Hadd kezdjem messzebbről a témát. Ezekben a napokban gyászol az afrikai közélet: 2011. szeptember 25-én meghalt a kontinens első női Nobel békedíjas aktivistája Wangari Maathai. Életében 71 esztendejébe elképzelhetetlenül sok mozgalmas esemény, szenvedés és – igen! – siker is belefért.
A szerencsés (gondviselésszerű) véletlennek – no és persze a posztgyarmati egyházi oktatási rendszernek – köszönhetően a tehetséges fiatal kenyai lány az elemi után középiskolába iratkozhatott (akkoriban lányok számára csak egyházi intézményben volt erre lehetőség), majd ösztöndíjat kapott az Egyesült Államokba, hogy biológiából és kémiából szerezzen tudományos fokozatot. Kiegészítő Németországi tanulmányok után 29 évesen tért vissza hazájába, s első nőként doktorált, majd tanári állást kapott a University of Nairobi-n. Azonnal belevetette magát a politikába is: az ébredező afrikai nőmozgalom élére állt, éhségsztrájkkal akadályozta meg, hogy a korrupt és erőszakos Moi-rezsim felszámolja a város egyik legszebb nemzeti parkját, az Uhuru parkot. Többször letartóztatták, bebörtönzéssel próbálták elhallgattatni, egyszer pedig a rendőrök olyan brutálisan megverték, hogy eltört az állkapcsa – Afrikában már csak ilyen a sorsa a politikai ellenzéknek… (sok helyütt ma is).

Maathai-t azonban nem lehetett megtörni. Egyszerre küzdött a nők jogaiért és a környezet megmentéséért: a kenyai nőtársadalom mozgósításával elérte, hogy az elsivatagosodás megállítása érdekében mintegy 30 millió fát ültessenek Kelet-Afrika-szerte.  Mellesleg három gyermeket is szült (az itt még alig számít családnak!); és – bár házassága ráment a rengeteg mozgalmi aktivitásra (a válóperben férje azt panaszolta, hogy „túl erős egyéniség”, akit „nem lehet irányítani”, s a bíróság elfogadta ezt az érvelést) –, félve mondom ki: életének gyümölcsei mintha mégis őt igazolnák.

Nem pusztán a külső elismerésekről beszélek. Nem a könyveire gondolok; vagy, hogy hány egyetem választotta díszdoktorrá (a Yale is!); azt sem látom perdöntőnek, hogy 2002-ben elsöprő többséggel beválasztották Kibaki elnök (már jóval demokratikusabb) parlamentjébe, ahol környezetvédelmi miniszterhelyettes lett; sem az nem győz meg önmagában, hogy 2004-ben váratlanul telefonhívást kapott a Svéd Nagykövetségről, ahol a nagykövet közölte, kapcsolja Oslót, mert – első környezetvédőként és első afrikai nőként – neki ítélték a Nobel békedíjat. Harca számomra hosszú lejáratú fejlődési vonulatba illeszkedik.

Wangari Maathai halálának napján – különös egybeesés! – Abdullah Szaúdi király, a 88 éves tekintélyes politikai matuzsálem, bejelentette: a szunnita muszlim vallási tekintélyekkel történő alapos egyeztetés után úgy döntött, 2012-től a nők is politikai választójogot kapnak, sőt jelölhetők lesznek – mondjuk talán így – a helyi „helyhatósági választásokon” is.

Lám, az Arab Tavasz szellője mintha meglegyintette volna e távoli teokratikus monarchia vezetőit is. Demokratizálódunk. A XXI. század elején igazolódni látszik az amerikai politikafilozófus Francis Fukuyama tétele: a társadalmi gazdasági fejlődés hosszú távon politikai jogok iránti igények benyújtásával jár együtt; a kulturális evolúció mai fokán pedig beérni látszik a változás: lassan ugyan, de feltartóztathatatlanul haladunk a liberális demokrácia terjedésének útján. Úgy tűnik, az emberi jogok egyetemes nyilatkozata – bár a konkrét megfogalmazások mindenkor finomításra szorulnak – olyan antropológiai igényt fogalmaz meg, amelyet hosszú távon nem lehet hallatlanra venni. A világméretű társadalmi kísérlet a nők emancipálására sikeresnek bizonyult; a folyamat, ami megváltoztatja a világpolitikát, kibontakozóban van.

A szaúdi nők ugyan még nem kaphatnak jogosítványt (ott még rend van! :), politikai sorsukat lassan azért már kezükbe vehetik. A többi pedig már csak idő kérdése… Mielőtt pedig „Na, szerbusztok!”-ot mondanék, férfitársaim, sietek leszögezni: a tendenciát, szerintem, mindenképpen éljeneznünk kell!