Tegnap este a jezsuiták anyatemplomában egy olasz jezsuita azzal kezdte beszédét, hogy éppen Aquilaban (az a város, ahol rombolt a földrengés) sétált délután, és azon gondolkodott, hogy ebben a helyzetben mit lehetne mondani az embereknek, egyáltalán lehet-e az evangélium örömhírét hirdetni azoknak, akik elvesztették családtagjaikat, hajlékaikat és mindenüket. És tényleg, hogy lehet? Elgondolkodtató! De ő is oda érkezett el gondolataival, hogy lehet, mert egy alázatos Istenünk van, hiszen a Fia emberré lett, lemondva Istenségéről és nagycsütörtök este épp arra emlékeztünk, ahogy az utolsó vacsorán megmossa tanítványai lábát és megtöri a kenyeret. Nagypénteken pedig arra, hogy igazságtalanul szenved és meghal minden emberért. Tehát szenvedő Isten, közelíthet a szenvedők felé. Lehet, hogy leginkább a lábmosás most a fontos, a törődés, az odafigyelés, nem a szavak. De Jézusban olyan Istenünk van, aki tudja mi a szenvedés és a halálfélelem, tudja, mi a halál.
A napokban a dolgozatommal voltam elfoglalva, és egyik kérdés, amit boncolgattam, hogy van-e helye a kereszténységnek a mai világban, és ha van, akkor mi az a pont, ahonnan közelíteni lehet. Amikor nekiláttam a munkának, akkor is azt gondoltam, s azóta is csak erősödött bennem, hogy pontosan ettől az ember Jézustól indulva lehet helye a kereszténységnek, hiszen sok kérdés megváltozott, de a szenvedés és halál kérdése most is lényünk mélyéig megráz.
De sok minden függ attól, hogy kik a keresztények és hogy élnek. Látszat- és ünnepi keresztények vagy tényleg Mesterük követői? Ahogy egy körlevelében feltette az önkritikus kérdést a német püspöki kar: egy jóléti vallás vagy a kereszt vallása, melyik látszik a keresztényeken? És itt az első, akit erről kérdezek magam vagyok... Aztán meg kérdem azt is, hogy Ti hogy látjátok? Miről tesznek tanúságot a keresztények?
Az utolsó 100 komment: