Nekem az utolsó képről egy másik kép jutott eszembe. Szintén nagyáruház parkolója, nyaralásból hazafelé álltunk meg. Egyszer csak megjelenik egy fiatal fiú, pénzt kér. Tanulni szeretne, az iskolára kéne. Nem szoktam adni, vagyis inkább azt mondanám, pénzt nem szoktam adni. Csalódtam már párszor. Mondom neki, hogy nincs. A srác csak nem megy el, néz be mereven a kocsiba és halkan megszólal: egy szendvicset azért kaphatnék? Odanézek: a hátsó ülésen hanyagul bedobálva a hazaútra összekészített szendvicsek. Adtam neki egy zacskóval, talán 3 vagy 4 db volt benne és egy üveg víz. Nem hitte el, hogy mindet megkapta. Elment, leült egy kőre és nagyon éhesen elkezdett enni.

Én még soha életemben nem szégyelltem magam annyira, mint ott, akkor.

@mammamusz: Ne szégyelld! Szerintem az a hajléktalan nagyon meglepődhetett és hihetetlenül jól lakhatott!!!

első kommentem!

Három pillanatfelvételem van nekem is ama bizonyos parkolóban. Első mikor , vegyek egy szál rózsát , , hogy ezzel segítsünk gyerekeken? Igazán meg sem fogott , mert az agyam nem is képes felfogni ezt a fajta segítség nyújtást. Nem bírom elképzelni , hogy az illető karitatív tette ezt , hogyan bizonyosodnék meg arról , hogy az adott összeg valóban oda jut ahova mondja.
A második , mikor a hajléktalan kér, ezt tudom tolerálni , mert ha még italra is költi amit kért , azt mondom legalább volt bátorsága kérni , én meg eldönthetem , hogy adok-e neki.
A harmadik egy furcsa jelenség egy cédulát nyomnak az orrom alá , hogy süketnéma vagyok ... kétszáz forint ellenében , kapok egy matricát.
Nehéz eldönteni , mikor használják ki az ember jóhiszeműségét.

"Aki KÉR, annak ADJ, s attól, aki kölcsönt akar tőled, ne tagadd meg."

A csíksomlyói kegytemplom előtt, miután kijövök a Szűzanyától, gyerek kéreget, a bajsza alatt mormogva. Hogy mit, azt nem értem, de a gesztusa egyértelmű. Ránézek, fehér, aránylag jól öltözött. Nem lehet könnyű, gondolom, mert egy fehérnek biztosan nehezebb. mint egy sötétbőrűnek... Egy kicsit jobban együttérzek vele, mint egy feketével... Kapirgálok a pénztárcámban, vajon mire kellhet? Szóba állnék, de sietünk. Pedig érdekelne, mire kéri: ételre, tanszerre?

Megint elmulasztok valamit. Lehet, hogy valami nagyon fontosat...Átsugározni Őt neki.

De fekete vagyok... Fényelnyelő...

Érdekes egy blog ez is. Én csak vándorolok és mikre lelek... :)

A hajléktalanokkal kapcsolatban van sok tapasztalatom; egy időben sokat beszélgettem néhányukkal. Azt hiszem, sokan már nem is lennének képesek "normális" életet élni. Valami olyasmi ez, mint pl. az A remény rabjai című filmben az intézetfüggőség. Nevezhetjük egyfajta menekülésnek is a társadalomtól.
Hogyan lehetne ezeknek az embereknek segíteni? Valódi segítséget nyújtani? Ha kérnek pénzt, adok, vagy ha a közelben van valami bolt, veszek Neki ételt. De ezzel "csak" az életbenmaradását segítem. Tehetünk értük többet?

Amikor gimisként felkerültem a fővárosba, adtam pénzt, aki kért, és ha ételre kért, adtam szendvicset, ha volt nálam. És bizony volt, hogy nem kellett a szendvicsem.
Később gimnáziumunk átköltözött egy másik épületbe, egy forgalmas aluljárón kellett átmennem nap mint nap. Nagyon sokszor megállítottak, mindig pénzt kértek, de honnan lett volna nekem annyi pénzem, hogy mindig adjak mindenkinek? Lassan lassan elkezdtem kerülni őket, hogy ne is kelljen meghallgatnom őket. Cserkészként jártunk Teréz anya nővéreihez segíteni előkészíteni az ebédhez az ételeket, pl. krumplit pucolni. Ebben az időszakban éreztem a legjobban, hogy tényleg teszek is valamit a hajléktalanokért.
Sok év eltelt azóta. Ma már egyáltalán nem hat meg, ha pénzt kérnek tőlem. Tudom, hogy ez nem segítség. Nem tudom, hogy tudnék segíteni rajtuk, de pénzzel biztosan nem. Mert az nem megoldás, hogy te adsz a piára kérőnek egy kétszázast, én meg pár óra múlva viszem a detoxba. A munkám során gyakran találkozom hajléktalanokkal. Amit én tudok tenni értük az csupán annyi, hogy emberszámba veszem őket, úgy bánok velük, mint a többi emberrel. Legalábbis próbálok. Mert sokszor észreveszem magamon, hogy másképp szólok hozzájuk, mint egy "normális" polgároz.

A hajléktalanok között nagyon sok a pszichés beteg, aki már eleve valamilyen pszichiátriai betegség következtében került az utcára, illetve az alkohol és drogfüggők, akiket a szer emberi ronccsá tett.

Továbbra is ott a kérdés, mit tehetünk értük, ami igazi megoldást jelent?

Nem szabad pénzt adni, azzal kinn tartod őket az utcán. Egy nap koldulásból nagyon sok jön össze - a többségét elszedik tőluk úgyis.

Ételt adni lehet.

Azonban tapasztalat, hogy az ételt semmibe se veszik. Pedig elvileg azért adsz nekik, hogy ne haljanak éhen..

@Reina Nicolasa: Sajnos a hajléktalanok többsége egy idő után nem is bír szilárd táplálékot elfogyasztani, marad nekik az ingyenkonyhák levese, meg a tablettás műbor.
Nesze, léböjt!
Így is bele lehet halni, nem is kell hozzá a szcintiket pénzelni, mint legutolsó (?) áldozatuknak, a neves színművésznek...

@P.E.: Bajszos gyerek?

@Duygu: "Továbbra is ott a kérdés, mit tehetünk értük, ami igazi megoldást jelent? "
Nincs általános, mindenkire kiterjedő megoldás. Van, aki tud nekik adni, és van, aki nem adhatja oda a gyermeke vacsorájának árát, azt a nyomorult száz forintot sem, hogy abból a tablettás bor készítője, forgalmazója tovább gazdagodjon. Létezik azonban két dolog, amit mindenki megtehet, ha akar.

Az egyik egy negatív tett: nem teszünk olyat, ami ront a helyzetükön. Nem kegyetlenkedünk velük, és nem válunk parazitáikká. Attól, hogy a mai katolikus dogmatika tudtommal nem sorolja kifejezetten az égbekiáltó bűnök közé a szegények megszégyenítését, szerintem még az. Akkor is, ha ennek ma látszólag nincs is semmi köze a hegemón társadalmi értékrendhez, hiszen az egyre inkább kötelezővé teszi ama bizonyos égbekiáltó bűnök gyakorlását.

A másik nehezebb, elvégre az előzőt még akár szeret nélkül, az undor erejével is megtehetjük. Embernek kell őket nézni. Erre sokszor még hivatásos segítőik sem képesek, ha naponta látván embertelen szenvedésüket, körülményeiket elfásulnak és kiégnek. Nem simogatni kell őket, hiszen sokan közülük olyanok, mint a leláncolástól megőrült kutya: megharapják a simogató kezet. Nem szabad elfordulni, ha szemkontaktust keresnek, vagy ha megszólítják az embert, és nem szabad őket úgy bámulni, mintha egzotikus állatok lennének. Válaszolni kell nekik, és ha mi szeretnénk valamit tőlük (leginkább azt, hogy menjenek az utunkból), azt normálisan, emberhez méltó szavakkal és hangsúllyal is meg lehet nekik mondani. Persze nem mindegyik érti meg, de a legtöbb igen. Sokuk értelméből egész nagy darabok maradtak épen, mások meg érzelmileg olyan érzékenyek, hogy a legkisebb, bárhogy eltagadott elutasítást, undort is megérzik.

Középső lányomnak évekig a kedvence volt az a félkopasz baba, amit az egyik, rendszeresen akkori lakásunk környékén guberáló fiatal csöves adott neki. Igen, elfogadtuk, betettük a babakocsi aljába ("hogy el ne vesszen a kis kezedből útközben"), megmostuk, kifertőtlenítettük és néha még a játszótérre is magunkkal vittük. Egyszer később, négyszemközt a csöves elmesélte, hogy egy ugyanolyan szőke, nefelejcsszemű lánya van neki is, de a volt felesége úgy elvitte (miután eladta azt a lakást, amit a férfi örökölt, és amiből a bíróság, azaz néhány nő teljesen kisemmizte) a városból is, hogy talán soha nem láthatja...