A napokban kaptam egy emailt. Arról szólt, hogy valaki meglepődött, hogy bérmaszülőként nem fogadtak el egy elvált személyt, akinek új kapcsolata van. Mivel elvált, az egyház tanítása szerint nem vállalhatja a feladatot.
Ma pedig órán az egyik tanárom, egy teljesen más kontextusban, csak úgy megjegyezte, ne feledjük el, a mulasztás is bűn.

Nekem a két élmény egybevág.

 A válásról már írtam egy bejegyzést. Nem egyszerű eset. Emberileg megélni sem az, azon túl meg az egyház szempontjai is sok embert megijesztenek. Én nem akarom most letisztázni a dolgot, azért, mert egyszerűen nem lehet erről általánosan beszélni. Mindig az egyes helyzetből kell kiindulni, és abban szem előtt tartani egyházunk előírásait.

Inkább kérdések születtek bennem: egyrészt magunk felé, egyháziak felé, másrészt mindenki felé. Ha egy házasság templomban megköttetett, akkor az a pár legalább három alkalommal elment a plébánoshoz, káplánhoz. Kérdés, hogy ott mi történt. A szertartás megbeszélése és jegyes(ki)oktatás, vagy pedig párbeszéd, figyelés arra a két emberre, egymás megismerésének előmozdítása? Sok esetben nem komolyak ezek a felkészítők és nincsenek tekintettel a személyek érettségére és összeillőségére. Tiszteletem azoké, akik komolyan végzik, nemcsak a jegyeskurzusokat (nyolc-tíz alkalom), hanem a jegyesoktatást (kötelező három alkalom) is.

De minden esetre az egyháznak igaza van, mert olyan embert nehéz bérmaszülőnek odaállítani, aki így házasodott, mert kérdőjel, hogy mennyire érett, felnőtt. De ez tényleg ilyen egyszerű? Nem ítélkezés ez?

 A másik oldala a dolognak, hogy az illetőnek van apja, anyja, testvére, rokona, és vannak állítólag barátai. Utólag sokan elmondják, láttuk, hogy nem illetek össze. Hát ilyenkor a bicska kinyílik az én zsebemben is. Mert akkor miért nem mondták? Látták, és nem szóltak... Jót akartak, ez a bevett válasz... Ezért mondom állítólagos barátnak az ilyet, aki magát szereti a barátságban. Mert ha igazán szeretem a másikat, akkor beszélek vele arról, amit látok. Szóval a társadalom tendenciáin túl sok esetben felelős a környezete az illető elvált személynek!

 Félreértés ne essék! Végső soron felelős a személy maga is, mert sokan érezték, tudták, hogy nem megy jól a kapcsolat, de bennük volt a gondolat, megváltozik. Vagy elsietve házasodtak, vagy nem is tudták, hogy jó lenne megismerkedni, vagy mondták nekik, de nem vették komolyan...

 Összetett a dolog... Hogy ki a felelős? Volt-e mulasztás? Rá lehet ezekre nézni magunkban... A felelősséget vállalni kell, és tanulni mindebből, de a kérdés az, hogy tudunk-e előre nézni és ezen változtatni? Nem világszinten, hanem a környezetünkben gondolom... Ti mit gondoltok?