Elhatároztam, hogy bizonyos, napi aktualitást élvező témákhoz hozzá sem szólok. Ezért nem fogok az állammal foglalkozni és nem fogom állítani, hogy már rég túl van a betegesség szintjén az, ahogyan Magyarországból „keresztény” államot akarnak csinálni. Mivel ebbe nem fogok belemenni, hisz nem ez lesz a témám – szerencsére – így sajnos arról sem fogok írni, hogy a szavak legnemesebb értelmében az állam _területi_ alapú önszerveződés, a vallás az egyének _belső_ útja, az egyház pedig _vallásos emberek_ szerveződése. Mindebből kifolyólag tehát arra sem fogok tudni rámutatni, hogy ugyanannyi értelme van területi alapú önszerveződéseknek önmagukat egy konkrét belső úttal azonosítani mint azt mondani: a földrajzi értelemben vett Európa a természetes számok halmaza.
Mindezekből kifolyólag azt sem fogom kommentálni, hogy tőlünk nyugatra – igen, a „Dekadens Nyugaton” – még az is lehetséges, hogy ateista és katolikus pap közösen szálljon síkra egy (horribile dictu!): szekuláris Európáért, melyben az egyházak semmiféle különleges elbírálásban nem részesülnek! Mert valami okból kifolyólag nem értik meg, hogy Európa nagy részben annak köszönheti intellektuális és kulturális nagyságát, valamint a világ azt, hogy nem ötszáz évvel ezelőtt fogyott el a kőolaj hanem ötven év múlva fog, hogy volt egy kereszténység, mely az állammal karöltve és néha az állam helyett végezte a dolgát. Olyanokat mernek állítani például, hogy míg politikai nézetet vitatni, megkérdőjelezni szabad addig személyes hitet nem (ez mindenkinek kijár) – és már _ez_ kizárja a vallást a politikából. Úgy érvelnek, hogy a politika – a szó legnemesebb értelmében – konfliktusok megoldása párbeszéd által, ezért nem fér meg benne párbeszédképtelen szempont. Amennyiben valamit nem a diverzitás szülte párbeszéd hoz létre – mondják – ott a változatlan és hajthatatlan, egyakaratú vallás, mint az isteni kinyilatkoztatás szócsöve csak diktatúraként képes valami érdemit is hozzátenni bíbor országhatárral körülvett földrajzi területünk önszerveződési életéhez.
Ugyan már, mi probléma lenne azzal, ha valaki nem a véges emberi okoskodások és intellektuális csatározások eredményeképpen hoz nem önmagára, hanem másokra (!) vonatkozó előírást, kötelező érvénnyel? Ugyan milyen veszély leselkedhetne a végtelen bölcs isteni szóból, ami kijelenti, hogy „akinek ugyanis van, az még kap hozzá, akinek pedig nincsen, az még azt is elveszíti, amiről azt vélte, hogy az övé”?
Nos, én ezért nem fogok ehhez a témához hozzászólni, kavarják már a port elegen.
Az utolsó 100 komment: