Papi képzésem alatt sokat hallottam a „hivatás” kérdéséről. Csakhogy akkoriban (még nem a jezsuitáknál) nekem mindig iszonyúan elvontnak tűntek ezek a fejtegetések. Gyakorta hallottam, hogy a hivatást „Istentől kapjuk”, de aki megkapta, „el is veszítheti” (mint valami pénztárcát?); hogy „vigyázni kell rá” (mint egy konyhakertre?), hogy ápolgatásra, gondozásra szorul (ez OK.)…  De bizony „el is lehet játszani” („négykezesen”, mondták akkor – nem tudtam, most sírjak, vagy nevessek…). Sokáig nehezemre esett megfogalmazni, hogy mi is a bajom ezekkel az elképzelésekkel. Talán ma már kicsit világosabban látom. Hadd romboljak le néhány helytelennek ítélt előítéletet, mielőtt megkockáztatnék valami konstruktívat is mondani a „hivatás” kérdéséről.
 
Az első problémám az, hogy a hagyományos modell szerinti „hivatás” képe nekem túlságosan statikusnak tűnik. Egy ilyen merev modell, legalábbis a házasság gyakorlatában, egyáltalán nem tűnik használhatónak. Ifi hittanosoknak például szokás úgy fogalmazni: a feladat az, hogy megtaláld a szétvágott alma másik felét. Tudnillik, azt a házastársat, akit az Isten éppen neked teremtett. Keressem tehát a kiegészítő részt, akivel pont összeillünk. A háttérben meghúzódó kép persze nekem kicsit platonikus. A görög filozófus elképzelése szerint ugyanis a férfi és a nő eredetileg egységes gömbformát alkotott, de időközben egy gonosz démon kettévágta őket. Azóta van aztán, hogy reménytelenül keresi egymást a két szétválasztott fél; szenvedélyesen törekszenek újra egyesülni, kiegészülni. Vallásosabb képi nyelven szólva: Isten rakott egy fészket, személyesen a számomra, elég csak megtalálnom és beköltöznöm végre (szóval: „beletojnom” – már bocsánat :). Valahol lennie kell tehát egy „ideális” családi fészeknek, ami öröktől fogva nekem készült; s ha megleltem, immár minden garantálva… Szép, szép, szó se’ róla, de, vajon igaz-e? Őszintén szólva, vannak kétségeim!
 
Egyetemistaként – még mint teológus-hallgató és „kispap” – nyaranta éveken keresztül táborokat vezettem fogyatékos gyerekek és fiatalok számára. Ahogy így „üdültettük” őket, a segítőkkel önkéntelenül kicsit persze papás-mamás játékot is játszottunk. Egykettőre kiderült, kiből lesz tehetséges családanya. Itt vettem észre, hogy minden táborban találkozom két-három olyan gondozó-lánnyal, akikkel – mi tagadás – el tudnám képzelni az életemet. Valahogy ott lett világossá, hogy a hivatásom részben éppenséggel DÖNTÉS kérdése. Hogy dönthetnék éppen másképp is… Ha pedig mást választok, bizonyos értelemben az ettől válna „igazivá”.
 
Nem így történt; valahogy mégis egy halkabb, bizonytalanabb belső híváshoz maradtam hűséges. Később, már papként, mikor jegyeseket készítettem fel a házasságra, érdekes módon visszontláttam ezt a korábbi tapasztalat. A pároktól gyakran hallottam ugyanis, hogy ez a döntés-cucc náluk is fontos. Attól lett „Ő” az igazi – mondták – mert egyszerűen mellette döntöttem. És, ami nagyon érdekes volt nekem: a párok ezt gyakran meg is érezték egymáson. Ha egy ilyen döntés megszületett, valami belülről változott meg. Onnantól kezdve az elköteleződés, mint valami kicsiny növény, kezdett lassan csírázni-bontakozni. Úgy látom, gyakran a válságok is segítenek. A párok egyik-másikától hallottam: „Korábbi barátnőim/pasijaim egy ilyen veszekedés után már rég otthagytak volna. Te pedig maradtál…” És ez valahogy fontossá lett a kapcsolatukban.
 
De vissza a hivatáskérdéshez. Kemény kimondani, de – azt hiszem – azért valaki el is árulhatja a hivatását. Visszautasíthat egy hiteles hívást (call), és így az életét nem teljesíti be. Ismerek eddző-tornatanárt, aki utálja a munkáját, de – mint mondja – sehol sem tudna ennyit keresni… (Külföldön él.) És tudok egy katonatisztet is: hosszú és sikeres karrier után súlyos depresszióba esett. A pszichiáterével való beszélgetések során aztán kiderült, hogy élete nagy szenvedélye a festés. Mikor elhozta néhány képét, a napnál is világosabb volt, hogy rendkívül tehetséges. Arról azonban hallani sem akart, hogy otthagyja az addigi biztos megélhetést. Félt változtatni; hogy a kudarctól, vagy a sikertől rettegett-e, az a végeredmény szempontjából mellékes is… Valamit azonban mintha elárult volna magából – vagy túl erős itt ez a szó? Mert valamire bizony (akár) meg (is) lehetünk hívva…
 
De nem szeretném misztifikálni a dolgozt. Papnevelőként én elsősorban azt néztem, hogy egy növendékben van-e érdeklődés a spirituális/lelki dolgok iránt, vagy sem. Van, aki azt vizsgálja, jól érzi-e magát az illető a liturgikus szerepben, mert az (is) hozzátartozik a papsághoz. Én inkább ezt a lelki érdeklődést néztem. Akinél nem látszik, hogy lekötnék a lelki dolgok, az néha igyekeztem lebeszélni. Hisz akkor ugysem lesz boldog a papságában – jobb hát nem is eröltetni a dolgot…
 
Ismerek viszont olyan férfit és nőt is, akit Isten annyira lefoglalt magának, hogy – azt hiszem – nagyon egyedül érezné magát mellette bárki férjként/feleségként (pasiként/barátnőként). Őt – úgy tűnik – tartósan csak Isten érdekli. Szerintem az ilyenek vannak szerzetesnek hívva. Hálás vagyok, hogy(ha) ez valahogy rám is illeni látszik.
 
Szóval, meggyőződésem, hogy Isten a tényeken, lelki alkatunk tényein keresztül is vezet vagy vezethet. Hogy mire kaptam tehetséget (=érdeklődést). Ilyenkor bizonyos értelemben életünk igazságával, annak igazságáért vívunk harcot egy fölöttünk álló, nálunknál feltétlenül nagyobb Hatalommal személyes hivatásunk megragadásának lehetőségéért. A Szépséggel való küzdelem ez – magáért a Szépségért. Hogy ez is platonizmus? Meglehet, bár nem merev, metafizikai formában. De ha már mindenképpen a fészek vagy gömb képéhez ragaszkodunk – nem bánom! –, hát legalábbis Istennel együtt kell raknom azt a fészket, közösen illesztjük, csiszoljuk össze a két félgömböt. Dinamikus út: együtt dolgozunk.
 

A végeredmény tehát legalábbis újra és újra (át)építésre, kiigazításra szorul. De találtam egy még szebb képet ennél. Van egy parabola, amiben számomra minden benne van, összesűrítve. Nem ismerek hasonlóan szép összegzését a hivatásnak, mint művészi-vallásos feladatnak és sorsnak. Eszerint – Pilinszky idézi a francia zsidó filozófusnőt Simone Weilt – a (hivatás) szépség(e) labirintushoz hasonló. Sokan elindulnak benne. A legtöbben menet közben elfáradnak, de akinek ereje van, az eljut a labirintus közepére. Ott Isten várja őt, elemészti és kiokádja. Akkor kijön a labirintusból, megáll a labirintus bejáratában, és az arra menőket szelíden befelé tessékeli. Újévi intenció: az út befelé vezet. Tessék parancsolni!