Ezt a sort a nemrégiben magyarul megjelent A viskó c. könyv hátoldalán olvasom. Egy hete fejeztem be a könyv olvasását, és bevallom, nagy élmény volt. Most nem a könyv bemutatása a fontos számomra, hanem csak arról írok, ami nekem fontos lett belőle, ami különösen közel került hozzám. Egy éve, talán több mint egy éve esett szó Jób könyvéről, s azzal együtt az Istenképekről, s arról is, hogy hogyan lehet, hogy Isten megengedi a szenvedést, különösen az árvák szenvedését. Amikor a könyv közepe felé eljutottam, azonnal Jób könyve jutott eszembe.
Nagyon érzékeny, figyelmes, ugyanakkor kérdéseket feszegető és provokatív a könyv, ahogy az Istent láttatja, s ezáltal ahogy az embert bemutatja. Ami nekem most fontos volt, az az, hogy valóban mennyi képet, elgondolást gyártunk Istenről, amikhez ragaszkodunk, s amik sok esetben megakadályozhatják, hogy találkozzunk vele, ill. találkozunk vele így is, csak épp nem ismerjük fel, mert nem az, akit elgondoltunk. Milyen érdekes, ez történt a Jézust körülvevő társadalommal is.
A másik, ami jóleső érzés volt olvasás közben, hogy az Isten valóban olyan, akitől lehet kérdezni, akinek olyan kérdéseket is neki lehet szegezni, amelyekre sokan felszisszenek azok közül, akik a vallás őrei, de a keresés nem létezhet kérdések nélkül. És valóban azt gondolom, amit a könyv szerzője, hogy Isten türelmesen meghallgat, és keresésemet komolyan veszi. Az Istennek fájhat a lázadásom, de komolyan vesz!
Egy harmadik: Jézus azt mondja Macknek (a regény főhőse), hogy bármelyik útra megy, ő oda fog menni, hogy ott találkozzon vele. Persze ebben nem az a lényeges nekem, hogy akkor lehet csámborogni, mert Isten utánam jön, hanem maga az a tudat, amit eddig is hittem, hogy Isten annyira jóságos, hogy nem adja fel, s ha eltévedek, akkor is igyekszik kapcsolatba lépni velem. (A jó Pásztor)
A kedvenc jelenetem pedig az ítélet. Ezen a ponton van a legtöbb közös vonás Jób könyvével. Ott is az történik, hogy Isten azt mondja Jóbnak, gyere, légy te az Isten, ha annyira megy neked a rendrakás, és oldd meg a dolgokat, irányíts te. Itt is a szerető, de mégis határozott isteni bölcsesség ugyanezt teszi Mackkel, és a legegyszerűbb módszer van benne, helyezd magad a másik helyébe, és abból a szempontból is nézz körül. Onnan már nem olyan egyértelműek a döntések, nem olyan egyszerű bárkit is elítélni.
Ki nekem az Isten? Hogyan képzelem el az Istent? Miért van a szenvedés? Miért van különösen az ártatlanok szenvedése, ha az Isten jóságos? Ha pedig Atya is, miért engedi a Fiát szenvedni? Mind-mind olyan kérdések, és még írhatnék sokat, amelyek mindig is feszegették az ember gondolatait, s amelyekre nincs konkrét válaszunk! Akkor talán segítene, ha megnéznénk a dolgokat Isten szempontjából? Vagy lehet, hogy csak másnak ismerjük az Istent? Mást mondtak nekünk róla? Vagy csak bele akarjuk szorítani a gondolkodásunkba?
A regényben Isten többször említi Macknek, hogy sok mindennek az az oka, hogy az ember független akar lenni, független a világtól, a társaitól, független az Istentől, s ez az „én megoldom” szellem okozta következményeknek köszönhető sok minden, ami az emberiség életét nehezíti.
Aztán Isten nemfölöttisége is felvetődik, hiszen először asszonyként jelenik meg az Atya, később meg férfiként akit főhősünk szakállal és idősnek tudott korábban leginkább elképzelni.
Még sok érdekességet kiemelhetnék, de legyen elég most ennyi. Befejezésként pedig egy válasz Istentől a könyvben Mack egyik legfontosabb kérdésére:
Mack elmondja, hogy nem tud elképzelni olyan végkifejletet (a teremtés és világ célját), amely szentesítené az ártatlanok szenvedését. Isten válasza: „Mackenzie, mi nem szentesítjük a végkifejletet, hanem helyrehozzuk és beteljesítjük.”
Utolsó kommentek