Hát megnéztem. Kis híján elbóbiskoltam a film alatt. Tulajdonképpen azért néztem meg Tom Hanks és Ron Howard újabb közös filmjét, mert sejtettem, hogy ezúttal is érdeklődni fog a média Dan Brown „sikergyanús” – így a beharangozó előzetes – opusa iránt, és erre fel akartam készülni. Nos, ezúttal visszafogottabb a média érdeklődése, a film, úgy tűnik, nem lesz a belvárosi small talk (csevegés) kikerülhetetlen alaptémája. Pedig a történet – a regény – aktualitása ma nagyobb, mint megírása idején, hisz időközben a természettudomány nevében frontális támadást intézett az új amerikai ateizmus, Richard Dawkins-szal az élén a hit, vagy ahogy az Oxfordi Egyetem kutatója fogalmaz, az „Isteni téveszme” (God Delusion) ellen. Az agyonreklámozott pamflet 2006-ban jelent meg, Dan Brown regénye hat ével korábban, 2000-ben, de ahogy a francia baloldal mondaná: même combat: ugyanaz a harc. Vagy mégse?
A regény esetében nehéz véglegesen eldönteni, hol áll az amúgy az egyházzal szemben vitathatatlanul elfogult Brown. Minden esetre egy világos: amit Dawkins & Co az ideológiai vitairat apologetikus hangnemében fogalmaz meg, az Brownnál izgalmas bűnügyi történet jócskán megspékelve filozófiai szösszenetekkel, a bevált recept szerint.

Az Illuminátusok bosszúhadjárata a katolikus egyház ellen a kerettörténet, melyben kifejtheti propagandáját az egyház állítólagos tudományellenességről. A dolog mégse olyan egyszerű. Nem annyira a csavar miatt, amelynek hála az ilyesfajta regényeket lélegzetvisszafojtva olvassuk, hanem mert Brown kivételesen nyíltan nyúlt a témához, azaz a jók és a rosszak közötti vízválasztó nem olyan egyértelmű. A csavar pedig ez: a regény végére kiderül, hogy nincs is illuminátus testvériség, amely bosszút állhatna az egyházon az általa állítólag megkínzott és meggyilkolt őseiért, az egész „összeesküvés” egy látomásoktól gyötört, fundamentalista és a jelek szerint enyhén szólva kiegyensúlyozatlan egyházi méltóság agyréme. Nincs bosszú hát Galileiért, de jól jönne (az Egyháznak, hogy visszanyerje híveit) – ez a lelki beteg prelátus, a camerlengo számítása. A gonosz összeesküvők valójában egyetlen egy „összeesküvő,” akinek egy szál szövetségese a másik megszállott, a (h)asszasszin, egy másik titkos szekta vélt tagja, a bérgyilkos, akit viszont megbízója az orránál fogva vezet, amikor a nem létező illuminátusok nevében bízza őt meg előbb egy atomtudós, majd négy bíboros meggyilkolásával. Itt beigazolódik némely összeesküvés-kutató ironikus tézise, mely szerint egy összeesküvés esélye annál nagyobb, minél kevesebben tudnak róla. Egy kétszemélyes összesküvésnél ez adott. De akkor minek a médianyilvánosság?

Brown regényének ugyanis három intézményes főhőse van: a tudomány, melyet a CERN, a genfi atomközpont testesít meg; a vallás, melyet a Vatikán képvisel; és a média, mely mindenütt jelen van, és amely befolyásolja az előbbi kettő magatartását, holott mindkettő igyekszik kivonni magát hatása alól, megőrizve titkait. Nos, ez utóbbi a filmben hoppon marad: a médiának semmilyen aktív szerepe nincs a történetben, amit jelképez a fergeteg, amelyet az antianyag felrobbanása hoz létre fenn az égben a Vatikán felett, és elsöpri a tévések parabolaantennáit.

A film rendezője vagy nem értette meg Dan Brwont, vagy túl filozófusnak ítélte meg a párbajt a vallás és a tudomány között, ezért kihagyta, de legalábbis semlegesítette a regény fő szálát. Ennek legbiztosabb jele, hogy kispórolták a filmből Maximilian Kohlernek, a CERN igazgatójának, rejtélyes és jelképes alakját. Ő a regényben a pozitivista tudományt testesíti meg, és mintegy a történet keretét adja: ő talál rá a kollégája, Leonardo Vetra, meggyalázott hullájára, és az ő rejtett videója leplezi majd le gyilkosként és összeesküvőként a félőrült, fanatikus camerlengót. Ez egyike a mozzanatoknak, ahol a tudomány együttműködik a vallással, sőt, segítségére siet: partneri viszonyban. Pedig Brown szívesen stilizálja a CERN-t mint az ellenpólust: „Itt a fizika a vallás” – vallja Kohler, majd hozzáfűzi: „Az Úr nevét akárhányszor a szájára veheti, de egy rossz szót se szóljon a kvarkokról és a mezonokról” (29). A magát istenítő tudomány arroganciája nyilvánul meg a követező állításából is: „A tudósok szinte naponta teremtenek csodákat” (33). Ez ellen lázad fel – sajnálatos korlátoltsága következtében a camerlengo – akit a konfliktus a regény csúcsjelentében egy szenvedélyesen tudományellenes beszédre ösztönöz, melyet a teljes globális média sugároz az egész világra, megingatva milliók a haladásba vetett „hitét”.

A média és a retorika csodafegyvereivel szemben Mortati bíboros, a Nagy Választó, testesíti meg az örök józanságot, az értelmet, a ratio-t, amely frigyre lépett a hittel: Fides et ratio. A bíborost nem téveszti meg sem a camerlengo retorikája, mely szerint „gonosz nélkül nincsen jó” (635), sem taktikája, hogy a félelemmel terelje be a nyájat újra az akolba. A bíboros feltétlenül és számítás nélkül az etika, a morál, a jó oldalán áll, és elveti a camerlengo utilitarista erkölcsét. A regényben jutalmul e józanságért Mortati lesz Szent Péter utódja. A filmben a Piazza Navona kútjából kimentett Baggia bíboros lesz az új pápa. Mellén a billoggal: Water – Víz. A bíborost mintegy megkeresztelte a bérgyilkos a négy folyóban – a mely a világot jelképezi – de nem hiszem, hogy ez a jelkép tudatos lenne a rendezőnél. Egyszerűen egy hollywoodi szokványos happyenddel akart kedveskedni a nézőknek, amint Mortati bíboros a jelképkutató Langdonnak, akit jutalmul a Vatikán megmentéséért Galilei kéziratával ajándékoz meg. Így a tudomány a filmben is jelképesen kibékül a vallással. Eközben a Knopf Doubleday ötmillió példányban nyomtatja ki az új Dan Brown regényt, Az elveszett jelkép (The Lost Symbol) címen. Most már értem! A film főpróba volt: hogyan veszíthetünk el szimbólumokat.