„Mérföldkő a keresztények egysége felé vezető úton” – így méltatta II. János Pál pápa
1999. október 31-én délben az aznap Augsburgban ünnepélyesen aláírt katolikus-luteránus közös nyilatkozatot a megigazulás tanáról. A szakteológusok – a zsinat után elkezdődött párbeszéd során – eljutottak az alapvető egyetértésre a katolikus-protestáns hitviták egyik legfontosabb kérdésében. (Vö. Nemeshegyi Péter „Mérföldkő…” c. tanulmányát a Távlatok 1999/4. számában, 544-560.) A megigazulás tanát maga Luther is olyan alapvető hitágazatnak tartotta, amelyen „áll vagy bukik az egyház”. Közismert, hogy a megigazulással függ össze a hit és a jócselekedetek, ill. a szabadság és a kegyelem viszonyának kérdésköre (sola fide, sola gratia), sőt az eleve elrendelés értelmezése is.

Emlékeztetek arra, hogy Pázmány Péter Kalauzában az egész XII. könyvet ennek az akkor nagyon vitatott tannak szentelte. Mindjárt e könyv elején a hitújítókkal szemben leszögezi, hogy a katolikus egyház középúton jár e kérdésben is. Utalva a századforduló híres kegyelemvitáira is (amelybe Pázmány is bekapcsolódott, mint gráci teológiatanár, szellemesen így foglalja össze a katolikus egyház álláspontját: „Christus Urunkat két lator közé feszítették. Az ő igaz tanítása is két szélhámos tévelygések között szorongattatnak. Pelagius igen sokat tulajdonított a szabad-akaratnak, a mostani lutherista éa calvinista tanítók semmi helyet nem adnak annak. (Következnek idézetek Luhertől és Kálvintól.) A római Ecclesia közép úton, ingyenesen jár: kárhoztattya Pelagiust; de az embert sem tészi barommá, mint Calvinus…” (ŐM IV 491-492). Miután a Szentírás, az egyházatyák és a trentói zsinat tanítása alapján kifejtette a megigazulás különböző szempontjait (hit-jócselekedetek, megigazulás, bűn, kárhozat, érdemek…), Pázmány így következtet, Kálvinra is hivatkozva (i.h. 553): „”Én is azért azt mondom, hogy a Christus érdemével nem ellenkezik a mi érdemünk, mert ez abból árad. És valamint a szőlőtőt nem gyalázza, hanem böcsűletessé teszi a gyümölcsöző vessző: úgy a Christus érdemét magasztallya, hogy annak erejéből az erőtlen vessző gyümölcsözik. Elégséges azért a Christus érdeme, mert ebből ered a mi érdemünk.”

Meglepő párhuzamokat találunk Pázmány érvelésében és a közös nyilatkozatban ( a hit és a jócselekedetek, kegyelem és bűnbocsánat kapcsolatát, főleg Krisztus központi megváltói szerepét illetően). Sajnos, a hitviták hevében kiélezték az ellentéteket; az ökumenikus párbeszéd során viszont azt keresték, ami összeköt, ami alapvetően azonos tanítás a két egyházban. Igaz, a Lutheránus Világszövetség és a Keresztények Egységét előmozdító Pápai Tanács nyilatkozattervezetét a Hittani Kongregáció 1998 júniusában némi fenntartással fogadta, hangsúlyozva, hogy a megigazulásra vonatkozó széleskörű egyetértés még nem jelenti azt, hogy valamennyi jelenlegi különbözőség már ki van küszöbölve. A Hittqani Kongregáció kételyeire válaszolva a Nyilatkozat végső szövegéhez egy hét pontból álló függeléket csatoltak. Ezután sor kerülhetett az aláírásra. Ez abban a városban történt , ahol 1530-ban az Ágostai Hitvallással a lutheri reformáció története döntő ponthoz érkezett. II. János Pál említett beszédében leszögezte: „A mostani dokumentum alapul szolgál ahhoz, hogy a teológiai kutatást ökumenikus területen tovább folytassuk és szembenézzünk azokkal a nehézségekkel, melyek abban még megmaradtak. Mégis elmélyült a remény, hogy ezeket a nehézségeket a jövőben meg tudjuk oldani. Ezenkívül, a dokumentum értékes hozzájárulás a történelmi emlékezet megtisztításához és a közös tanúságtételhez. Hálát szeretnék adni az Úrnak ezért a közbülső célért az egység és a keresztények közötti közösség felé vezető úton.”

Egy évvel később, 2000. szeptemberében jelent meg (aug. 6-i keltezéssel) a Hittani Kongregáció prefektusa, Joseph Ratzinger bíboros aláírásával (II. János Pál jóváhagyásával) a Dominus Jesus kezdetű nyilatkozat, amely megdöbbenést keltett ökumenikus körökben. Egyesek arról kezdtek beszélni, hogy e dokumentum megváltoztatta a zsinat egyházról szóló tanítását, minthogy a Lumen gentium 8. pontját értelmezve (Krisztus Egyháza a katolikus egyházban „áll fenn”, létezik, subsistit) a protestáns egyházaktól elvitatja az „egyház” mivoltot. Például a Református Egyház Zsinati Tanácsa is kritikájának adott hangot: a nyilatkozat nem veszi figyelembe a trentói zsinat utáni fejlődést. Valójában a zsinati dokumentum (LG) azt tanítja, hogy a katolikus egyházban van meg a maguk teljességében Krisztus igaz egyházának valamennyi jegye: egy, szent, katolikus, apostoli. Igazában hangsúlykülönbségekről van szó. A kritikákra válaszolva a Hittani Kongregáció 2007. júniusában új dokumentumot adott ki (XVI. Benedek jóváhagyásával): „Válaszok az egyháztanra vonatkozó néhány kérdésre.” Kérdés-felelet formájában pontosítja a Lumen gentium (és a Dominus Jesus) tanítását összevetve azt a hitvallással. A 2.és 3. kérdésre adott válasz: a latin eredetei „subsistit” azt jelenti, hogy a katolikus egyházban vannak meg hiánytalanul azok az elemek, amelyek a Krisztus által alapított Egyházat meghatározzák: egy, szent, katolikus, apostoli. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a katolikus egyházzal nem teljes közösségben levő egyházakban (keleti, orthodox egyházak, részegyházak testvéregyházai) és egyházi közösségekben (protestáns egyházak) ne volna jelen és ne működne Krisztus Egyháza, noha a bennük levő alkotóelemek nincsenek meg hiánytalanul.

II. János Pál és most XVI. Benedek több ízben hangsúlyozták, hogy a katolikus egyház visszafordíthatatlanul elkötelezte magát az ökumenizmusban, a II. vatikáni zsinat által kijelölt egységtörekvés és megújulás útján. A párbeszéd során tisztázni kell a még vitás kérdéseket: a párbeszéd feltételezi az önazonosság megőrzését, az egység nem jelent uniformizálást, mert az igazi kommúnió differenciál. A hit egysége lehetővé teszi, a teológiai pluralizmust, de az „irénizmus” (Unitatis redintegratio, 11, a minden áron való békülékenység), tehát az álláspontok összemosása nem segíti elő az igazi egységkeresést.