Egy hete abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy meghívtak egy „Széder vacsorára”. A vacsorát a Council of Christians and Jews (Keresztények és Zsidók Tanácsa) szervezte, melynek egyik tagja a közösségünk egy idősebb papja. Annál is inkább érdekelt az esemény, mert már kissé gyanús volt az Utolsó Vacsora temérdek megfilmesítése, egytől egyig keresztény pátosszal átjárva, amikor mindenki tudja, ugyebár, hogy az egy zsidó ünnep megülése volt, és ami miatt számunkra fontos, az az, hogy milyen új jelentést kaptak a régi szimbólumok. Gondolva, hogy most szépen a végére járok annak, hogy mi volt a kezdetekben, megjelentem a vacsorán, nem is sejtve, hogy – mint pár perc múlva kiderült – én vagyok a legfiatalabb a jelenlévők között, tehát kérdéseimet nemhogy nem kell magamban tartanom, hanem egyenesen nekem kell azokat feltennem...

A széder lényege – amint megtudtam – az elbeszélés, a hagyomány továbbadása. Ezért nem véletlen az, hogy sok minden a gyerekek köré épül azzal, hogy milyen didaktikai eszközöket lehet ilyenkor használni: énekek, kérdések-válaszok, ízek és színek, asszociációk teljes tárháza. Ugyanúgy lényege az emlékezés és az előretekintés a megígért Messiás eljövetelére. Ezt az egészet részletesen le lehetne írni de csak ismételnénk azt, ami már sok helyen fellelhető. Ezért mindössze a borivás négy alkalmára térnék ki.

Mind a négy alkalom Isten egy-egy szabadító ígéretéhez kötődik. Az első a fizikai értelemben vett megszabadulás, azt jelképezi, amikor Izrael megszabadult, kikerült Egyiptomból. A második alkalom a megmentés, a szolgaság lerázása. A harmadik a megváltás, szabad néppé formálódás, a negyedik pedig az isteni kiválasztás, amikor Isten népévé fogadja Izraelt. Végül pedig, az ötödik, meg nem ivott pohár bor a megígért Szabadító eljövetele.

Az egész széder vacsora az emlékezet, egy nép történetének életben tartása, a megszabadulás élményével, gondolatával, reményével átszőve. Jézus utolsó vacsorája érdekes módon kapcsolódik mindebbe, keresztények számára új jelentést adva a vacsorának. Az Egyiptomból való kivonuláson túl új emlékezést ad, amikor megtöri a maceszt és odaadja a tanítványoknak, amikor a borral teli kelyhet is nekik nyújtja, azt mondja: „Ez az én testem, az én vérem. Ezt cselekedjétek az Én emlékezetemre!”. Ezzel egyértelműen összekapcsolja a Rá való emlékezést egy tágabb hagyománnyal, amelynek sarokpontja a fizikai, lelki megszabadulás gondolata és a további szabadulás ígérete. Talán – és ez számomra nagyon valószínű – erről szólhatott az ötödik kupa bor megivása, amit mások kerültek. Amíg az előző négy alkalommal mindenki saját borát issza, addig ezt az ötödiket körbeadja, megosztja, jelezve a próféciák beteljesedését és ezzel olyan tradíciót teremtve, ami egyedi volt abban az időben, amiről később fel lehetett Őt ismerni. Egy ilyen gesztus örökre összeköti őket, még inkább kihangsúlyozva, hogy az Isten Országa nemcsak egyedi szabadulásuk története, hanem az egybefonódott közösségé is.

Érdekes, mindez visszaemlékezéssel kezdődik. Mit tett Isten az életemben? Merre vezetett, mitől szabadított meg? Kiválasztott engem, mert szeret, életteret adott nekem, amelyben kibontakozhatom. A megígért Szabadító pedig nem általam kisajátítható módon érkezik meg, hanem összekapcsol egy kisebb-nagyobb közösséggel, egy családdal, egy egész néppel, mert senki sem értelmezhető csak önmagában. Számomra ez a Nagycsötörtök ígérete, ez az ami innen tovább visz.