Újra itt van Halottak Napja. Ilyenkor kimegyünk a temetőbe, és meglátogatjuk szeretteinek sírját. Ez nem csak keresztény szokás. Hosszú évekig éltem buddhista országban, és ott is minden évben megtartják a halottak hetét. Látogatják, virágokkal díszítik a sírokat, mécseseket gyújtanak. Úgy látszik, egyetemes emberi sajátosság az emlékezés a halottakra.

Gyerekkoromban szerettem szüleimmel a fiumei úti temetőbe járni, ahol mindjárt a főbejárat mellett van családi sírboltunk. Vittük a szép krizantémot, gyújtottuk a mécseskét.

Ami azonban a leginkább megkapott ennél a temetőnél, az a főbejárat fölötti felirat volt. Kovácsoltvasból készült nagy betűkkel az volt odaírva, hogy FELTÁMADUNK. Azóta már jó szüleim is ott nyugszanak a családi sírboltban, de amikor hosszú külföldi távollét után újra kimentem a sírt látogatni, már nem volt ott a temető bejárata felett a FELTÁMADUNK felírás. Talán elvitte Budapest ostroma alatt egy orosz ágyúgolyó, hiszen családi sírboltunk fölé állított sírkőnek egy részét is elvitte valami löveg. Vagy talán a kommunista hatalomátvétel után szedték le ezt a feliratot, mert valakiknek nem tetszett a halál utáni feltámadás gondolata.

A felirat tehát eltűnt, de ezzel nem tűnt el a feltámadás hite és reménye, hiszen az Apostoli Hitvallás utolsó szavait most is mondjuk: „Hiszem a test feltámadását és az örök életet.”

Mondjuk, de vajon mit értünk e szavakkal? Régen a keresztények nagyon egyszerűen fogták fel a feltámadás hitét. Úgy gondolták, hogy a világ végén, Isten parancsára, a halottak sírjai megnyílnak, az élettelen csontok megmozdulnak, összeállnak, a porrá lett test többi részét Isten szépen összeállítja, újra egyesül a halhatatlan lélek a testtel, és így az ember elkezd újra testestül-lelkestül élni.

Tényleg, ez lenne-e a feltámadás értelme? Jézusnak van egy titokzatos mondása a feltámadásról: „Amikor a halottak feltámadnak, nem házasodnak, sem férjhez nem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az angyalok a mennyben.” (Mk 12,25) Nem tudjuk pontosan, hogy Jézus milyennek gondolta a mennyei angyalokat. Az a felfogás ugyanis, hogy az angyalok „tiszta szellemek” és semmiféle testük nincs, csak az ókor vége felé alakult ki a kereszténységben. Annyit azonban mindenképpen mondhatunk, hogy ha lenne is az angyaloknak valamiféle „teste”, e test egészen másféle kell, hogy legyen, mint a mi emberi testünk. Ezt Jézus azzal is jelzi, hogy szerinte a feltámadás után nem lesz már nemi kapcsolat az emberek között. Mennyei lakomáról ugyan beszél Jézus, de ez minden valószínűség szerint csak képletes beszéd. Nem hiszem, hogy evés, ivás, emésztés stb. léteznének a jövendő örök életben.

Hát akkor milyen lesz ez a feltámadt test? Pál az 1.korintusi levélben a következőket írja: „Romlandó testet vetnek el, és romolhatatlan támad fel; szégyenben vetik el, és dicsőségben támad fel; gyöngeségben vetik el, és dicsőségben támad fel; pszühikai (görögül: pszüchikon) testet vetnek el, és szellemi (görögül: pneumatikon) test támad fel.” (1Kor 15,42-44).

Nagyon meggondolkodtatók ezek a szavak. Mi lehet ez a „szellemi test”? Pál nem magyarázza meg, és nem is tudta volna megmagyarázni. Mindenesetre, más kell, hogy legyen, mint mostani testünk.

Egyes keresztény bölcselők szerint a „testiség” lényege az önkifejezés és a másokkal való érintkezés lehetősége. Arckifejezésünk, hangunk, fülünk, tapintásunk által tudjuk énünket kifejezni és a másik emberrel érintkezni. Mostani állapotunkban, ehhez térben kiterjedt tagokra van szükségünk. De ez inkább tökéletlenség. Mert térben kiterjedt tagjaink vannak, azért tudnak mások bennünket megragadni, és odavonszolni, ahová nem szeretnénk menni. A térben elhelyezett testünk miatt van az is, hogy fáradságos utazásra van szükségünk, ha találkozni akarunk távollevő szeretteinkkel. Ilyen tökéletlenségek a feltámadt „szellemi testben” nincsenek.

Mi tehát a feltámadás lényege? Talán így lehetne megfogalmazni: az ember a „véglegesség élőlénye”. Amit értelemmel és szabad akarattal rendelkező élőlényként teszünk, az örökérvényűen alakítja létünket, mégpedig embertársainkkal közösségben: megmarad örökké az én, a te és a mi. Mégpedig azért, mert az élő Isten hűségesen szeret, és az „élet barátjaként” (Bölcsesség könyve 11,27: philos tész dzoész) örökké élteti azokat, akiket az ő képére és hasonlatosságára teremtett. Nemcsak az Istennel leszünk eggyé az örök életben, hanem a „szentek közössége”, vagyis egymással való szerető kapcsolatunk is örökké megmarad és tovább alakul.

Ha így fogjuk fel a feltámadást, nem tűnik olyan furcsának több mai teológusnak az a véleménye sem, hogy a test feltámadása már a halál pillanatában megkezdődik, és a történelem végén lesz teljessé.

A 2.vatikáni zsinat bevallja: „Nem tudjuk, mikor teljesedik be a föld és az emberiség ideje, sem a mindenség átalakulásának módját nem ismerjük.” De Pál nyomán hozzáteszi: „Isten fiai föltámadnak Krisztusban, és amit elvetettek gyöngeségben és romlandóságban, magára ölti a romolhatatlanságot. Megmarad pedig a szeretet és annak alkotása.” (Gaudium et spes, 39)

Nemcsak a „szeretet” marad meg tehát, hanem annak „alkotása” is. A szeretet alkotása pedig nem más, mint a szeretetté átformálódott ember, és az embereket egymással és Istennel egybekötő szeretetkapcsolatok. Ezek maradnak meg örökké, és ezért igazándiban „csak a szeretet számít.”

Én jelenleg így gondolom el a „test feltámadását”. Mit szóltok hozzá?