Hol a határ - kérdezik a meg zajló 7. Országos Evangélikus Ifjúsági Találkozó részvevőit a szervezők. Nem egyértelmű a kérdés, hisz egy ismert keresőben e címszó alatt egyebek között találhatunk interjút Cserhalmi György színésszel az Eszter hagyatéka című filmről, miközben – mégpedig első helyen – megtudjuk, hogy Sade márki a Szodoma százhúsz napja című művében 600 –féle perverziót mutatott be. A márki különben magyarul őrgróf, de a szadizmus névadója, a Bastille egykori foglya, nem védte a tisztesség határait, hanem rombolta, s ezzel lett a modern értelemben vett szabadság fáklyahordozója. Meglepő de történelmi, politikai határokról nem igen esik szó a keresőben. Annál inkább a szólás- és egyéb szabadságok határairól. Mindez az egykori határövezetben, ahova két évtizede csak engedéllyel lehetett belépni, rám üdítőleg hatott. Mindezt a Lengyel Anna által vezetett fórumon, melynek vendége voltam Varró Dániel költővel és Szabad Júliával együtt, el is mondtam. Felidéztem ebből az alkalomból Mindszenty bíboros látogatását Bambergeben, 1972. pünkösdjén, ahol a száműzött főpap egy az osztrák sajtónak adott interjúját kommentáltam, ti. a hercegprímás ideiglenes magyar határokról beszélt, amit a liberális média irredenta megnyilvánulásként magyarázott félre. Mindszenty felé fordulva elmondtam, hogy egy napon el szeretném vinni unokámat az egykori osztrák-magyar határra és megmutatnám neki a határzár helyét: Látod, itt húzódott a határ! Mire a gyerek megkérdezné: S mondd, tata, mi az, hogy határ? Ami akkor szellemes szójátéknak tűnt, ma valóság, a határnak hűlt helye. Nekem meg nincs unokám, mert átléptem egy másik határt: a polgári lét és kényelem bűvös határát.
Itt a határ, hol a határ?
2008.07.20. 09:27 scapinelli
Szóval mi a határ? – feszegettük. S meglepő, de elsőnek a költő tett hitet a versmérték adta valós szabadság mellett szemben a szabadvers szabadosságával. Az ifjú irodalmár, akit a Magyar Trendi Klub ugyan rímzsonglőrnek titulál, azzal nyerte meg a trendi közvéleményt, hogy évszázados, azaz szigorú szabályoknak alávetetett versformákban ír, melyek, mint elmondta, kapaszkodók számára. Lám, ami az egyiknek korlát, beszűkülés, az a másiknak útmutató, útjelző. Így lehet ez a határokkal általában – kezdtük kibogozni négyesben. Ahhoz már nem jutottam hozzá, hogy három bölcsész társaságában párizsi festőbarátomat idézzem, aki szerint csak abból lehet jó absztrakt festő, aki tökéletes a figuratív művészetben: van mit absztrahálnia. S hozzátenném: így van ez nem csak a művészetekben, hanem életünkben is, amely attól lesz remekmű, hogy bátran átlépjük a határokat, miután bejártuk alaposan a terepet. Ez tudatosságot, tervezést feltételez, és gyakori visszapillantást, kiértékelést: hol is állok? Azaz: milyen messze a határ? Végül felhívtam a figyelmet arra, hogy a határátlépés döntés: végérvényes, visszavonhatatlan, mert csak így lesz világom tágabb, az új határokon belül. A beszélgetés után odajött hozzám egy fiatalember, és elmondta őszintén kételyeit: ő nem szeretné végérvényesen elkötelezni magát semmire. Ez a modern paradox: korlátain belül marad, aki a szabadságot összetéveszti a döntés elkerülhetőségének igényével: ha semmit nem tesz, szabad marad mindenre… Hát nem, mert soha nem fogja megtudni, mi van a határon túl!
14 komment
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr16576320
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
G.d.Magister · http://laudator.blog.hu/ 2008.07.21. 08:15:13
"egy napon el szeretném vinni unokámat az egykori osztrák-magyar határra és megmutatnám neki a határzár helyét: Látod, itt húzódott a határ! Mire a gyerek megkérdezné: S mondd, tata, mi az, hogy határ?"
Arra gondoltál, hogy újjáalakul a monarchia? :) Végül is, még az is jobb lenne annál, mint ami most van.
Arra gondoltál, hogy újjáalakul a monarchia? :) Végül is, még az is jobb lenne annál, mint ami most van.
neo 2008.07.21. 13:37:58
Jó kis poszt, több fájó (vagyis fontos) kérdést érint szerintem.
A történelmi határokhoz nem szólnék hozzá. Nem kenyerem, (ill. eszem, de nem értek hozzá...)
Két megjegyzés, - azzal együtt -, hogy osztom a szerző álláspontját (kritikailag).
1.) A végén a fiatalemberről, aki nem akar elköteleződni. Gyakran hallom, halljuk ellenvetésként a teológiai (?), filozófiai (?) magyarázatot, hogy hát így akkor hogy? Egyedül mindenkivel szemben, senkihez sem tartozni? Se (kis)család, se (nagy)család? Se házasság, se papság? Csak úgy bele a világba?
Jó, és nehéz annak, aki már döntött! Élete minden napján igazolhatja, hogy akkor is szembe megy a forgalommal, ha el van kötelezve az élete. Elég komoly biztonsági berendezések kellenek ahhoz, hogy ne törje össze magát - akinek ilyen nincs, vagy nem hiszi magáról, az álldogál a parkolóban (mondjuk). Vajon honnan vegyen? Ez átvezet a kettes kérdéshez:
2.) Az egyháznak is át kellene lépnie bizonyos határokat. Például a plebániai népegyház molyrágta határait. Hogyan? Recept valószínűleg nincs, de amíg az a sikerkritérium, hogy hány szerezetes és pap van egy körzetben, addig nincs is miről beszélni. Ebből nem lesz egyház, akkor sem, ha egy főre 3 pap jut. Minek a pap? Ha nem értik, mit beszél, és nincs napi kapcsolata az emberekkel. Majd ha lesznek együtt töltött hétköznapok, akkor lesznek ünnepek is. Addig maradnak az aranyozott szószékek és a kongó templomok. Majd ha lesz közösen épített fal, akkor rá lehet tenni a tetőt, szép nagy liturgia keretében.
Szerintem olyan egyszerűen lehetne élővé tenni az egyházat, amit el sem mer hinni ma senki. Hiszen biztosan tudni lehet: hogy ha nem jönnek az emberek, akkor nem értik. Kész. Nincs tovább.
Ha meg jönnek, és értik, akkor azt is meg fogják mondani, mire van szükségük. Nem kell betömni a fiatalok száját szentírási szakaszokkal. Attól inkább fundamentalisták lesznek, mint keresztények.
Az egyház ma nem tesz semmilyen önértékelést. Foggal, körömmel védi a dogmákat, mintha bárkit is az zavarna, hogy nem lehet szexelni a házasság előtt. Ez "műbalhé". Az embert a lelke mélyén az zavarja, hogy csak magára számíthat, mert farkastörvények uralkodnak. És erre a magányos félelemre az egyház nem tud választ adni. Ha tudna, akkor az emberek azonnal átlépnék a saját korlátaikat. Akkor otthagynák a halottaikat is temetetlenül. De így? Temetik magukat.
(Bocs, tudom másképp is szemlélni a dolgokat, de gondoltam felvázolok egy ilyen pesszimista képet.)
A történelmi határokhoz nem szólnék hozzá. Nem kenyerem, (ill. eszem, de nem értek hozzá...)
Két megjegyzés, - azzal együtt -, hogy osztom a szerző álláspontját (kritikailag).
1.) A végén a fiatalemberről, aki nem akar elköteleződni. Gyakran hallom, halljuk ellenvetésként a teológiai (?), filozófiai (?) magyarázatot, hogy hát így akkor hogy? Egyedül mindenkivel szemben, senkihez sem tartozni? Se (kis)család, se (nagy)család? Se házasság, se papság? Csak úgy bele a világba?
Jó, és nehéz annak, aki már döntött! Élete minden napján igazolhatja, hogy akkor is szembe megy a forgalommal, ha el van kötelezve az élete. Elég komoly biztonsági berendezések kellenek ahhoz, hogy ne törje össze magát - akinek ilyen nincs, vagy nem hiszi magáról, az álldogál a parkolóban (mondjuk). Vajon honnan vegyen? Ez átvezet a kettes kérdéshez:
2.) Az egyháznak is át kellene lépnie bizonyos határokat. Például a plebániai népegyház molyrágta határait. Hogyan? Recept valószínűleg nincs, de amíg az a sikerkritérium, hogy hány szerezetes és pap van egy körzetben, addig nincs is miről beszélni. Ebből nem lesz egyház, akkor sem, ha egy főre 3 pap jut. Minek a pap? Ha nem értik, mit beszél, és nincs napi kapcsolata az emberekkel. Majd ha lesznek együtt töltött hétköznapok, akkor lesznek ünnepek is. Addig maradnak az aranyozott szószékek és a kongó templomok. Majd ha lesz közösen épített fal, akkor rá lehet tenni a tetőt, szép nagy liturgia keretében.
Szerintem olyan egyszerűen lehetne élővé tenni az egyházat, amit el sem mer hinni ma senki. Hiszen biztosan tudni lehet: hogy ha nem jönnek az emberek, akkor nem értik. Kész. Nincs tovább.
Ha meg jönnek, és értik, akkor azt is meg fogják mondani, mire van szükségük. Nem kell betömni a fiatalok száját szentírási szakaszokkal. Attól inkább fundamentalisták lesznek, mint keresztények.
Az egyház ma nem tesz semmilyen önértékelést. Foggal, körömmel védi a dogmákat, mintha bárkit is az zavarna, hogy nem lehet szexelni a házasság előtt. Ez "műbalhé". Az embert a lelke mélyén az zavarja, hogy csak magára számíthat, mert farkastörvények uralkodnak. És erre a magányos félelemre az egyház nem tud választ adni. Ha tudna, akkor az emberek azonnal átlépnék a saját korlátaikat. Akkor otthagynák a halottaikat is temetetlenül. De így? Temetik magukat.
(Bocs, tudom másképp is szemlélni a dolgokat, de gondoltam felvázolok egy ilyen pesszimista képet.)
citromfű 2008.07.21. 14:04:37
Nagyon jónak, gondolatindítónak találom a bejegyzést!
Nekem a számos lehetséges "kiágazás" közül (ami ebből a témából nyílik) először is az jutott eszembe, hogy pl. a vallás által kijelölt határok mennyire helyénvalók? Manapság sok ember érzi úgy, hogy a vallás által adott keretet az egyház, illetőleg az adott vallást gyakorló emberek közössége gyakran túl szorosra húzza, és bátran feláldozza rajta az egyes embert...Anthony de Mello, a különc indiai jezsuita ezt így fogalmazta meg (nem köntörfalazva): "A tanítványok legnagyobb szégyenkezésére azt mondta egyszer a mester egy püspöknek, hogy a vallásos emberekben van valami természetes hajlam a durvaságra. - Miért? - sürgették a tanítványok, miután a püspök eltávozott. - Mert nagyon is könnyen feláldozzák a személyeket valamely cél érdekében - mondta a mester."
Általában ezt tapasztalom pl. a homoszexualitás (sőt általában a szexualitás), a katolikus-református történelmi sérelmek és egyéb "pikáns" témák körül kialakult vitákban. Néha jó lenne elismerni, hogy bizonyos dolgokra nincsenek "általános" receptek, gondolkodási sablonok, hanem minden egyes esetet egyénileg kell mérlegelni...hogy minden szenvedés egyformán fájó, kár ezt még azzal is tetézni, hogy bedaráljuk a szerencsétleneket egy dogmatikus sablonba (ti. a sajátunkéba), csak hogy még egyet rúghassunk rajta (beléje).
Ez a gondolatmenet persze előbb-utóbb anarchiába torkollik, ezért tudom pl. elfogadni az egyházi Tanítóhivatal tekintélyét, de tényleg csak úgy, mint Tanítóhivatalt, ha úgy tetszik, egy olyan "intézményes tankönyvet", ami millió életsorsból és konkrét esetből leszűrt gazdag tapasztalattal bír és fogalmaz meg "tételeket". De mindig fennáll az a dilemma, mint az angolszász jogban, hogy vajon az adott tényállás melyik precedensbe illeszkedik a legjobban (ha egyáltalán). Először kérdezni, aztán kérdezni, végül kérdezni, és ha már végképp nem lehet elkerülni, akkot ítélkezni...?
Nekem a számos lehetséges "kiágazás" közül (ami ebből a témából nyílik) először is az jutott eszembe, hogy pl. a vallás által kijelölt határok mennyire helyénvalók? Manapság sok ember érzi úgy, hogy a vallás által adott keretet az egyház, illetőleg az adott vallást gyakorló emberek közössége gyakran túl szorosra húzza, és bátran feláldozza rajta az egyes embert...Anthony de Mello, a különc indiai jezsuita ezt így fogalmazta meg (nem köntörfalazva): "A tanítványok legnagyobb szégyenkezésére azt mondta egyszer a mester egy püspöknek, hogy a vallásos emberekben van valami természetes hajlam a durvaságra. - Miért? - sürgették a tanítványok, miután a püspök eltávozott. - Mert nagyon is könnyen feláldozzák a személyeket valamely cél érdekében - mondta a mester."
Általában ezt tapasztalom pl. a homoszexualitás (sőt általában a szexualitás), a katolikus-református történelmi sérelmek és egyéb "pikáns" témák körül kialakult vitákban. Néha jó lenne elismerni, hogy bizonyos dolgokra nincsenek "általános" receptek, gondolkodási sablonok, hanem minden egyes esetet egyénileg kell mérlegelni...hogy minden szenvedés egyformán fájó, kár ezt még azzal is tetézni, hogy bedaráljuk a szerencsétleneket egy dogmatikus sablonba (ti. a sajátunkéba), csak hogy még egyet rúghassunk rajta (beléje).
Ez a gondolatmenet persze előbb-utóbb anarchiába torkollik, ezért tudom pl. elfogadni az egyházi Tanítóhivatal tekintélyét, de tényleg csak úgy, mint Tanítóhivatalt, ha úgy tetszik, egy olyan "intézményes tankönyvet", ami millió életsorsból és konkrét esetből leszűrt gazdag tapasztalattal bír és fogalmaz meg "tételeket". De mindig fennáll az a dilemma, mint az angolszász jogban, hogy vajon az adott tényállás melyik precedensbe illeszkedik a legjobban (ha egyáltalán). Először kérdezni, aztán kérdezni, végül kérdezni, és ha már végképp nem lehet elkerülni, akkot ítélkezni...?
citromfű 2008.07.21. 14:26:40
"Magyar vonat a gyimesbükki végeken"
(Szív újság, július-augusztusi szám)
"Az idei csíksomlyói pünkösdi zarándoklat különlegessége az volt, hogy 500 zarándok a budapesti Keleti pályaudvarról magyar mozdony vontatta nyolc kocsis különvonattal jutott el a felcsíki falvakba. [ezrek ünnepelték, kapaszkodtak fel rá, óriási érzelmi hatást váltott ki...] Pünkösdvasárnap pedig a lenyűgöző szépségű emelkedőn át - a román vasutak egyik villanyomozdonyától is támogatva - a magyar címerrel ékes szerelvény Gyimesbükkig kapaszkodott fel. A különvonat célállomása az ezeréves határ nagy társadalmi összefogással újraépített őrháza volt [...] Az eseménysorozat része volt a gyimesbükki vasútállomás kétnyelvű, magyar-román emléktábla-avató ünnepsége Pfaff Ferenc [építész] emlékére."
A cikk még leírja, hogy milyen példaértékű összefogás árán valósult meg a restaurálás (egy magánszemély megvette a romos épületet, az önkormányzat segítette, egy kulturális alapítvány is beszállt, s hogy épül-szépül az őrház (maga is ipartörténeti emlék) környezete is: pihenőpadok, kerítés, asztalok, illemhely, vasúti aluljáró (a közeli Rákóczi-várhoz) tűnnek elő a földből.
Bizony, amikor én jártam ott, még csak egy földbe ásott határkő, meg néhány szögesdróttartó betondarab (az első világháborúból) jelezte az ún. "ezeréves határt" (és koldusok). Szerintem ez jó példa arra, hogy lehet a határok "pozitív oldalát" megfogni.
(Szív újság, július-augusztusi szám)
"Az idei csíksomlyói pünkösdi zarándoklat különlegessége az volt, hogy 500 zarándok a budapesti Keleti pályaudvarról magyar mozdony vontatta nyolc kocsis különvonattal jutott el a felcsíki falvakba. [ezrek ünnepelték, kapaszkodtak fel rá, óriási érzelmi hatást váltott ki...] Pünkösdvasárnap pedig a lenyűgöző szépségű emelkedőn át - a román vasutak egyik villanyomozdonyától is támogatva - a magyar címerrel ékes szerelvény Gyimesbükkig kapaszkodott fel. A különvonat célállomása az ezeréves határ nagy társadalmi összefogással újraépített őrháza volt [...] Az eseménysorozat része volt a gyimesbükki vasútállomás kétnyelvű, magyar-román emléktábla-avató ünnepsége Pfaff Ferenc [építész] emlékére."
A cikk még leírja, hogy milyen példaértékű összefogás árán valósult meg a restaurálás (egy magánszemély megvette a romos épületet, az önkormányzat segítette, egy kulturális alapítvány is beszállt, s hogy épül-szépül az őrház (maga is ipartörténeti emlék) környezete is: pihenőpadok, kerítés, asztalok, illemhely, vasúti aluljáró (a közeli Rákóczi-várhoz) tűnnek elő a földből.
Bizony, amikor én jártam ott, még csak egy földbe ásott határkő, meg néhány szögesdróttartó betondarab (az első világháborúból) jelezte az ún. "ezeréves határt" (és koldusok). Szerintem ez jó példa arra, hogy lehet a határok "pozitív oldalát" megfogni.
Scapinelli · http://scapinelli 2008.07.21. 14:37:18
Kedves Neo,
Okfejtéseid az Egyház helyzetéről kézenfekvők, de persze csak Nyugaton. A Harmadik Világban pezseg az Egyház. Sok fiatal magára (azaz hivatására) találna, ha fél évig ott élne. Persze még ez se biztos recept, mertl eht számítógépen csüngeni Nigériában vagy Laoszban is!
Érdekelne, hogy Te konkrétan mivel szeretnél javítani a helyzeten, azon kívül, hogy elmondod a véleményedet?
Okfejtéseid az Egyház helyzetéről kézenfekvők, de persze csak Nyugaton. A Harmadik Világban pezseg az Egyház. Sok fiatal magára (azaz hivatására) találna, ha fél évig ott élne. Persze még ez se biztos recept, mertl eht számítógépen csüngeni Nigériában vagy Laoszban is!
Érdekelne, hogy Te konkrétan mivel szeretnél javítani a helyzeten, azon kívül, hogy elmondod a véleményedet?
Scapinelli · http://scapinelli 2008.07.21. 14:38:50
Kedves Magister,
Én nem a Monarchiára gondoltam, hanem az Egyesült Euópára. S ezen a téren nagyot léptünk előre. Persze a fejekben később valósul meg, ami a fizikai valóságban már kézzel fogható!
Én nem a Monarchiára gondoltam, hanem az Egyesült Euópára. S ezen a téren nagyot léptünk előre. Persze a fejekben később valósul meg, ami a fizikai valóságban már kézzel fogható!
Scapinelli · http://scapinelli 2008.07.21. 14:40:44
Kedves Citromfű,
Amit a vonatról írtál, nagyszerű példa. Jelképekre van szükségünk, hogy megértsük a valóságot. Köszönöm a példát!
Amit a vonatról írtál, nagyszerű példa. Jelképekre van szükségünk, hogy megértsük a valóságot. Köszönöm a példát!
saintlouisdefrance 2008.07.21. 23:49:46
"ami az egyiknek korlát, beszűkülés, az a másiknak útmutató, útjelző. Így lehet ez a határokkal általában"
Ezt valamikor úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy egy végtelen hosszú egyenes bármely két pontja között ugyanúgy végtelen pont van, mint az egész egyenesen. csak épp nem "valahol" az egyenesen vannak, hanem helyzetük pontosan meghatározható.
"ha semmit nem tesz, szabad marad mindenre… Hát nem, mert soha nem fogja megtudni, mi van a határon túl!"
ez szerintem veszélyes érvelés, mert alkalmazható a kábítószerek legalizálásától a jón és rosszon való túllépésig mindenre. legalábbis akik ezeket szeretnék, azok alkalmazzák:
"If the doors of perception were cleansed every thing would appear to man as it is, infinite. For man has closed himself up, till he sees all things through narrow chinks of his cavern." (W. Blake)
nekünk keresztényeknek sok határt tilos átlépni. elrettentésül ott van a kígyóval történt eset.
úgy lenne, hogy egyes határokat átlépni érdem, másokat bűn?
Ezt valamikor úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy egy végtelen hosszú egyenes bármely két pontja között ugyanúgy végtelen pont van, mint az egész egyenesen. csak épp nem "valahol" az egyenesen vannak, hanem helyzetük pontosan meghatározható.
"ha semmit nem tesz, szabad marad mindenre… Hát nem, mert soha nem fogja megtudni, mi van a határon túl!"
ez szerintem veszélyes érvelés, mert alkalmazható a kábítószerek legalizálásától a jón és rosszon való túllépésig mindenre. legalábbis akik ezeket szeretnék, azok alkalmazzák:
"If the doors of perception were cleansed every thing would appear to man as it is, infinite. For man has closed himself up, till he sees all things through narrow chinks of his cavern." (W. Blake)
nekünk keresztényeknek sok határt tilos átlépni. elrettentésül ott van a kígyóval történt eset.
úgy lenne, hogy egyes határokat átlépni érdem, másokat bűn?
neo 2008.07.24. 13:36:58
Lám, ha nem lennének a jezsuiták, akkor egy ilyen kiváló párbeszéd-eszköz sem létezne talán. Gazdag az egyház, és a sokféle tehetség összeadódik. Nyilván ezt hiányolom én is, amikor amiatt jajgatok, hogy el kéne hagyni a népegyházas szokásokat, és más olyan formákat, melyek tartalma (most) nem szolgálja az embert.
Persze kettőn áll a vásár. Ha a nép nem mozdul, hiába ezer lánglelkű pap.
Most úgy tűnhet, hogy az egyházi vezetést, és a híveket egymással szembeállítom. Persze, ez az érzés gyakran megjelenik egy olyan szervezetben, ahol vannak vezetők és vezetettek.
De ha a magyar egyházi vezetők távolabb vannak a laikusoktól, mint Róma, akkor kihez menjünk? Ha időnként körlevélben megtudjuk, hogy minek az éve van, mit kezdjünk vele?
Én pl. egy közösségben eltöltöttem most már közel 10 évet. Vannak örömeink, bánataink. Jó kezdeményezéseink, és csinálunk sok szamárságot is. De eddig még nem érzékeltük, hogy része lennénk a nagyegyháznak. Nem kérdeznek, nem hívnak, nem számítanak ránk. Igaz, a városi eseményekhez, búcsúkhoz, emléknapokhoz, körmenetekhez, egyéb látványos megmozdulásokhoz nem is tudnánk mit adni. Vonulni tudunk, de ezért nem érdemes kereszténynek lenni. Inkább élni tudunk, vagyis szeretnénk, és közösen (kb. 50-en) hétköznapi dolgokat megoldani. Házat építeni, csapot szerelni, gyereket tanítani, tábort szervezni – és néha arról beszélgetni, hogy mi dolgunk lehet az egyházban.
Szívesen látnánk papokat, szerzeteseket is egy-egy alkalommal köztünk, sokkal inkább, mint hetente egyszer a templomban. De vagy nem jönnek, vagy nem engedik, hogy jöjjenek.
Hogy a vallás nélkül élőknek (nem hívőknek) mire van szükségük, azt nem tudom, de gyanítom, hogy teológiára nincs - kezdetben. Inkább arra, hogy láthassanak olyanokat, akik elkötelezetten hisznek Istennek – ami nem miséken és ünnepi liturgiákon való részvételt jelent.
De ha az egyház csak a papi és szerzetesi hivatásokat igyekszik a világ elé állítani, és közben nincsenek közösségek, közösségi pasztoráció, illetve a létező laikus életközösségek hangja nem hallatszik két-három utcánál tovább, akkor az van, amit ma látunk. Individualizált tömeg, ami egy vallást gyakorol, vasárnap, meg ünnepnapokon. De az élete – alapvetően – nem változik meg, és ez baj.
Persze kettőn áll a vásár. Ha a nép nem mozdul, hiába ezer lánglelkű pap.
Most úgy tűnhet, hogy az egyházi vezetést, és a híveket egymással szembeállítom. Persze, ez az érzés gyakran megjelenik egy olyan szervezetben, ahol vannak vezetők és vezetettek.
De ha a magyar egyházi vezetők távolabb vannak a laikusoktól, mint Róma, akkor kihez menjünk? Ha időnként körlevélben megtudjuk, hogy minek az éve van, mit kezdjünk vele?
Én pl. egy közösségben eltöltöttem most már közel 10 évet. Vannak örömeink, bánataink. Jó kezdeményezéseink, és csinálunk sok szamárságot is. De eddig még nem érzékeltük, hogy része lennénk a nagyegyháznak. Nem kérdeznek, nem hívnak, nem számítanak ránk. Igaz, a városi eseményekhez, búcsúkhoz, emléknapokhoz, körmenetekhez, egyéb látványos megmozdulásokhoz nem is tudnánk mit adni. Vonulni tudunk, de ezért nem érdemes kereszténynek lenni. Inkább élni tudunk, vagyis szeretnénk, és közösen (kb. 50-en) hétköznapi dolgokat megoldani. Házat építeni, csapot szerelni, gyereket tanítani, tábort szervezni – és néha arról beszélgetni, hogy mi dolgunk lehet az egyházban.
Szívesen látnánk papokat, szerzeteseket is egy-egy alkalommal köztünk, sokkal inkább, mint hetente egyszer a templomban. De vagy nem jönnek, vagy nem engedik, hogy jöjjenek.
Hogy a vallás nélkül élőknek (nem hívőknek) mire van szükségük, azt nem tudom, de gyanítom, hogy teológiára nincs - kezdetben. Inkább arra, hogy láthassanak olyanokat, akik elkötelezetten hisznek Istennek – ami nem miséken és ünnepi liturgiákon való részvételt jelent.
De ha az egyház csak a papi és szerzetesi hivatásokat igyekszik a világ elé állítani, és közben nincsenek közösségek, közösségi pasztoráció, illetve a létező laikus életközösségek hangja nem hallatszik két-három utcánál tovább, akkor az van, amit ma látunk. Individualizált tömeg, ami egy vallást gyakorol, vasárnap, meg ünnepnapokon. De az élete – alapvetően – nem változik meg, és ez baj.
mazsola 2008.07.24. 15:08:01
Kedves Neo,
szívemből valók a gondolataid. Alaposan át kell gondolnunk a kapcsolatunkat a mai egyházzal, az út a megújuláshoz a közösség lehet, én is azt gondolom.
Nem csak keresztelő, esketés és temetés során szeretnénk látni papjainkat, nem csak a vasárnapok során, hanem "élő, aktiv" pásztorokként a mindennapjainkban.
Ugyanakkor pedig azt látom, hogy agyonhajszoltak, és némely "alulról" jövő kezdeményezésre is standard a válasz: nincs rá idő. Kár.
A fiatalokhoz úgy érzem a személyes megszólítás, és közösen megélt élmények útján lehetne hatékonyabban eljutni, személyes életpéldát eléjük élve.
szívemből valók a gondolataid. Alaposan át kell gondolnunk a kapcsolatunkat a mai egyházzal, az út a megújuláshoz a közösség lehet, én is azt gondolom.
Nem csak keresztelő, esketés és temetés során szeretnénk látni papjainkat, nem csak a vasárnapok során, hanem "élő, aktiv" pásztorokként a mindennapjainkban.
Ugyanakkor pedig azt látom, hogy agyonhajszoltak, és némely "alulról" jövő kezdeményezésre is standard a válasz: nincs rá idő. Kár.
A fiatalokhoz úgy érzem a személyes megszólítás, és közösen megélt élmények útján lehetne hatékonyabban eljutni, személyes életpéldát eléjük élve.
neo 2008.07.25. 00:37:55
"Ugyanakkor pedig azt látom, hogy agyonhajszoltak, és némely "alulról" jövő kezdeményezésre is standard a válasz: nincs rá idő."
Egyetértek. Hibáztatni nem is lehet ezért senkit, én sem ezt teszem, csak próbálok túlélni.
A túlterheltség okain nagyon el kellene gondolkodnunk. Vegyünk egy városi plébániát!
Egyrészt, miért nem vállalnak a laikusok több konkrét egyházi szolgálatot? Vagy állást!
Legalább adminisztratív, és különféle "intézkedős" feladatokat nem kellene a papoknak csinálniuk. Miért nincs erre egy-egy ember az adott körzetben?
Elfelejtettük az ok-okozati viszonyokat? Miért nem képes eltartani egy bizonyos körzet néhány profi irodai alkalmazottat? Ha nem képes, akkor az adott közösség nem él. De akkor miért kell oda pap??
Ezek persze meredek mondatok, de én úgy látom, hogy a papság ma nem pasztorációs feladatoknak él, hanem menedzseli a kedves hívek vallásos életét. Amitől azok olyan szinten ellustultak, hogy ha a pap nem mondja, levegőt sem vesznek.
Ez a helyzet viszont a 22-es csapdája, mert az önállótlan emberek tömegei nem gondolkodnak a megújuláson, csak áthagyományozzák - jó esetben (?) - a bejáratott sémákat. Nem gondolkodnak magukról közösségként, választott népként és egyáltalán, keresztény identitásuk sincs igazán, csak némi vallásos érzület, ami inkább kultúra, de nem a Krisztushoz tartozás leírhatatlan érzése...
Ha meg jön valami alulról, az joggal vált ki gyanakvást. Hiszen kinek van elég tapasztalata és bölcsessége ahhoz, hogy jól lássa, mit kell másként tenni? (Én is csak vaktában lövöldözök).
Egyetértek. Hibáztatni nem is lehet ezért senkit, én sem ezt teszem, csak próbálok túlélni.
A túlterheltség okain nagyon el kellene gondolkodnunk. Vegyünk egy városi plébániát!
Egyrészt, miért nem vállalnak a laikusok több konkrét egyházi szolgálatot? Vagy állást!
Legalább adminisztratív, és különféle "intézkedős" feladatokat nem kellene a papoknak csinálniuk. Miért nincs erre egy-egy ember az adott körzetben?
Elfelejtettük az ok-okozati viszonyokat? Miért nem képes eltartani egy bizonyos körzet néhány profi irodai alkalmazottat? Ha nem képes, akkor az adott közösség nem él. De akkor miért kell oda pap??
Ezek persze meredek mondatok, de én úgy látom, hogy a papság ma nem pasztorációs feladatoknak él, hanem menedzseli a kedves hívek vallásos életét. Amitől azok olyan szinten ellustultak, hogy ha a pap nem mondja, levegőt sem vesznek.
Ez a helyzet viszont a 22-es csapdája, mert az önállótlan emberek tömegei nem gondolkodnak a megújuláson, csak áthagyományozzák - jó esetben (?) - a bejáratott sémákat. Nem gondolkodnak magukról közösségként, választott népként és egyáltalán, keresztény identitásuk sincs igazán, csak némi vallásos érzület, ami inkább kultúra, de nem a Krisztushoz tartozás leírhatatlan érzése...
Ha meg jön valami alulról, az joggal vált ki gyanakvást. Hiszen kinek van elég tapasztalata és bölcsessége ahhoz, hogy jól lássa, mit kell másként tenni? (Én is csak vaktában lövöldözök).
Citromfű 2008.07.25. 01:15:15
Kedves Neó!
Nagyon szívhez szóló szavakat írtál, látszik, hogy őszintén megélt problémáról van szó!
Az is tök természetes, hogy vannak olyan időszakok, amikor "beborul az ég és elsötétedik" felettünk. De azért a Lélek dolgozik, mindig és mindenhol dolgozik. Ki tudja, lehet, hogy a ti közösségetek lesz a következő Bárka vagy Szentjánosbogár vagy akármi!!!
Nagyon szívhez szóló szavakat írtál, látszik, hogy őszintén megélt problémáról van szó!
Az is tök természetes, hogy vannak olyan időszakok, amikor "beborul az ég és elsötétedik" felettünk. De azért a Lélek dolgozik, mindig és mindenhol dolgozik. Ki tudja, lehet, hogy a ti közösségetek lesz a következő Bárka vagy Szentjánosbogár vagy akármi!!!
neo 2008.07.25. 10:40:14
" Ki tudja, lehet, hogy a ti közösségetek lesz a következő Bárka vagy Szentjánosbogár vagy akármi!!! "
Vagy egy újabb szekta...
'Kisebb' koromban sosem gondoltam volna, hogy milyen könnyű lélekben, vagy ténylegesen is kikerülni az egyházból. Remélhetőleg nem ezen az úton haladunk!
Vagy egy újabb szekta...
'Kisebb' koromban sosem gondoltam volna, hogy milyen könnyű lélekben, vagy ténylegesen is kikerülni az egyházból. Remélhetőleg nem ezen az úton haladunk!
Citromfű 2008.07.25. 14:22:32
Kedves neo!
" 'Kisebb' koromban sosem gondoltam volna, hogy milyen könnyű lélekben, vagy ténylegesen is kikerülni az egyházból. Remélhetőleg nem ezen az úton haladunk!"
Szerintem az az egyik jó dolog a katolikus egyházban - legalábbis ha a szó és aszándék
eredeti értelmét vesszük: egyetemes - hogy nagyon sokszíná, tág teret enged az új kezdeményezéseknek, formáknak, módszereknek. Csak a jószándék legyen meg: én az egyetemes egyházhoz akarok tartozni. Persze ez a szép elv sokszor csődöt mondott, nem sikerült elsimítani az anomáliákat. Érdekes, hogy pl. Loyolai szent Ignácot, a jezsuita rend alapítóját is 8-szor idézte maga elé az inkvizóció, sőt börtönbe is csukták! A legtöbb igazán nagy újítónak ("neo" :) keményen meg kellett küzdenie, hogy elfogadják, volt, aki ezt nagyobb béketűréssel viselte (pl. Ignác), volt, aki kevésbé (pl. Márton). Én is hallottam, hogy a mai egyházi felsővezetés (klérus) talán túl szkeptikusak az ún. "laikusok" fantasztikus és jószándékú kezdeményezéseivel szemben, a vatikáni zsinat lendülete megtorpanni látszik. Nehéz kérdés.
De pl. van egy ötletem: ha nincs papotok, és nincs is esély rá, hogy magatokhoz csábítsatok egyet ("kevés a munkás...") és közületek se akar senki pap lenni, akkor próbálkozzatok meg egy katekétával. A Sapientián és több vidéki egyetemen (Szeged, Vác, Pécs) van már katekéta-lelkipásztor szak, ez csak 3 éves, és biztos, hogy közöttetek is van olyan, aki ezt el tudná végezni. ÉS persze végzett katekéták is vannak. Nem tudom, csak úgy eszembe jutott, lehet, hogy hülyeség.
Minden jót!
" 'Kisebb' koromban sosem gondoltam volna, hogy milyen könnyű lélekben, vagy ténylegesen is kikerülni az egyházból. Remélhetőleg nem ezen az úton haladunk!"
Szerintem az az egyik jó dolog a katolikus egyházban - legalábbis ha a szó és aszándék
eredeti értelmét vesszük: egyetemes - hogy nagyon sokszíná, tág teret enged az új kezdeményezéseknek, formáknak, módszereknek. Csak a jószándék legyen meg: én az egyetemes egyházhoz akarok tartozni. Persze ez a szép elv sokszor csődöt mondott, nem sikerült elsimítani az anomáliákat. Érdekes, hogy pl. Loyolai szent Ignácot, a jezsuita rend alapítóját is 8-szor idézte maga elé az inkvizóció, sőt börtönbe is csukták! A legtöbb igazán nagy újítónak ("neo" :) keményen meg kellett küzdenie, hogy elfogadják, volt, aki ezt nagyobb béketűréssel viselte (pl. Ignác), volt, aki kevésbé (pl. Márton). Én is hallottam, hogy a mai egyházi felsővezetés (klérus) talán túl szkeptikusak az ún. "laikusok" fantasztikus és jószándékú kezdeményezéseivel szemben, a vatikáni zsinat lendülete megtorpanni látszik. Nehéz kérdés.
De pl. van egy ötletem: ha nincs papotok, és nincs is esély rá, hogy magatokhoz csábítsatok egyet ("kevés a munkás...") és közületek se akar senki pap lenni, akkor próbálkozzatok meg egy katekétával. A Sapientián és több vidéki egyetemen (Szeged, Vác, Pécs) van már katekéta-lelkipásztor szak, ez csak 3 éves, és biztos, hogy közöttetek is van olyan, aki ezt el tudná végezni. ÉS persze végzett katekéták is vannak. Nem tudom, csak úgy eszembe jutott, lehet, hogy hülyeség.
Minden jót!
Utolsó kommentek