Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Címkék

Újévi megfontolások, avagy: mi is az élethivatásom? (Megtalálni, elvéteni, beteljesíteni)

2008.12.25. 11:41 pacsy

Papi képzésem alatt sokat hallottam a „hivatás” kérdéséről. Csakhogy akkoriban (még nem a jezsuitáknál) nekem mindig iszonyúan elvontnak tűntek ezek a fejtegetések. Gyakorta hallottam, hogy a hivatást „Istentől kapjuk”, de aki megkapta, „el is veszítheti” (mint valami pénztárcát?); hogy „vigyázni kell rá” (mint egy konyhakertre?), hogy ápolgatásra, gondozásra szorul (ez OK.)…  De bizony „el is lehet játszani” („négykezesen”, mondták akkor – nem tudtam, most sírjak, vagy nevessek…). Sokáig nehezemre esett megfogalmazni, hogy mi is a bajom ezekkel az elképzelésekkel. Talán ma már kicsit világosabban látom. Hadd romboljak le néhány helytelennek ítélt előítéletet, mielőtt megkockáztatnék valami konstruktívat is mondani a „hivatás” kérdéséről.
 
Az első problémám az, hogy a hagyományos modell szerinti „hivatás” képe nekem túlságosan statikusnak tűnik. Egy ilyen merev modell, legalábbis a házasság gyakorlatában, egyáltalán nem tűnik használhatónak. Ifi hittanosoknak például szokás úgy fogalmazni: a feladat az, hogy megtaláld a szétvágott alma másik felét. Tudnillik, azt a házastársat, akit az Isten éppen neked teremtett. Keressem tehát a kiegészítő részt, akivel pont összeillünk. A háttérben meghúzódó kép persze nekem kicsit platonikus. A görög filozófus elképzelése szerint ugyanis a férfi és a nő eredetileg egységes gömbformát alkotott, de időközben egy gonosz démon kettévágta őket. Azóta van aztán, hogy reménytelenül keresi egymást a két szétválasztott fél; szenvedélyesen törekszenek újra egyesülni, kiegészülni. Vallásosabb képi nyelven szólva: Isten rakott egy fészket, személyesen a számomra, elég csak megtalálnom és beköltöznöm végre (szóval: „beletojnom” – már bocsánat :). Valahol lennie kell tehát egy „ideális” családi fészeknek, ami öröktől fogva nekem készült; s ha megleltem, immár minden garantálva… Szép, szép, szó se’ róla, de, vajon igaz-e? Őszintén szólva, vannak kétségeim!
 
Egyetemistaként – még mint teológus-hallgató és „kispap” – nyaranta éveken keresztül táborokat vezettem fogyatékos gyerekek és fiatalok számára. Ahogy így „üdültettük” őket, a segítőkkel önkéntelenül kicsit persze papás-mamás játékot is játszottunk. Egykettőre kiderült, kiből lesz tehetséges családanya. Itt vettem észre, hogy minden táborban találkozom két-három olyan gondozó-lánnyal, akikkel – mi tagadás – el tudnám képzelni az életemet. Valahogy ott lett világossá, hogy a hivatásom részben éppenséggel DÖNTÉS kérdése. Hogy dönthetnék éppen másképp is… Ha pedig mást választok, bizonyos értelemben az ettől válna „igazivá”.
 
Nem így történt; valahogy mégis egy halkabb, bizonytalanabb belső híváshoz maradtam hűséges. Később, már papként, mikor jegyeseket készítettem fel a házasságra, érdekes módon visszontláttam ezt a korábbi tapasztalat. A pároktól gyakran hallottam ugyanis, hogy ez a döntés-cucc náluk is fontos. Attól lett „Ő” az igazi – mondták – mert egyszerűen mellette döntöttem. És, ami nagyon érdekes volt nekem: a párok ezt gyakran meg is érezték egymáson. Ha egy ilyen döntés megszületett, valami belülről változott meg. Onnantól kezdve az elköteleződés, mint valami kicsiny növény, kezdett lassan csírázni-bontakozni. Úgy látom, gyakran a válságok is segítenek. A párok egyik-másikától hallottam: „Korábbi barátnőim/pasijaim egy ilyen veszekedés után már rég otthagytak volna. Te pedig maradtál…” És ez valahogy fontossá lett a kapcsolatukban.
 
De vissza a hivatáskérdéshez. Kemény kimondani, de – azt hiszem – azért valaki el is árulhatja a hivatását. Visszautasíthat egy hiteles hívást (call), és így az életét nem teljesíti be. Ismerek eddző-tornatanárt, aki utálja a munkáját, de – mint mondja – sehol sem tudna ennyit keresni… (Külföldön él.) És tudok egy katonatisztet is: hosszú és sikeres karrier után súlyos depresszióba esett. A pszichiáterével való beszélgetések során aztán kiderült, hogy élete nagy szenvedélye a festés. Mikor elhozta néhány képét, a napnál is világosabb volt, hogy rendkívül tehetséges. Arról azonban hallani sem akart, hogy otthagyja az addigi biztos megélhetést. Félt változtatni; hogy a kudarctól, vagy a sikertől rettegett-e, az a végeredmény szempontjából mellékes is… Valamit azonban mintha elárult volna magából – vagy túl erős itt ez a szó? Mert valamire bizony (akár) meg (is) lehetünk hívva…
 
De nem szeretném misztifikálni a dolgozt. Papnevelőként én elsősorban azt néztem, hogy egy növendékben van-e érdeklődés a spirituális/lelki dolgok iránt, vagy sem. Van, aki azt vizsgálja, jól érzi-e magát az illető a liturgikus szerepben, mert az (is) hozzátartozik a papsághoz. Én inkább ezt a lelki érdeklődést néztem. Akinél nem látszik, hogy lekötnék a lelki dolgok, az néha igyekeztem lebeszélni. Hisz akkor ugysem lesz boldog a papságában – jobb hát nem is eröltetni a dolgot…
 
Ismerek viszont olyan férfit és nőt is, akit Isten annyira lefoglalt magának, hogy – azt hiszem – nagyon egyedül érezné magát mellette bárki férjként/feleségként (pasiként/barátnőként). Őt – úgy tűnik – tartósan csak Isten érdekli. Szerintem az ilyenek vannak szerzetesnek hívva. Hálás vagyok, hogy(ha) ez valahogy rám is illeni látszik.
 
Szóval, meggyőződésem, hogy Isten a tényeken, lelki alkatunk tényein keresztül is vezet vagy vezethet. Hogy mire kaptam tehetséget (=érdeklődést). Ilyenkor bizonyos értelemben életünk igazságával, annak igazságáért vívunk harcot egy fölöttünk álló, nálunknál feltétlenül nagyobb Hatalommal személyes hivatásunk megragadásának lehetőségéért. A Szépséggel való küzdelem ez – magáért a Szépségért. Hogy ez is platonizmus? Meglehet, bár nem merev, metafizikai formában. De ha már mindenképpen a fészek vagy gömb képéhez ragaszkodunk – nem bánom! –, hát legalábbis Istennel együtt kell raknom azt a fészket, közösen illesztjük, csiszoljuk össze a két félgömböt. Dinamikus út: együtt dolgozunk.
 

A végeredmény tehát legalábbis újra és újra (át)építésre, kiigazításra szorul. De találtam egy még szebb képet ennél. Van egy parabola, amiben számomra minden benne van, összesűrítve. Nem ismerek hasonlóan szép összegzését a hivatásnak, mint művészi-vallásos feladatnak és sorsnak. Eszerint – Pilinszky idézi a francia zsidó filozófusnőt Simone Weilt – a (hivatás) szépség(e) labirintushoz hasonló. Sokan elindulnak benne. A legtöbben menet közben elfáradnak, de akinek ereje van, az eljut a labirintus közepére. Ott Isten várja őt, elemészti és kiokádja. Akkor kijön a labirintusból, megáll a labirintus bejáratában, és az arra menőket szelíden befelé tessékeli. Újévi intenció: az út befelé vezet. Tessék parancsolni!

21 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr53841050

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

xterx 2008.12.26. 00:47:09

Nagyon kösz.
Jövőre áldást.

gyufaárus.hu 2008.12.26. 14:57:39

Kedves Pacsy,

nagyon jól esnek így a karácsonyi hangulatban, új évre várva a gondolataid!

Igazából azon töprengek, hogy én az említett labirintusban bóklászva vajon meddig jutottam? Néha úgy érzem, haladok a jözéptájék felé, néha pedig az emésztés fázisában érzem magam. És nagyon sokszor nem érzem a helyemen magam és nem tudom, hogy az Úristen valóban oda szánt engem, ahol most vagyok, amellé az ember mellé, akivel egykoron elindultam egy közös úton, vagypedig az az én kizárólagos döntésem volt, melynek következménye aztán egész életemre kihatott? Mennyiben neki mondtam igent, és mennyiben mentem a saját fejem után, pillanatnyi érzelmi állapotomnak kiszolgáltatottan? (szabad-?- akarat, vagypedig előre megírt koreográfia szerinti esemény)
Jó néhány évvel a hátam mögött azonban egy dologban vagyok egyre határozottabb: én, aki vagyok, a magam szerencsétlen, esendő, sokszor visszakérdező, kamaszosan forrongó, máskor csendben, alázatosan az Ő puszta jelenlétében tartózkodó, onnan töltekező, kudarcokat, keserűséget és lelki élményeket egyaránt hordozó, szóval én a magam valóságában kellek Neki.
Amikor a Vele való kapcsolatomban már leírtam magam, mert kiégett, depressziós és keserú vagyok, Ő akkor von magához a legjobban és különféle "bravúros" eseményeken keresztül ontja rám figyelmét, melenget és bizonyítja, hogy én akkor is, úgy is kellek neki..., nem a sikereimet akarja birtokolni, nem az eredményeimet számolja, hanem azt szeretné, hogy felnőjek hozzá. Máskor pedig a csendjében fürdet, és adja tudtomra, hogy nem vagyok közömbös a számára.

Folyamatos lelkigyakorlat ez, amiben részesít, különböző érzékenységű hullámsávokon kommunikálva velem.

Szóval, ahogy írtad, az út befelé vezet!

Köszönöm mégegyszer!

CdB 2008.12.26. 23:58:54

Őszintén szólva irígységféle is vegyül az őszinte örömömbe, hogy úgy érzed, már ott jársz, hogy ki is köpetettél. Én még csak azt remélem, lesz egy labirintusom. Egy mindenre: egy igazi hivatásra, egy igazi párkapcsolatra, és minden másra is, ami fontos. De örülök neked.

bőregér 2008.12.27. 00:05:53

Ez a labirintus felfogható a szt. terézi várkastély szobáinak?

pacsy 2008.12.27. 13:42:39

Szia Egér, szerinted?
CdB, azt nem írtam, hogy már kiköpettettem volna, de egy-két DÖNTÉSEN már túl vagyok, ez igaz... Jó érzés, hogy őszintén örülsz nekem. Gyufaáruslány, azt írod, "Máskor pedig a csendjében fürdet, és adja tudtomra, hogy nem vagyok közömbös a számára." Ehhez nem is merek hozzászólni, olyan szép... Újévben is a hullámsávok jó összehangolását kívánom.

CdB 2008.12.27. 14:43:28

@pacsy: Ó, hát az "út befelé vezet, tessék parancsolni" hát nem a "szelíden befelé tessékelés"? Ezt félreértettem.

máramaros 2008.12.27. 16:08:59

"akit Isten annyira lefoglalt magának, hogy – azt hiszem – nagyon egyedül érezné magát mellette bárki férjként/feleségként" - ez nagyon szép - és jól meg lehet érteni belőle a szerzeteseket!

máramaros 2008.12.27. 16:09:47

Egyébként az egész nagyon édekes és szép!

mama60 2008.12.27. 18:52:25

Mikor először olvastam Simon Weiltől ezt a mondatot (akkor került a kezembe a "Kegyelem és nehézkedés",mikor nagyon kerestem "Valam(k)it - azt hiszem,abból van ez az idézet ),nagyon megérintett ez a hasonlat. Azóta nagyon sokat alakitott (faragott) rajtam az Úr,és úgy gondolom,hogy a kovász hasonlat sokkal pontosabb,na és fájdalmasabb ...

A kovász nem tessékel,hanem a száraz lisztet alakitja át süthető kenyérré,amihez szükséges a meleg (a Szentlélek ereje),mert különben nem kel meg...
A kovász,ha átjárja a lisztet,teljesen eltünik,és az egész egy kenyérré válik.
(de ez csak az én különbejáratú véleményem )

pacsy 2008.12.29. 06:24:13

Szia CdB, en is ugy ertettem. :)
mama60, a "tessekelessel" nekem is bajom van, ha "missziosan" gondoljuk el, szoval ha valami "nyomulasfelet" jelent. En inkabb tanulni is szeretnek masoktol, jobban, mint barmikor eddigi eletemben. A kovasz amugy nekem is bejon ;)
B.U.E.K.!

Intuitiv 2008.12.30. 12:31:22

"Újévi intenció: az út befelé vezet. Tessék parancsolni!"

Köszi!

vabatahtlik · http://bajszos.freeblog.hu 2008.12.30. 13:09:15

Milyen sokat foglalkoztatnek ezek a kérédések engem mostanában.
Hányadán állok a Jézus Krisztussal?
Mennyit/hogyan munkálkodom a házasságomon?
És mégis mi lenne a valódi élethivatásom, munkám, dolgom?
Azt hiszem nagyban bolyongok a labirintusban (vagy labirintusokban, ha nem csak az Isten felé vezetőre gondolunk, vagy lehet, hogy csak egyetlen labirintus van?). De sokszor mintha egyre kevésbé zavarna a bolyongás. A lényeg, hogy próbálkozzam. Biztos vannak elegen a kiokádottak, ha én nem leszek az soha sem, akkor is.
Mindenesetre ezt a bejegyzést most elküldöm pár ismerősönek, aki amúgy soha nem tévedne erre a blogra.

kis_csirke 2008.12.30. 15:54:22

"Ott Isten várja őt, elemészti és kiokádja."
Az baj, ha okádnom kell és elemésztem magam, ha előkerül ez a téma?!

P.E. 2009.01.02. 18:09:28

Kedves CdB, nem kell irigykedned, mert a te előnyöd a fiatalság:)...

eichikarl 2009.01.09. 17:36:25

Az öreg Rahner sok "magasröptü" dolog mellett a 383-390 oldalon "Van-e hivatásom?" (m.e. papi) címmel elmélkedik. (Összkiadás, 29. kötet, 2007 -véletlenül találtam, mást kerestem, ami gyakran megesik...)
bvbr.bib-bvb.de:8991/exlibris/aleph/a18_1/apache_media/XPRL8JYQGK6N2I4JDUXB6XMVMGHL1V.pdf

mrcxqj 2009.01.13. 01:48:06

sziasztok, szia pacsy! tök jó volt olvasni ezt "szétszedő" és "összerakó" szemlélődést a hivatásról, vagyis a "hol a helyünk a világban" kérdéskörről. közel érzem magamhoz Weil labirintus képét is. persze a "menet közben a legtöbben elfáradnak" része nem tűnik a legjobb marketing fogásnak. (vagy talán pont a realitás teszi vonzóvá?) ennek kapcsán eszembe jutott az, amikor először futottam le a római maratont. arra is meginvitált valaki :) a rendszeres készületet nagyon élveztem. aztán eljött a nagy nap és persze menet közben többször is megbántam, hogy nekivágtam ennek az egésznek. különösen izgalmassá vált, amikor a 36-37. km-nél többeket is láttam (köztük rutinosabb rókákat), akiket hirtelen izomgörcs döntött ki a sorból... éreztem, hogy az én vádlimat is elkezdte megkörnyékezni. végül a görcs elmaradt, beértem és ráadásul nagyon jó idővel. a végén, miután beértem a célba azt hiszem megsejthettem valamit abból, hogy milyen az, amikor valakit felemészt és kiokád az a bizonyos kegyelmi erő. azóta én is lelkesen tessékelem a rajtvonalhoz az embereket :) bár gondolom, hogy ezt a képet (a labirintussal) reflexszerűen mindenki -mint én is - a saját életére húzza rá, és próbálja megérteni, hogy "hol is tart ebben a labirintusban" és milyen messze van még a közepétől. beugrott azonban egy másik kép is, amely kicsit kitágította számomra ezt a személyes dimenziót, és némi reményt is adott az elinduláshoz/folytatáshoz. (csak azoknak, akik még bírják szusszal:) amikor másodszor futottam le a római maratont (hogy egy kicsit villogjak is) nagyon megmaradt bennem egy kép. egy apa a vak fiával együtt futotta le a távot, mégpedig úgy hogy a kezük össze volt kötve. megfogott a ritmikus összhang és a fiú magabiztossága. számomra nem is annyira az apa-fiú kép vált hangsúlyossá, hanem az a sansz, hogy bár minden defektusunkkal ott botorkálunk ebben a labirintusban, mégis bizonyos pontokon sokat jelenthet, hogy ott vagyunk (lehetünk) egymás számára. tehát, ha valaki még a labirintus előtt, vagy kezdetén érzi magát mindenképp érdemes egy maratont bevállalni. akik már előrébb járnak, azoknak csak ajánlott :)

mrcxqj 2009.01.13. 01:58:02

egyébként laczy vagyok, csak nem sikerült a nickkel átállni

CdB 2009.01.13. 02:39:33

@P.E.: Hát ez kedves. Sajna nem úgy tudom, hogy oly sokkal fiatalabb volnék a posztszerzőnél. Mindenesetre azért ez a (amúgy talán egyáltalán nem alaptalan) bizonytalanság, mert akkora, akkora ajándéknak és kegyelemnek tűnik, ha valakinek sikerül, még akkor is, ha azért nagyon sok ember van, akinek az élete azért alakult valahogy, és elégedettként tud élni. Ezért is van azon mit örülni, hogy Pacsy így érzi, mert nem csak varázslatos, de fontos is.

P.E. 2009.01.13. 20:07:48

@CdB: A bizonytalanságban végre működhet a jó Isten, persze, ha hagyjuk. Ezáltal lehet kegyelem forrása. De könnyű mondani...:)

pacsy 2009.01.15. 13:06:53

Szia Laci (mrcxqj), gratulálok a (2.) maratonhoz! :)
Csibe, ha erre hánynod kell, akkor ott még van min dolgoznod... :)
süti beállítások módosítása