József Attila volt talán a 20.század legnagyobb magyar költője. Nem lehet betelni versei olvasásával. 18 éves korában írta egykori tanárának címzett levelében: „…így vélek eljutni az életem értelméhez, hogy azután megtaláljam az élet (és a létezés) értelmét. Ez szervesen összefügg az Isten-hittel és itt figyelmeztetem Ödön bátyámat arra az álomra, mit Makón már elmondtam, hogy én az Istent új és igazi valójában fogom megmutatni.”

Sikerült ez a költőnek? 1925-ig gyakran szerepel verseiben az Isten. Utána, tíz éven át, mintha megfeledkezett volna róla. 1935-től azonban elemi erővel tör elő benne újra az istenkérdés.

E két szakaszt jellemző egy-egy versét szeretném veletek együtt ízelgetni. Az első verset Szegeden írta 1924-ben. Címe: Isten
Láttam Uram, a hegyeidet
S olyan kicsike vagyok én.
Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló,
Hogy küszöbödre ülhessek, Uram.
Odatenném a szívemet.
De apró szívem hogy tetszene néked?
Roppant hegyeid dobogásában
Elvész ő gyönge dadogása.
Mért nem tudom hát sokkal szebben?
Mint a hegyek és mint a füvek
S ágyam alatt hál meg a bánat:
Szívükben szép zöld tüzek égnek
Hogy elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik
S te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban
Ott állsz az útjuk végén –
Meg nem zavarlak, én Uram
Elnézel kis virágaink fölött.

A költő saját kicsisége és Isten nagysága, amelyet az Isten „roppant hegyeinek dobogása” jelez. Szeretne zöldellő hegy vagy parányi fű lenni, de olyan, kinek a szívében „zöld tüzek” égnek. Szinte látjuk ezeket az estefelé égő furcsa „zöld tüzeket”. A költő: elfáradt bogár, mászik lassan hazafelé, az Isten lakásának küszöbe felé. De mintha Isten észre sem venné ezt a kis bogarat, ezt az apró szívet. Hallgat az Isten, ahogy a nagy hegyek vagy nagy vizek hallgatnak. Minden út végén az Isten áll, „térdig csobogó nyugalomban”. A költő nem méltatlankodik, hogy az Isten így elnéz a „kis virágaink” fölött. Szép csendesen leül Isten küszöbére. Nem is akarja zavarni az Isten nagy nyugalmát.

A költő azonban mégis háborog. Ugyanebben az időben írt „Lázadó Krisztus” című versében ő maga a lázadó. A szíve már nem az Isten elé szerényen odatett apró szív, hanem ijesztő kiabálás. A záró strófa Krisztusra és a költőre is vonatkozhat:

Nagy, roskadt lelke igéket emel még
S kilógatja fakult, sápadt szívét,
Mint akasztott ember szederjes, szürke
Nyelvét.

József Attila, Jóbhoz hasonlóan, perlekedik az Istennel. Fájdalmas élete végén születik „Nem emel föl” kezdetű panaszos verse, amelyben újra szó esik a szívéről.

Nem emel föl már senki sem,
belenehezültem a sárba.
Fogadj fiadnak, Istenem,
hogy ne legyek olyan árva.
Fogj össze, formáló alak,
s amire kényszerítnek engem,
hogy valljalak, tagadjalak,
segíts meg mindkét szükségemben.
Tudod, szívem mily kisgyerek –
ne viszonozd tagadásom;
ne vakítsd meg a lelkemet,
néha engedd, hogy mennybe lásson.
Kinek mindegy volt már a kín,
hisz gondjaid magamra vettem,
az árnyékvilág árkain
most már te őrködj énfelettem.
Intsd meg mind, kiket szeretek,
hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
mielőtt magam feláldoznám.”

A teljes elhagyatottságban, kisgyerekként panaszkodik Istennek. Elhagyta mindenki. Már arra kényszerül, hogy tagadja az Istent, és mégis kéri, hogy Isten ne viszonozza rakoncátlan gyerekének tagadását. Az emberek, akiket szeretett, elhagyták. Nincs senki, aki őrködnék felette, csak az Isten. De, úgy látszik, ez az Isten sem törődik az ő ügyével. Ezért a végszó: áldozattá leszek! Mintha Jézusnak az „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” kiáltását hallanánk. Elhagyottnak érzi magát, és mégis az őt elhagyó Istennek áldozza fel önmagát.

Nem tudom, hogy ti mit olvastok ki ezekből a versekből, de én ilyeneket érzek. És nagyon rokonomnak érzem ezt a szenvedő, szegény testvéremet.