Az elmúlt egy hétben a szokásos évi lelkigyakorlatomat végeztem. Mint mindig: teljes csend, napi több órás imádság, meditáció és folyamatos hallgatás. Egyik nap lelkifurdalást éreztem egy esemény kapcsán. Egy anyuka jött hozzám, akit noha sohasem láttam azelőtt, megkérdezte: "Ön a Ky-Lí atya?" Annyira szokatlanul hangzott a megszólítás, hogy elnevettem magam, következésképpen lelepleződtem. Hogy is foglaljam össze amiket mondott? Szégyelljem magam, hogy ilyen hangnemben írok szent dolgokról a blogon. Nem veszem észre, hogy mindenütt csak támadnak bennünket és még én is ezt teszem? Hogy a gyerekeit alig tudja úgy nevelni, hogy megóvja őket attól a szennytől, ami rájuk tapad úton-útfélen. És végül hozzátette: jobb lenne, ha azt a kevés embert támogatnám és erősíteném a hitében és meggyőződésében, aki templomba jár vagy egyházi iskolába járatja gyerekét stb., stb. (Gondoltam magamban, de jó, hogy nem ő az én elöljáróm...)
Ugyanakkor azt is gondoltam, hogy: könnyű nekem, aki már 18 éve egy ideológia mentén alakítom az életemet, de milyen nehéz lehet az olyan "világban" élő embereknek, akik számára a társadalmilag rendelkezésre álló plurális világok nap mint nap kihívást jelentenek. Mert nemcsak kevés az a szignifikáns közeg, ahol azonosságunkat (pl. a katolikust vagy lepkegyűjtőt) másokkal megélhetnénk, hanem folyton olyanokkal kell egy nagyvárosi tumultusban együtt élni, ahol a vallási világnézetet ignorálják vagy éppen támadják. Ma nagyon nehéz kognitív együttlétet teremteni, ahol egymás közt lehetünk vallásilag. Meggyengültek a plauzibilitási struktúrák - írnám egy más jellegű dolgozatban. Hozzáteszem: számomra ez az egyszerű tény tűnik minden egyházi és hitbeli krízis legvalószínűbb okának, és nem valami titokzatos egyéb. (Csak nehogy olyanok fülébe jusson ez, akik azt hiszik, hogy a Sátán tartja hatalmában a világot, most jobban, mint valaha.)
Szóval lelkifurdalásom volt, mert nem rombolni, hanem kérdéseket előidézni szándékoztam. Nekem mindig csak kérdéseim voltak, mert mindig arra vágytam, hogy megértsem a dolgokat, főként a hétköznapi banalitásokat, a megszokottat és a magától értetődőt. Persze addig, amíg úgy kérdeztem vissza, hogy: miért? - néha még értelmes válaszra is méltattak. De most, 30-as éveim végén, kamaszkorom kellős közepén (egy szerzetesnél könnyen kitolódik), amikor egy-egy bődületes okoskodás után, ha így találok kérdezni: és akkor mi van? - ilyenkor legszívesebben szájon vágna a kedves (ki-) oktatóm.
A nyolc boldogságban ugyan nem szerepel, de én (is) vallom, hogy "boldogok a kérdezők!" (Örsy) Fura egy boldogság persze, hiszen arról szól az egész görög és klasszikus filozófia, hogy a boldogság abból származik, ha elménk megérti és felfogja az igazságot és nem abból, hogy folyton kérdései és fenntartásai maradnak.
Igen, a kérdésekkel megzavarhatjuk az emberek lelki békéjét, fölösleges bonyodalmakat okozhatunk, közösségek harmóniáját tehetjük tönkre. Ilyenkor lesznek, akik rácsodálkoznak a kérdezőre és megállapítják: ilyen rossz gyümölcs jó fán nem teremhet. Mások azt mondják: ez is belefér, kérdések mindig voltak és lesznek, de... jaj annak, aki fölteszi őket.
Persze az igazi kérdés az, hogy ki dönti el: mi a helyes kérdés?
Utolsó kommentek