Szent és bűnös Egyház?

Az utóbbi években szentszéki nyilatkozatok és ökumenikus események kapcsán katolikus és nem katolikus teológusok részéről újra meg újra vitatják a zsinati egyháztant, nevezetesen a Lumen Gentium 8. pontját. A párbeszédet a Hittani Kongregáció 2000-ben megjelent Dominus Jesus kezdetű nyilatkozata („Jézus Krisztus és az Egyház egyetlen és egyetemesen üdvözítő voltáról”) kissé felforrósította. A nyilatkozat és utána a 2007-ben kiadott „Válaszok néhány egyháztani kérdésre” c. dokumentum egyaránt a zsinati egyháztant magyarázza, nevezetesen a Lumen gentium 8. pontjában szereplő kitételt: „Krisztus egyetlen Egyháza, melyet a Hiszekegyben egynek, szentnek, katolikusnak és apostolinak vallunk (…) e világban mint alkotmányos és rendezett társaság a Péter utóda és a vele közösségben élő püspökök által kormányzott katolikus Egyházban áll fenn , létezik (latinul: subsistit in)”. Most nem e vitatott kitételt, nem is az Egyházi Krédóban szereplő négy ismertető jegyét szeretném magyarázni, csak a „szent” jelzőhöz fűznék néhány gondolatot, minthogy az említett zsinati dokumentum 8. pontjában ezt is olvasom: „Krisztus szent, ártatlan, szeplőtelen” (Zsid 7,26), azért jött, hogy a nép bűneit kiengesztelje, „a bűnösöket is magába foglaló Egyház viszont egyszerre szent és mindig megtisztulásra szorul, ezért szüntelenül a bűnbánat és a megtisztulás útját járja.”

Yves Congar (1904-1995) domonkos teológus, a zsinat előtt, alatta és utána is nagyon sokat foglalkozott egyháztani kérdésekkel és az ökumenikus párbeszédben is élen járt. Tudjuk, hogy a korábban tanbeli elhajlással gyanúsított teológust élete végén (egy évvel halála előtt) bíborossá nevezte ki II. János Pál.) Y. Congar az egyház jegyeiről írva elhelyezi azokat az egyháztan történetében. Bírálja azt a leegyszerűsítő értelmezést (J. Maritain), amely a szent Egyház „személyéről” és bűnös „személyzetéről”, tagjairól beszél. Ez ugyan nem tévedés; az egyházatyák szövegeivel alá lehet támasztani ezt a szétválasztást. Igaz, hogy az Egyház „formális alapelveit” tekintve teljesen tiszta. De – fűzi hozzá Congar – ha valaki elvágja az Egyháztól tagjait, tehát éles határvonalat húz a tiszta Egyház és a bűnös világhoz tartozó tagok között, nemde dologivá teszi az élő személyeket, akik az Egyházat, Krisztus Testét alkotják? Mert az emberek, a Test tagjai nincsenek kettéosztva: az Egyház szentségének ragyogása ezekben az élő emberekben van; de ez a szentség a történelmi és konkrét egyház tagjaiban korlátozott, nem teljes. Azt mondhatjuk tehát P. Congarral, hogy a „szent Egyház – bűnös tagok” megkülönböztetés (szétválasztás) leegyszerűsíti a bonyolult valóságot, a könnyű megoldást választja. Így nem nehéz válaszolni bizonyos történelmi nehézségekre, az Egyház árnyoldalaira (pl. inkvizíció, Galilei-eset), ha minden hibát, bűnt egyszerűen az egyház tagjainak számlájára írunk, és így tisztán őrizzük meg az Egyház eszményi „személyét”. (Utalás Jacques Maritain könyve címére: „Az Egyház személye és személyzete.”) Az igaz, hogy a keresztények szennyezik be az Egyházat. De ugyanakkor az is igaz, hogy Egyház, Krisztus Teste a megváltás és a megszentelődés helye. Congar atya így következtet: „Krisztus a bűnös Egyházat szentté tette; megtisztította minden szennytől. Az Egyház csakis azért szent, mert Feje, Krisztus állandóan megtisztítja.”

Y. Congar egyik híres könyvében (Igaz és hamis reform az Egyházban), szemmel tartva az ökumenikus párbeszédet, kifejti, hogy az Egyház Isten üdvözítő szándékainak helye; az üdvösségterv Krisztusban lényegében már megvalósult, de még nem teljesedett be. A már és még nem dialektikája Congar egyháztanának lényege. Mivel az Egyház a Fő, Krisztus Teste, és így az Egyház Isten üdvözítő tervének végpontja, már egy, katolikus, apostoli és főleg szent. De mivel a Test tagjai bűnösek és a bűnös világ közepette teljesíti küldetését, az Egyház még nem teljesen szent, állandó megtisztulásra szorul, a bűnbánat zarándokútját járja itt a földön, mígnem a parúziában (a végső időkben) el nem jut Krisztus teljességére.