki kérlelhetetlen szigorral az izzadtságszagú aszkézist sürgette, és alattvalóitól feltételnélküli engedelmességet követelt. Valahogy úgy érzetem magam, mint a kamasz, aki rossz fát tett a tűzre, és fél apjával szembesülni, mert azt hiszi, hogy megértésre nem számíthat.
Aztán lassan változott elképzelésem. Néhány értelmes életrajz elolvasása után, s írásai (rendalkotmány, lelkigyakorlatos könyve, levelezései) megismerése után felfedeztem valódi személyiségét, emberséges emberségét, és megéreztem misztikája mélységét, a róla alkotott képem teljesen megváltozott. Felfedezetem, az addig számomra ismeretlen Ignácot. Persze, ehhez az is hozzátartozik, hogy közben én is változtam. Nagy igazság van a régi bölcsességben: „Quidquid recipitur, recipitur per modum recipientis.” (Mindenki a saját felfogó képessége szerint ítéli meg a dolgokat; szabadabban így fordítanám: mindenki mindenkori szemüvegén keresztül látja a világot.) Most már Ignácot legkedvesebb jezsuita szentemnek tartom.
Hosszú lenne leírni a lassú átalakulás minden mozzanatát, ezért csak néhány anekdotára és szövegre szorítkozom, amelyek hozzájárultak a jelenlegi Ignác-képem kialakulásához.
Ignác, életrajz írói szerint nagyon vidám ember volt. Jelenlétével, viselkedésével és beszélgetéseivel igen vidám életet tudott varázsolni a kezdeti jezsuita időkben, mindenkibe és mindenbe életet lehelt. Szerette, ha az arcok derűsek körülötte. „Nevessetek, és erősek lesztek!” -- szólt oda a testvéreinek, és az egyiknek ezt mondta: „Örülök, hogy mindig azt látom, hogy nevetsz. Amíg a szabályokat megtartod, nem lehetsz soha túlságosan vidám.” És amikor látta, mekkora étvággyal kebelezi be az egyik társa az ebédet, arra bátorította, hogy csak „folytassa, táplálkozzon jól, hogy erős legyen, és tudja szolgálni Istent és a Társaságot”.
Hosszú lenne leírni a lassú átalakulás minden mozzanatát, ezért csak néhány anekdotára és szövegre szorítkozom, amelyek hozzájárultak a jelenlegi Ignác-képem kialakulásához.
Ignác, életrajz írói szerint nagyon vidám ember volt. Jelenlétével, viselkedésével és beszélgetéseivel igen vidám életet tudott varázsolni a kezdeti jezsuita időkben, mindenkibe és mindenbe életet lehelt. Szerette, ha az arcok derűsek körülötte. „Nevessetek, és erősek lesztek!” -- szólt oda a testvéreinek, és az egyiknek ezt mondta: „Örülök, hogy mindig azt látom, hogy nevetsz. Amíg a szabályokat megtartod, nem lehetsz soha túlságosan vidám.” És amikor látta, mekkora étvággyal kebelezi be az egyik társa az ebédet, arra bátorította, hogy csak „folytassa, táplálkozzon jól, hogy erős legyen, és tudja szolgálni Istent és a Társaságot”.
Ignác szülőföldjéről hozta a zene és a tánc szeretetét, már az otthoni várkastélyban tanult hangszeren játszani, de később Arevalóban vált a kézzel pengetett lant, a vihuela mesterévé, és mint a baszkok többségének, neki is kiváló énekhangja volt. A baszkok körében rendkívül népszerűek a táncok, ez így volt Ignác korában is. Szűkebb hazájában Guipózkoa tartományban művelték a harci táncokat, az általában kivont karddal táncoló párosok vagy egyéni táncosok virtuóz lépéseket mutattak be. A szemtanúk szerint ezekben a táncokban Ignác mindig kitűnt kecses mozgásával. A tánctudását még idősebb korában is megőrizte. Élete utolsó éveiben, Rómában felkereste egy régi baszk ismerőse, aki megkérte, hogy kedvéért énekeljen és táncoljon. Szent Ignác habozás nélkül teljesítette földije kérését, csak utána mondta, hogy ezután hasonlót már ne kérjen tőle, mert igencsak kimerítette a baszk harci tánc és a baszk éneklés. Egyik nagyon kedvetlen rendtársa felvidámítására is eljárt egy baszk táncot.
Szerette a kertet és a virágokat. Nyári éjszakákon szívesen elidőzött szobája erkélyén, és nézte a csillagos eget „hogy mindenben megtalálja, mindenben szeresse Istent, benne pedig mindent.”
Amikor Lainez, az első jezsuiták egyike, egy alkalommal azt bizonygatta, hogy a földet készen volna rögtön fölcserélni az éggel, Ignác ezt válaszolta neki: „Én a helyedben inkább itt maradnék lent, és dolgoznék az Isten dicsőségére.” Ugyanebben a szellemben az imádság túlbecsülésétől is óvott: „Az imádság csak az egyik módja az Isten dicséretének; minden teendőnkben és munkánkban meg kell találnunk Istent. Aki mindent Isten nagyobb dicsőségére tesz, annak minden imádság.” Ebben az értelemben tanácsolja Ignác: „Őrizd meg minden dologban a lélek szabadságát. Ne kacsintgass az emberek felé, hanem legyen a lelked annyira szabad, hogy mindig meg tudd tenni az ellenkezőjét is.” Ennyit egyelőre.
Szent Ignácról egyébként hasznos link lehet:
http://www.parbeszed.com/main.php?folderID=1866&articleID=6940&ctag=articlelist&iid=1
Szent Ignácról egyébként hasznos link lehet:
http://www.parbeszed.com/main.php?folderID=1866&articleID=6940&ctag=articlelist&iid=1
Utolsó kommentek